Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)
1889-02-01 / 32. szám
Péntek, 1889. február 1. 32. szám. Huszonhatodik évfolyam, Félévre . . . . . . 8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere,, Athenaeum-épület) küldendők. Fiatal lány emlékkönyvébe. Tavaszi mezőben, Csergő patak mellett, Ifjú lányka, dalolgatva, Virágokat szedett. Öröme, mosolya Minden virágszálon, Nem tudja, hogy melyik a szebb? Hogy melyikhez szálljon? Csörgedező patak Gyönyörködve látja, Futó habja, ezüst habja Gyöngyeit kínálja. Röppenő madárka Odaszáll hozzája, Dalaira, csevegéssel Dalra nyílik szája. Felhőtlen ég napja Feröszti fényében, Édes öröm, tiszta öröm Ragyog két szemében. Maga a boldogság Megtestesült képe, Az a virág, tavaszvirág, Melyet most letépe. Ifjú lányka lenéz A futó patakra. . . Szomorú lesz , a virágát A bab elragadta. Nézi, nézi hosszan, Szeme könybe lábbad: »Miért is hogy az örömhöz Oly közel a bánat ?« Vidám tavaszkornak Most nyíló virága ! Légy te boldog, nagyon boldog Kedves, ifjú lányka ! A futó életnek Siető patakja Virágidat, örömidet El sohse ragadja! — — Robert Browning. Robert Browning: chief poet of the age. An essay, byWilliam G. Kingsland. London, Jarvis and Son. Meggondolva azt, hogy mije van Angliának Tennysonban, jelentős dolognak kell találni, ha a »poet laureate« egy honfitársa nem a »Király idyllek« szerzőjét, hanem Browningot nevezi a kor első költőjének. Semmi sem csodálatra méltóbb az oly bámulatos angol irodalomban, mint az életnedv kiapadhatatlansága, mely lehetővé teszi, hogy virágzás virágzást kövessen. Már Erzsébet kora a jelenkor költészetének legkimagaslóbb emlékét hozza létre; elfeledik ezt saját hazájában, de Anna alatt egy, legalább formailag tökéletes klasszikus irodalom keletkezik. A rococo-izlést a természet kultusza váltja fel, s íme Burns, Byron, Shelley lantja együttrezgésre indítja az emberi érzés minden legrejtettebb idegszálát. A regény költői érték és hatás tekintetében korunk epopéjának magaslatára emelkedik; elévülhetetlen remekeit Scott, Dickens, Thackeray alkotják meg. Viktória kora azonban a tiszta költészetnek is igen szép kora ; büszkeségei: Tennyson , Swinburne, Browning. Mennyire becsülik az utóbbit hazájában, bizonyítja az a körülmény, hogy »Browning Society« keletkezett és működik, oly társulat, melynek egyedüli célja Browning költészetét tanulmányozni és terjeszteni. És e társulat előtt mondta ki Canon Farrar, hogy amit Browning adott Angliának, »az nemcsak egy könyv, hanem egy egész irodalom« ; az előttünk levő essay szerzője pedig ő benne látja az angolok Göthéjét, Shakespeare után és óta legnagyobb költőjüket. Gröthei vonás mindenekelőtt a Browning sokoldalúsága. Az emberi szívnek mélységes ismerője ő, és habár végtelen sok és sokféle alak kel életre kiterjedt vásznán, pápái, szerzetesei, királyai, gyermekei, parasztjai mindegyikében valamely élettapasztalat van megtestesítve. Az igazi emberi vonás jellemzi drámáit, »Strafford«-tól »Luria«-ig, melyek egyébként az Erzsébetkori színvonalhoz közel vannak. A szépművészetek, festés és szobrászat mély ismeretéről tesznek tanúságot »Fra Lippo« és »Andrea del Sarto« című költeményei. A lélektani kutatás, a szellemi élet elemzése bámulatra ragad a drámai idyllekben (»Dramatic Idylls«). Gondolatok bősége és tartalmassága párosulva a nyelv zenéjével, átalában minden művének sajátja, de mintegy tetőpontra emelkedik a vén zenész történetében, »Abt Vogler«-ben. Különösen figyelemreméltó vonás azonban a költő előszeretete a vallás problémái iránt és »Saul«, »Halál a Sivatagban« (Death in the Desert), »Berisctab’s Fancies« egy hivő tanításait tartalmazzák, kit nem a tdeologia, hanem a tisztult érzelem vezérel istenhez. Oly tartalmas és mélyelméjü a Browning költészete, hogy e miatt őt Démely bírálója a költőietlenség vádjával illette. Versbe szedett bölcselkedés! De szabad-e a bölcselkedést kizárni a költészetből? Hová lesz akkor »Faust« vagy a »Divina commedia ?« A kérdés csak a körül foroghat, hogy mi módon vannak a legmélyebb problémákkal foglalkozó gondolatok költői mezbe öltöztetve. Brownig mindig megtalálja azt a kifejezést, mely a képzeletet serkenti fel; képei élénkek és ragyogók; színezése meleg és életteljes; nyelvének rhyzmusa zenei; ezek mind a valódi költészet föltételei és létrehozói. Annyi mindenesetre áll, hogy Browningnál hiába keresünk könnyű olvasmányt, a tanulmányozástól, sőt a rejtett szépségek keresésétől visszariadnunk nem szabad. És minthogy ily tulajdonságok nem szerzik meg a népszerűséget, főleg kezdetben igen sokan idegenkedtek a homályosnak és száraznak vélt költőtől, kit minden újabb olvasás és közelebbi megismerés mindjobban megkedveltet. Első műve, »Pauline« 1832-ben jelent meg. E költeményt, mely igen szép részleteket nyújt, maga is kicsinyelte; el is hagyta az abban követett irányt s uj színben mutatta be tehetségét »Paracelsus«-a által, mely megragadó rajza egy ismeretszerzésnek szentelt, a szerelem későn megbánt eljátszása miatt meddő életnek s mely mélyelmüsége mellett rendkívül szép és költői emelkedett nyelve által tűnik ki.. »Paracelsus« s még ennél is inkább »Sordello« úgyszólván kincsesbányája annak, ami Carlyle kifejezése szerint »musical thought«, zenei gondolat. Felette szépek kisebb költeményei is, melyek mindegyikében magas világnézetének valamely oldalát tárja fel. Az öngyilkosság borzalmát megkapón tárgyalja a párisi Morgue-ról írt néhány versszaka. Párisban bolyongva, belép a Morgueba, hol az öngyilkosok holttesteit közszemlére teszik ki. Ott fekszik élettelenül a katona, aki (»wanted to the Buonaparte«) Bonaparte akart volna lenni; mellette (»red as blood a socialist, a leveller«) a vérvörös nivelláló szocialista és harmadik díl az élvezethajhász, kit asszony és szerencsejáték vitt idáig. Ez emberek sorsán tűnődve, a költő ez eredményre jut: »I thought and think their sin’s atoned.« (Hittem s hiszem, megbűnhödték bűnüket). És egy gyönyörű végstrófa kimondja, hogy akik vétkeztek, nem lehetnek örökké elkárhozva, mert »What began best, can’t end worst Not what God blessed once, prove accurst« (ami legjobban kezdődött, nem végződhetik legroszszabbul; amit isten egykor megáldott, nem válhatik elátkozottá.) Ez a költő nézlete az istenigazságszolgáltatásról ! Felfogása szerint a rossz csak múló tünemény; a lélek lehet »unmade«, mintegy kiforgatva, de bizonyára »remade«, helyreállítva lesz. Különb életének különb magaslatán (»other theighst in other lives«). Noha ebből nem következik, hogy itt lent bátran áldozhatunk a gonosz hajlamoknak, hisz Browning »Rabbi Ben Ezrá«-ja gyönyörűen ecseteli az élet kötelességeit — kétségtelen, hogy költőnk Tóth Pál. Örök láz. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) XX. Még alig bukott fel a nap lángtányéra a láthatár fölé, midőn már Sarolta útban volt az erdészház felé. Merengőn hordozta végig tekintetét a tájon a mikor meg-megállt, elfulladva a meredek átmászásában. A kelő nap sugarai beözönlötték egész alakját, halvány, fehér arcát, fekete ruháját. Most tán utoljára látja mindezeket a helyeket. Sohasem fogja látni, mint bontja ki a nap izzó sugarait ott a hegyek fölött, mint bukik alá ott a másik irányban. És ezzel el fog temetni mindent, ami itt kínossá, gyötrelmessé tette az életét. Izgatottan sietett a lak felé. Dánosyt akarta látni. Várjon ma is hideg lesz ? Miért ? Megunta már, vagy nem is érzett soha semmit iránta ? A szoba üresen tátongott eléje. Egy lélek sem volt abban. De minden úgy, mintha alig egy perce távozott volna valaki belőle. Várt. És várt soká, kínos türelmetlenséggel. A nap felkúszott sima, kék ujján, magasan és merőlegesen tűztek le sugarai. És ő még mindig egyedül volt az erdészlak elhagyott szobájában. Csak most kezdett tanakodni: mi történhetett Dánosyval ? — Már homály kezdett leszállani lassan észrevétlen. Befutotta a környéket, eltekintett a messzeségbe, nem látja-e annak az alakját. Balsejtelem kezdette megszállni a bensejét. Mi lehet azzal az emberrel? mi célja ezzel a távolléttel? talán menekülni akar tőle ? És amikor arra gondolt, fékezhete len, heves ellenszenv, majdnem gyűlöletet érzett belsejében. Nem volt az fájdalom, hogy elveszítené, csak düh, felháborodás, elkeseredés. Lassan, tépelődőn haladt lefelé az utón. Alig bírták meg lábai, annyira elöntötte a felháborodás. Ha tudná, hogy el akarja dobni magától, lől ő menekülne el titkon, lopva, hogy ő dobja el őt magától, ő kacagjon felette s ne ő legyen az eldobott, megunt. Nem, nem fogják legyőzni még sem! Soká, késő éjszakáig felvirrasztott, úgy bámult ki ablakain a sötétbe. Fejében nyüzsögtek a gondolatok. Különös sejtelem rohanta meg, úgy érezte, hogy új fordulóhoz közeledett a lázban, amiben egy idő óta telnek a napjai. Kínosan várta a másnap felvirradtát. Szerette volna megtudni, ő van-e eldobva, vagy van még ideje, hogy megelőzzön mást a lealáztatásban. XXI. A következő nap estéje volt, borongós, sötét, lehangoló. A tájon nehéz melankólia ömlött el, ami elragad az emberre is. A kastély földszintjén az egyik, parkra nyíló szobában ott ült egy karosszékben hátradőlve, mereven, moccanás nélkül Harter Pál. A bágyadt verőfény arcába, szemeibe tűzött néha. Sápadt, merev arccal nézett maga elé, üres, fáradt tekintettel, mint egy automata. Felkelt, oda ment az ablakhoz nehezen, meghajolva, mint egy agg. Napok is megvénítik az embert. A világ üres, kihalt, nem ismer semmit az élet öröméből többé. Holnap elhagyja végkép a kastélyt. Ha soká itt maradna, megőrülne. Csak néha fog eljönni, abba a szobába, ami úgy áll érintetlenül, ahogy az a nő kilépett belőlle. Eljön, hogy megnézze azt és megcsókolja azt a hideg lapot ott az ágya fölött, arcképét. Még egyszer látni akarta a vidéket, még egyszer végig akart menni azon az utón, a jóit Sarolta annyira szeretett. A mint a szürkület lassan leszállott, elindult az erdei ösvényen. Hűvös szél suhogott az ágak között, nagy csomókba seperve össze a megfonnyadt, megveresedett faleveleket. A mint a parkon végig haladt, a mint az erdei útra ért, meg — megállt, vissza — visszanézett. Itt volt, itt ült, itt látta utoljára sétálni álmodó, merengő arccal. Akkor is Dánosyra gondolhatott. Arra a gondolatra összerezzent. Ha most látná azt az embert, meg tudná ölni