Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)

1888-12-03 / 334. szám

Hétfő, 1888. december 3. 334. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. se. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeu­m-épület) küldendők. Egy jó ember. (Elbeszélés.) Irta Mentovich Gyula. (Folytatás.) Más­nap Jenő­ a városból azt a leverő hírt hozta, hogy Zárai ügyvéd és öcscse eltűntek, senki sem tudja hollétüket. E hit mindnyájukra nagyon különbözőleg hatott; az özvegy — a­nélkül, hogy tá­vozásuk okáról sejtelme lett volna — mély sajnálat­tal gondolt reájuk : Jenő vesztét érezte; Klára pedig kárörvendő bosszúsággal gondolkozott arról, hogy mi lesz ennek a végeredménye. Abban mindnyájuk véleménye megegyezett, hogy Zárai és öcscse e vidé­ket örökre elhagyták. Ekkor egyszerre mindent mel­lőzve, figyelmük és aggodalmuk visszatért a vagyoni állapot körülményeire; nem tudtak mozdulni semmi irányban, csak várták remegve, hogy valahonnan egy­szerre fejükre zúdul egy óriási csapás. E szomorú foglalkozás közben, egy derült al­konyatkor, midőn Csorvásiék a nap forrósága elől az épület keleti oldalán, épen a kert felé fekvő szoba hűsében tartózkodtak s a napról-napra ismétlődő, de erőtlenedő vitatkozás félbeszakadása után mint­egy fegyverszünetet tartottak:­­ az ajtó halkan, csendesen megnyílt és belépett Zárni Nándor. Mindnyáj­uk ajkáról a meglepetés felkiáltása hangzott, nem csak a váratlan betoppanás, hanem a feltűnő változás miatt is, mely a Zárni ügyvéd egész alakján látszott. Alig ismertek reá, annyira megvi­selte a néhány napi szenvedés, bánat és­ fáradság. Arca fonnyadtá, csüggedté vált, szemei beestek, minden mozdulata elárulta kimerültségét, s látszott rajta, hogy mily megerőltetésébe kerül az egyenes tartás. Maga Klára kisasszony, ki hosszas időn keresztül számított az ügyvéd önfeláldozó barátságára, most bevallotta magának, hogy bizony, ez a megőszült, megvénült ember még hozzá sem lenne illő pár. Zárni odalépett a ház asszonyához s miután a jelenlevőket üdvözölte, ennek kezét ajkaihoz emelvén elfogódott és gyenge hangon szólt: — Bocsásson meg, kedves asszonyom, hogy ama kellemetlen esemény után még háborgatom. .. Az özvegy nagy zavarban volt. Kellemetlenül hatott reá az ügyvéd váratlan és kimagyarázhatatlan megjelenése. — Oh Istenem, — szólt, bocsásson meg ön ne­künk és főleg leányomnak. — Úgy van, — vágott bele az alkalmas be­szédbe Jenő — tőled kell jőni a bocsánatnak. — Nincs mit megbocsátanom; önök nem tet­tek semmi rosszat velem; saját hibám miatt ért min­den. . .De hagyjuk ezt, már úgy sem változtathatunk rajta ; nem is azért jöttem, hanem hogy a tévedést hozzuk helyre. Jenő e szavak hallatára, reményének utolsó su­garait is tünedezni látta. — Minő tévedésről van szó ? — kérdé az öz­vegy. — Meg fogom mondani, de elébb leányával óhajtanék beszélni, minden áron. — Leányom beteg, — mondá az özvegy, ki meg volt győződve arról, hogy Rózára nézve e találkozás nagyon kínos lenne. — Beteg !? szólt Zárni ijedten, — akkor min­denesetre beszélnem kell vele; talán nem oly veszé­lyes az állapota, hogy néhány percnyi társalgás is be­folyással lenne reá ? — Nem , veszélyes semmi esetre sem... — Egy öreg bácsi látogatása csak nem fogja őt feszélyezni, — mondá Zárni, szomorúan moso­lyogva ; — higyye el asszonyom, hogy engem tisztán csak a jóakarat vezet s meg vagyok győződve e ta­lálkozás jó eredményéről. Az özvegy kétkedve, de szánalommal nézett az ügyvéd arcára; végre engedett s megígérte, hogy le­ányát reábirja e találkozásra. Róza pongyola öltözékben, halvány arccal, egy díványon feküdt. Az események rohamos változása, mely csaknem huszonnégy óra alatt egész jellemét, egész lényét, egész jövőjét átalakította, nem vonul­hatott el felette elég kímélettel. És bár eleinte, mint a nyári vihar, a légkör éltető erejét fokozta, később a romboló hatás eredménye is bekövetkezett. A bá­tor leányka, miután ama szomorú napon, — mely annyi keserűséget árasztott mindenikükre — haza­tért, anyja karjaiba rogyott s ez uj felindulás csilla­pultával, kinyilatkoztatta, hogy a tervezett házasság őt kimondhatatlan boldogtalanná tenné. Az özvegy megnyugvással vette leányának ez elhatározását, de még csak sejtelemmel sem birt a küzdelemről, melybe e bátorság került. Csak később, midőn Jenő és Klára a közbejött eseményeket némi változtatással elbeszélték, tűnt fel az özvegy előtt a Róza magaviselete egészen megfejtve, kimagyarázva, — de egyszersmind nagyobb aggodalommal gondolt vissza leányára, midőn ez, mint egy dérülötte virág­szirom hanyatlott alá anyja karjaiba. Az életpiros arc halványulni kezdett, percei, órái, napjai szakadatlan töprenkedéssel és reményte­len várakozással teltek. Ismerte saját helyzetét, be­látta, hogy Zárai ügyvédet engesztelhetetlenül bán­totta meg. Az Endre szerelmében sem kereshetett vigaszt, hiszen ott állott kettejük közt a megsértett s talán gyűlölettel eltelt nagybátya, ki a családnak tett jókat ily módon látván meghálálva, bizonyára semmi kíméletben sem fogja őket többé részesíteni. Szerelmében mit remélhet ? Egész életét céltalannak tekinté s lelke a ki­elégíthetetlen vágy miatt sintődött. Sápadt arca, a­mint a nyitó ajtón anyját látta belépni, erőltetett mosolyra vonult. Az özvegy odaült leánya fekhelyéhez egy karszékbe. — Hogy érzed magad, édesem ? — kérdé gyön­géden megcsókolva a beteg homlokát. — Csak úgy mint eddig, — felelt Róza gyenge hangon. — Egy látogatód jött. Szeretne veled beszélni, arra kér, hogy fogadd el. A leányka arca egy pillanatig, valami oktalan remény gondolataira felderült s élénk érdeklődéssel kérdé: »Ki az?« (Vége köv.) Alphonse Bau­din. (Sz. B.) Ki volt Baudin ? E kérdésre nálunk aligha sokan tudnának felelni. Sőt még itt Francia­­országban­­is rövid idővel ezelőtt csak kevesen tudtak róla valamit. De az a nagy tüntetés, melyet a kor­mány s a városi municipium tegnap (december 2-án) Baudin sírja előtt rendezett, emlegetetté tette e ne­vet nemcsak Franciaországban és ismertté egész Európában is. Röviden ismertetni akarom e férfiú életét, azaz inkább a halálát, mert dicső halála vont tulajdonkép glóriát neve körül. Alphonse Baudin 1811. április 20-án született Nantuaban. Apja katonaorvos volt s ő maga is ezen pályára lépett. Nemsokára azonban kilépett a kato­naság kötelékéből s Párisba jött, hogy itt gyakorolja hivatását. Mint egyetemi hallgató már volt hosszabb ideig Párisban s itt megismerkedvén a köztársasági párt több tagjával, ő is a köztársasági eszmék hive­len. Midőn Párisban letelepedett, inkább a politiká­nak, mint orvosi hivatásának élt. Az 1848-diki forra­dalomban már tevékeny részt vett. Klubbok­ban és egyebütt nagy hatással szónokolt. Az Assemblée le­gislative tagjává megválasztatván, következetesen Na­poleon Lajos ellen szavazott. A római expedíció al­kalmával Ledru Rollin-nál ő is aláírta az iratot, mely Napóleont, a herceg-elnököt, vád alá helyezni indit­­ványozta.Baudin hidegvérű, akarat és tetterős ember volt s előre megjósolta az államcsínyt. Nem egyszer mondá: — Tenni, élni, s ha kell meg is fogunk halni a népért. Dijonban, egy társas­ vacsora alkalmával ekkér végzi egy beszédét: — A mi feladatunk a köztársaság védelme. Holnap Párisba megyek s ha a köztársaság veszély­ben forog, esküszöm, meg fogok halni a védelmében. Csodálatos, hogy ámbár Baudin ily nyíltan be­szélt, őt nem fogták el, mint többi elvtársait, hanem szabadlábon hagyták. Fivére, Camille Baudin­ki ak­kor orvostanhallgató volt, következőkép beszéli el az utolsó éjt, melyet bátyjával együtt töltött: — Bátyámmal csak este nyolc órakor talál­koztam. Szomorú és hallgatag volt. Másnap reggelre az Assemblée több tagjának találkozót adott, az éjt pedig velem töltötte szűk tanuló szobámban. Midőn másnap reggel elhagyott, megölelt, megcsókolt és azt az ígéretet tettük egymásnak, hogy a ki kettőnk közül túléli a másikat, gondoskodni fog öreg apánk­ról, ki­ Nantuában lakott. Öcscse lakásáról Baudin a faubourg Saint-An­toineban a Roysin-féle terembe ment, hol több kép­viselőtársa s több száz munkás már együtt volt. A képviselők ellenállásra és hősies küzdelemre szób­ták fel a jelenlevő népet. De a munkások nem igen lel­kesedtek. Emlékezetekben voltak még a júniusi na­pok iszonyai. Egy nő, a képviselők lelkesítő beszé­deire így kiáltott fel: — Ah, azt hiszitek, hogy ezek az urak itt meg­öletik magukat 25 frankért?*) Baudin erre szomorúan válaszolt, mintegy sejtve közeli halálát: — Csak várjatok egy kissé, s majd meglátjá­tok, mint hal meg az ember 25 frankért! Ezt modván, Esquiros, Schoelcher, Macier de Montján, de Előtte és Dulac képviselőkkel elhagyta a termet, néhány munkás által kisérve. Az utcán megáll­ták az arra menő kocsikat és talyigákat, fel­­fordították azokat, s néhány perc alatt barrikádot rögtönöztek. Marnlaz tábornok, ki a place de la Bastille-ben felállított katonaság parancsnoka volt, rögtön négy századot küldött Baudin és társai ellen, azzal a pa­rancscsal, hogy söpörjék ki a faubourg-ot. A katonák harci rendben közeledtek. A kép­viselők megkísérlék őket visszatartani. De a katonák visszalökik őket. Erre Baudin felugrik a barrikádra s kezében magasan lobogtat egy zászlót. A munkások e látványra föllelkesülnek, mögötte rendbe sorakoz­.) A francia képviselő napidija 25 frank. Sz. B. nak s a közeli rendőrállomásról husz darab fegyvert szereznek. Egy munkás elsüti fegyverét — egy katona holtan összerogy. A katonák erre általános tüzelés­sel feleltek. Alphonse Baudin barátai lábaihoz gu­rul, — egy golyó homlokon találta. Két nap múlva a Montmartre temetőben örök nyugalomra helyezték. De csak 17 évvel halála után, 1868-ban rótták le irányában a tisztelet adóját. A Vavenir National és a »Revei» című lapok egy a Baudin tiszteletére emelendő szobor számára gyűjtést rendeztek. E gyűjtés következménye volt a híres Baudin-per, melyben Gambetta, Delescluze vád­lottat védve, a császárság ellen egyik leghevesebb beszédét tartotta. A szobrot 1872. december 2-án leplezték le a Montmartre temetőben. Baudin a köztársasági eszméért halt meg. Ha­lála hősies volt, mert bátran szembe nézett a vesze­delemmel. Emléke méltó a tiszteletre. Beteg szamár. (Felolvasás az állatvédő egyesületben.) (J­s.) Felolvasásom valóságos »fából vaska­rika.« Magam felolvasni nem vagyok képes, mert nincs hangom, az előadáson meg sem tudok jelenni, mert beteg vagyok, sőt jóformán nem is lehet maga­mat képviseltetnem, annál kevésbbé pedig helyette­­sittetnem, a mint a rend és szabályszerűség azt meg­kívánnák és ha mindazon át akad valaki, aki szíves­ségből vagy az állatvédelem érdekében e karcolatom nyilvános közlésére vállalkoznék, ne azzal törődjön, ki írta e sorokat, hanem hogy mit mond bennök. Egy lenézett állatot veszek védelmembe. Behatóbb tanulmányozás és tapasztalat alapján én az állatvédelmet kiváló eszköznek találom nemes érzelmeket kelteni az emberi kebelben és azért bocsás­sanak meg, ha azt bátorkodom kérdezni, várjon lá­tott-e valaki beteg szamarat ? Nemde olyasmit még senki életében soha említeni sem hallott. Elkezdve az egyetemi első kitűnőségtől az utolsó báromorvosig, a minden rangú és rendű paciensekkel bővelkedő dák-

Next