Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)
1888-12-30 / 359. szám
099. SZeáíli. Vasárnap, 1889. deceiuper 30. Huszonötödik évfutsam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések «m vitusra mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere. Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 26-dik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Szépirodalmi és társadalmi napi közlönyünk, mely hétfőn is ad számot, folyvást a jó ízlés, műveltség, nemzeti és társadalmi jó ügyek buzgó szolgálatában áll. Dolgozótársai kitűnő veteránok és jeles fiatal erők. Előfizetési ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 forint. Az utalványok vagy pénzes levelek így címzendők: » A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest.« Süvöltöz az északi szél. Süvöltöz az északi szél — Hulldogál a rózsalevél Nézem, ahogy fénylő szirma Belevész a hullámsirba. Fázik a lomb, fészke hallgat, Csak emléke él a dalnak, Ringatott kút, édes álmot, A madár, — az tova szállott. Alig virult virág itten — Tarlóvá lett újra minden, Tolvaj szelek kirabolták Jó kedvemnek rózsabokrot. Fészke hallgat, lombja fázik, Nem zeng már a csalogány itt, Örömöm csak emlékben él — Hulldogál a rózsalevél. . . Endrődi Sándor. -------asone------ „A ra ny köny (»Le livre d’or de la Comotesse Diane.« Paris. Paul Ollendorf, Editeur, 1889.) (Margot) A szellemes Beausacy grófné (Comtesse Diane), kinek »Maximes de la Vie«-je oly nagy hatást tett, lepte meg kedvesen ez új diszkönyvvel szalonjának meghitt barátait most karácsonykor. Abban az időben, mikor »Maximes«-jait nyilvánosságra akarta hozni, e végett Gaston Bergeretvel tanácskozott, ki őt minden áron le akarta beszélni e szándékáról. »Hogyan? Gondolatok! Milyen ötlet, ez elavult hivatott feleleveníteni! Jó volt az a 18 ik században, de vájjon ki gondolkozik ma ? A közönség nem is tűrné, hogy gondolkozzunk. Különben is mindent kigondoltak már. Ét ma már csak az a finom árnyalat, az a túlfinomult tökély, melyet a »Maximes de la Vie«-ben találnak. De hol az a közönség, mely méltányolni tudja a szív és esz e magas iskoláját? Mi, egyesek, tudjuk élvezni annak zamatját s akadhatnak még néhányan, de egy egész kiadásnak nem igen volna kelete. S ez nem is baj. A finom, distinguált gondolatok, melyeknek anyaga értékes, formája ragyogó, nem a nyilvánosság forró napsugarai elé valók: tartsuk ezeket meg elménkben, hogy egyenként nyújtsuk át barátainknak a kandalló tüzénél, hat és hét óra közt, mikor már csak hármannégyen maradtunk együtt, elfelejtve, hogy már ideje volna elmenni.« Szerencsére Gaston Bergeret e tanácsát, amely az »Aranykönyv« előszavában olvasható. — Comtesse Diane nem fogadta el s a »Maximese-ek megjelentek, bebizonyítvák, hogy a kétkedés alaptalan volt. E genre ma sem ment még ki divatból vagy pedig talán már oly rég kiment, hogy ma ismét újnak látszik, amint ez sok ruhadivattal is meg szokott történni. A francia közönség szinte megkívánta már a gondolatokat, régóta meg lévén fosztva tőlük és várta azokat s az a könyvecske, mely úgy látszott, mintha csak a szalon sikerére lett volna hivatva, anyujára megnyerte a közönség tetszését, hogy amit s annyi iró hiába hajhász, a könyvpiac nagy sikerét érte meg. E könyv, mely annyira finom, sokkal több finom lélekre talált, mint ahogy gondolták, úgy hogy közönsége egész tömeggé nőtt. Gaston Bergeret és a grófné többi meghittjei, kik már régóta forgatják a tollat, sohasem találkoztak ily sikerrel s naiv irigyléseket nem is rejtették el előle, jól tudva, hogy a grófné mindent megért s még a rosz érzelmeket is megbocsátja. Ekkor mondá barátainak megvigasztalására, szokott jóságával, mely az udvariasság legtökéletesebb kifejezője: »Ne gondolják, hogy oly nehéz gondolatokat csinálni, de hisz önök is mindnyájan csinálnak, még pedig nagyon szépeket. Hogy erről meggyőződjenek, elegendő a Livre d'or-t (Aranykönyvet) felnyitni.« E »Livre d’or « neve onnan ered, mivel fedele valódi aranyból van ; tartalma pedig egy csomó fehér lap, melyekre estéről estére a »papírjáték« alkalmából kifejlett szellemes ötleteket jegyzik föl. Ennek kiadása az a kedves meglepetés, melyet Comtesse Diane az idei karácsonyra szerzett ismerőseinek. Egyszerűen kinyomatta e »Livre d’or« tartalmát. Pompás selyemborítéka díszkönyv ez. A boríték úgyszólván nem is kötés, hanem meglepő toilette, mely nincs a könyvhöz ragasztva, hanem csak beburkolja azt, mint valami ünnepi ruha; kelméje a legfinomabb rajza, s valódi perzsa mintájú brokát, átfűzve piros szalagokkal, melyek oldalt csokorra köthetők. A felső piros szalag közepére rá van aranyozva a könyv címe. Ha ebből a meglepő burkolatból kivesszük a könyvet, annak címlapja aranyosan ragyog és szintén arany betűkben csillog a könyv címe: »Livre d’or de la Comtesse Diane.« Olvasható a címlapon az is, hogy el van látva a Gaston Bergeret előszavával. Csak hatvan példányt nyomtattak belőle, harmincat japáni papírra a szerzők számára, másik harmincat pedig hollandi papírra a legkedvesebb ismerősök részére. Kapott belőlök egyet Justh Zsigmond is, kit Beausacy grófné mindég egyik legkedvesebb barátja gyanánt üdvözöl szalonjában. Az »Arany-könyv« volta kép a papi Vátész könyve. Ez a játék pedig olyan, mely nem mindenkinek tetszik, sőt akik nem szeretik, azok előtt gyűlöletes is. Ezek azt szokták állítani, hogy nincsenek gondolataik az ily aproposok számára s a kérdéseken és feleleteken majd inkább csak távolról fognak gyönyörködni. De azok, kik az asztal körül ülnek, igen jól mutatják magukat, még ha valamely kérdésnél törniök is kell egy kicsit a fejüket, hogy valami jó feleletet találjanak s ha ez olykor nem sikerül, tréfával ütik el a dolgot vagy megkritizálják a tulajdon édes gyönge szülemény őket. A papírjáték nem új. A Nagy Károly császár udvarában is virágzott, hol Gisla és Richtrud mérték össze eszéket és szivüket Augilbert és Riculf püspökökkel.Alkuin maga volt,ki az »Aranykönyv«-et vezette. Még most is maradt belőle s valóban az akkori kérdések és feleletek nem értek többet a maiaknál. Hogy ez a játék kellemes legyen, ahhoz több feltétel kell, melyeket mind föl lehet találni a Comtesse Diane szalonjában, mely mintegy visszavisz bennünket a 18-ik század sziporkázó szellemű szalonjaiba. Az első feltétel, hogy a társaság kevés tagú legyen, nem nagyobb, minthogy körülülhessék az asztalt, melyet egy lámpa világít meg, de csak egy. Ha csak öten-hatan vannak, ennyi nem elég e szellemi tüzijátékokhoz, tizen-tizenkettőn fölül pedig már csoportok képződhetvén, nem marad igazán együtt a társaság. Nem szabad belekezdeni tizenegy óra előtt, csak miután elmentek azok, kik korán fekszenek s megérkeztek azok, kik ebéd után jönnek. De magában ez sem elég, mert a társaság összeállítása is igen fontos. Ha csak a benső barátok vannak együtt, nem érdemes leülni, mert hisz annyira ismerik az egymás eszejárását, hogy a melepetés körülbelül ki van zárva. De ha meg új vendégek vannak túlsúlyban, ismét nem lehet elővenni az irónt és papirost, mert a tónus nagyon is ismeretlen és idegen benne. A legjobb vegyülék az, ha öt-hat régi jó ismerős képezi az alapot, szolid keretet adva a társaságnak. Ezek magukkal ragadják a három-négy újoncot, kik elhozzák ma jd . Nagy utazás. (Elbeszélés.) Írta Tutsek Anna. (Vége.) A zajra kijön az asszonya is, s csodálkozva hallja, hogy mi történt. Valahogy kiszivárgott mégis, hogy a házmesterek kivándoroltak egy másik világrészbe, szerencsét keresni. A finom uraságról is beszéltek és most a gyermekről, akit ime, itt hagytak. El fog pusztulni bizonyára. Ki viselje gondját? Most még az özvegy asszony könyörületből ágyat vettet neki a konyhában, egy kis meleg levest is adott, s ad még holnap is. De aztán ?. . . Meglehet, szüleit már legközelebb visszatoloncolják, s akkor aztán Janit megverik ugyan, de adnak kenyerükből neki is. De ha elérnek oda, hova indultak, Jani holnap már az utcára kerül... Az özvegy asszony idegesen járkál szobájában. Végre is mi köze neki ehez a gyerekhez? Kínlódik, nyomorog és elpusztul; egy kis féreggel kevesebb a világon, — ki bánja azt? Ő csak egy szegény özvegy asszony, — mit tegyen ? Volt neki is, — egyetlen egy — és azt az egyet is elvette az Isten. Hadd pusztuljon hát csak a másé is. Kinek fáj ? Neki nem. És mégis, mi lenne, ha ő most ezt a gyermeket itt tartaná magánál ? Idővel hűséges, használható kis inas válhatna belőle. Ha pedig jó esze van, még taníttathatná is, felnevelné elhalt gyermeke helyett, s öreg napjaira nem állana oly egyedül a világon. Valami jól eső melegség járja át az özvegyasszony szivét. Kimegy a konyhába s elgondolkozva áll meg a nyöszörgő gyermek fekhelyénél. Milyen formás, szép kis fiú! Félresimitja nedves, szőke haját homlokáról, s a gyermek felnyitja lázban égő szemeit. Igen, épen ilyen csillogó fekete szemei voltak ő neki is. .. Szinte kívánja, bár vissza se kerülnének a szülei soha, hogy magánál tarthassa a gyermeket és szerethesse .. És kétségkívül, a szomszédok is dicsérnék jótékonyságát, ami szintén nem utolsó dolog. Jani nyugtalanul vergődik ágyában. Piros kis ajkai szárazak s a láztól ki vannak cserepezve, s ha oly fáradt, aholy nagyon fáradt, még sem tud elaludni. Neki vissza kell mennie oda a nagy fa alá, mert szülei mindjárt eljönnek utána. Neki azt mondták, hogy ott várjon, és ő várni akar, különben itt hagyják. Miért nem engedik felkelni és menni? Anyja jön és keresni fogja, s ha meglátja, hogy engedetlen volt és nem várta meg, elmennek nála nélkül a messze, idegen országba, s a kék vizek ezer csodáit ő nem látja meg... Hangosan sírva, kiáltozva ugrik fel az ágyból s futni akar. Alig tudja visszatartani az asszony, s lecsendesítni azon ígérettel, hogy majd holnap elmehet. És eljön a holnap, de Janit akkor sem hagyják felkelni. A gyermek csodálkozó, bizalmatlan tekintettel néz maga köré. Mit akarnak vele ? Ez a szemüveges úr mit,nézegeti, tapogatja őt, s minek adnak neki oly keserű, fekete valamit innia ? Oh, bizonyára itt akarják tartani, hogy ne mehessen vissza a nagy fa alá várni, és anyja ha eljön, hiába fogja keresni, nem találja sehol.... Kis fejében egyszerre valami ravasz terv támad. .. Jól van, jól, csak dédelgessék, takargassák, — többet nem sir, nem kiáltoz, s nem követeli, hogy hagyják elmenni. Engedelmesen megissza a keserű orvosságot, engedi, hogy az asszony megsimogassa homlokát, s csendesen, szótlanul fekve nézi az ablakon át beszűrődő napsugarat, mely ágya felett úgy táncol és rezeg a falon, mintha egy aranyos viz folydogálna feli partok között... Érzi, anélkül hogy tudná, hogy ilyen jól még soha sem volt dolga, s valami kényelmes riadtság fogja el mindenik kis tagját. Szeretném hányni szemeit és aludni, sokáig, — de nem lehetert ott az aranyos viz a falon, mely ringó hullámával eljött utána. Azt kell néznie folyton, s hallgatni a távoli szekérzörgést, s mint apja és anyja jönne f léje a nedves, ködös országúton... Oly csendesen fekszik, hogy az asszony megnyugodva megy ki egy pillanatra. De amint kilép, Jani egyszerre felül ágyában s körülnéz. Egyedül van. Gyorsan kiugrik, az ajtót kinyitja, kifut az udvarra s onnan egy perc alatt az utcára. Az ágyban olyan jó meleg volt, igaz, és ő most