Fővárosi Lapok 1889. március (59-88. szám)
1889-03-23 / 81. szám
ban előadta ami négy év óta történt, elő a két esztendő nagy boldogságát: eddig is szép, jó volt ez a fényes meleg világ, de most még százszor szebb! És most már üljön Pista oda a tűz elé s beszélje el ő is a négy esztendő történetét. A déli, szép legény, katonás hetykeséggel foglalta el régi helyét és jelekkel kezdett magyarázni, de ekkor észrevette, hogy most már olyan is van ebben a csöndes házban, aki nem érti a némabeszédet és úgy intézte a dolgot, hogy a jelek mellől ne hiányozzon a szó sem; a csengő, erőteljes férfihang minden igéje, mint a tűzszikra valami lobbanékony anyagon, úgy futott végig a szép menyecske idegein: az az igazi templom, ahol ilyen hang csendül! — Hát aztán milyen ott a nép a honnan jössz? Tudakozta a néma. — Bizony nem olyan mint itthon, különösen az asszonynép viseletét nem venné be a természetem soha, milyenek azokhoz a viganós maskarákhoz képest a mi asszonyaink. Na, csak meg kell nézni ezt az öltözetet, a minél szebb nincs a földkerekségén és oda mutatott a menyecskére. Kata ott állott a bölcső és ágy között, piroscsizmás kis lábával ringatta a bölcsőt, miközben hófehér alsó ruhája meg-meg villant, a felaggatott maszuly aranysárga szegélye s a piros szegélyű ráncos kötény között. Amint ruganyos, karcsú fiatal alakjával kissé hátradőlve, támaszkodott ott a padlást verő ágyhoz, festői, ingerlő táj viseletében oly gyönyörű volt, hogy egy pillanatig a katonának torkán akadt szava. Az anyós is oda nézett: tizenkét vánkos dús varottas bíbora melegen megélénkítve a tűz fényétől, olyan hátteret adott a ragyogó fiatal arcnak, hogy szíve nagyot dobbant ettől a képtől, most csak igazán tűzszemű a feleséged édes jó fiam! És a csengő férfihang minden este betöltötte a csendes szobát, míg egyszer az anya úgy találta, hogy Pista többet beszél, mint integet. — Már pedig szagám, a jeleket érti Andris és nem a szót, hát ehhez tartsd magadat, ha az én fedelem alatt akarsz élni! A határozott erélyes hang útba igazította a legényt, hanem azért minden ember tudhatja már, hogy mi lett ebből a dologból. Egy húsz éves tűztekintetű asszony, aki sohasem szeretett még, aki irtózik az urától, s egy huszonnégy éves deli szép legény, akivel egy fedél alatt lakik.... De nem lakik! gondolta Bódizsné asszonyom, házat adok neki, megházasítom a szagát. A néma az asztalnál ül, épen mint az első estén, midőn e csendes házba léptünk, mikor oda künn csak menjen Pozsonyba, tud ő ott neki való leányt, gazdagot, ügyest, a milyet a szive megszerethet. Magának már azonkívül is van egy, így házasítja Bajza még a testvérét is, de azért maga is csak 1839-ben házasodik meg. Ez itt a huszonhárom éves ember költői ábrándja, mely ábrándnak új meg új alak kell, mint a tizenhat éves leánynak. Egy másról más ízben azt mondja, hogy Trója romba dőlhetne érte; harmadik a költeményeiért (»A holdhoz*, az »Esthajnal*) már azelőtt beleszeretett volt, mielőtt ismerte volna Bajzát. E tizenegy levél legélénkebben rajzolja Bajzát, mint politikust, mint demokratát,* mint ideális, az akkori állapotokkal elégedetlen hazafit. A mily lelkesedéssel üdvözli a még tapasztalatlan Bajza a követeket az országgyűlés kezdetén, és oly megvetéssel szól róluk, mikor közelről megismeri őket. Előbb mindegyik egy-egy Cato volt előtte s azután mindegyik haszonlesővé, hivatalkeresővé válik, miután fényes hazafiai ábrándjai elmúltak. Nincs megelégedve az 1825-diki országgyűlés eredményével, a minthogy azzal nem is volt megelégedve senki. Sajnálja a népet, hogy annyi adót kell fizetnie s azért szidja a bécsi kormányt s olyanforma hangon fejezi ki, hogy a nép ezt egyszer megunja, a mint Petőfi tette később a figyelmeztetést »A nép nevében* című költeményében. Majd egy más levelében a júliusi forradalomról emlékezik meg s üdvözli a francia népet, mely a Polignac minisztériumát elkergette. Ez a fiatal hév, magyarázza meg a későbbi idő Bajzáját s csinál helyet neki a negyvenes évek nagy munkásai között, midőn többi közt a »Kossuth Hírlapjáénak is szerkesztője volt. A hatodik levelében , 1836 május 10-én, azt a tüntetést írja le, melyet a Pestre jött pozsonyi fiatalság Széchenyi István és Wesselényi Miklós tiszcsengett a leánykák éneke: »Eljöttünk mi is«.. . az anya ott fon a pucik padon s épen úgy tekint fiára mint akkor, a tűzhelyen Pista ül és beszél, Kata a bölcsőre dőlve szoptat s ez az odaadó meghajlás még ingerlőbbé teszi: a tűzfénye egészen reá veti aranyos vöröses világát és most talál rá csak igazán, hogy »tűzszemű!« szemben ül a legénynyel és nemtudja, mintha más is lenne a szobában, vagy az egész világon. A fiatal duzzadó élet lüktetése, a forró vér láza, egész lelke ott szikrázik abban a tűztekintetben, melylyel a legényre tapad. Pista érzi a delejes szempár ellenálhatatlan izzó vonzását, de érzi azt is, hogy a néma őt nézi... miért nézi, hadd lássa, tekintetük találkozott: Pista megborzadt, ilyen fenyegető, vad lángot még soha sem látott. Összeszedte magát, pár percig még integetett, aztán nyugodtan felállott. Már csak engedjen meg a néma, de neki menni kell a fonóba, már régen kellett volna. (Vége köv.) 594 Bivaly ur. (Amerikai elbeszélés.) Irta J. Hubberton. (Vége.) Míg többen kérdezni szándékoztak Bivalytól, hol találta meg emberét — kaliforniai emberek soha sem szoktak rögtön kérdezősködni, — a kunyhó felől gyermeksírás hatott át. — Uraim, — szólt akkor a korcsmáros — e helyiségben nem ütünk több hordót csapra, mig én jónak nem látom. — Senki sem duzzogott e miatt, sem nem káromkodott, de kártyajátékot sem indítványozott senki. A fiuk ott álltak és ültek, a falak repedéseit vagy az ablak keretét bámulták s bagót rágtak. Bivaly több ízben kitekintett az ajtón s aztán hirtelen betéve azt, alig volt ideje ennyit halkan mondani: »Botrányt ne csináljatok, mert lövök! —midőn az orvos lépett be. A társaság fölemelkedett. — Semmi baj sincs uraim, — szólt az orvos. — A legderekabb kis fickó, a minőt valaha láttam. — Fiúk! az est hátralevő részén mindenki szívesen látott vendégem lesz! -t- kiáltott föl a korcsmáros s hirtelen visszarakta az asztalra a félretett poharakat és palackokat s most egymásután gyorsan következtek a toasztok a szerencsés férjre és apára, a boldog feleségre ésanyára, az ifjabb Berrynre, Bivalyra, az orvosra, meg a bölcsőgyáros «ra. Újra megnyílt az ajtó s belépett Berryn Allan. Bivalyt kereste szemével és mikor megpillantotta, oda ment hozzá, megfogta a kezét s mélyen szemébe nézve, igy szólt: — Bivaly, ön . . . Berryn Allan a Harvard-egyetemen végezte tanulmányait s egykor kitűnő szónoknak tartották; de most, mikor azt a két szót kimondta, mintha csak teljesen elfeledte volna az útközben kigondolt beszédet, nem tudott egyebet mondani. Az a néhány másodpercnyi szünet azoknak, akik Berrynnek az arcát látták, és annyi órának tetszet s valamennyien megkönnyebbülve érezték magokat, midőn ő most Bivalyt hévvel keblére ölelte s aztán gyorsan kifutott az ajtón. Bivaly nagyon jámbor arcot öltött s aztán megrázkódott. — Hiszen az a fickó úgy tud szorítani, akár egy szürke medve, — szólt aztán. — Fiúk, — teve utána, — ennek a szegény embernek folyvást nagy ellensége volt a sors, mióta Kaliforniában lakik s tökéletesen tönkrement. Ma este azonban megfordult a szerencséje ismét s addig kell a vasat verni mig tüzes. íme, a részére az én adományom! E szavak után letette széles karimáju kalapját az ivóasztalra, elővette szarvasbőr-zacskóját az aranyporral s a kalapba rázta tartalmát. Mindenik vendégnek a zsebéből előkerült egyegy ily zacskó s némelyik egészen kiürítette azt, némelyik pedig késhegygyel vájt ki a drága porból a kalapba annyit, hogy zacskója meglehetősen megkönnyebbült. — No, — szólt Bivaly a kalapba pillantva, — én azt hiszem, ez elég lesz. Két hétig a korcsmában oly nyugodtan viselték magukat az emberek, mintha csak imádkozni jártak volna oda s fogadást is tettek, hogy pisztolypárbajt legalább is félmértföldnyi kerületen belől nem fognak vívni. Egy enyhe tavaszi este látták Bivalyt, amint karján egy kis csomaggal, egyenesen a korcsma felé tartott. — Teringettél! — szólalt meg a fiúk egyike, — hiszen az, akit Bivaly a karján hoz, a fiatalabb Berryn. S csakugyan az volt, piciny, kékszemű, pirosarcú baba, kis miniatűr kacsója Bivaly úr szakálából vagy három szálat erősen megmarkolt. — Nézzétek csak, hogy húzza! — szólt a fiúk közül egy másik, a telejére rendezett. Öröme telik ennek elbeszélésében. Örvend annak, hogy Wesselényi legyőzte gróf Wurmbrand őrnagyot ama híres párbajban. Megjegyzi, hogy a nádor tiszteletére rögtönzött tüntetés csak erőszakolt volt, hogy a rendek hallani sem akarnak arról a donációról, melyet a szerémi követ a nádor részére indítványozott. Előttünk van az események iránt érdeklődő, pezsgővérű Bajza,aki felsóhajt, hogy mily nagy különbség van az 1825-dik év és az 1836-dik közt. A hetedik levelében (1838) csak megerősíti, hogy miért mondott le a nemzeti színház igazgatásáról. A vármegye bölcs uraival nem fért össze. A kilencedik levélben azt mondja el, hogy utazott 1842-ben, augusztus 5-dikétől 20-dikáig a Kárpátokban. Miskolc, Kassa, a Hernádvölgy, Eperjes, Lőcse s különösen a Magas Tátra igen tetszenek neki. Ekkor Gyönyösön keresztül vezeti az útja kétszer s Gyöngyöshöz Szűcsi és Oroszi faluk közel vannak, ott élnek a testvérei, de nem látogatja meg őket. A tizedik és tizenegyedik levelekben (1850—51) a rossz időkről panaszkodik. A magyar iró akkor nehezen élt. Minden vállalat megszűnt. Az akadémia nem fizetett. A fia beteg volt. A készből kellett élnie s igy ő kényszerítve van erdőbeli örökségének is egyik részét áruba bocsátani. E levelekből látjuk s néha az ily kicsinység is érdekes, hogy Bajza egy darabig a Dorottya-utcában lakott a német színháztól (a mostani Gizella-tér) a harmadik házban s aztán a zöldkert-utcában (ma reáliskola-utca) a 481-dik szám alatt; sokáig lakott atajvara-utcában is. A Vörösmarty és Kisfaludy lakásai is tudva vannak s szép volna a mai háztulajdonosoktól, ha ezt a házukon megjelölnék. Amit érdemes volt elmondanunk a tizenegy levélből, elmondtuk, némi hódolatul Bajza emléke iránt. Baló József. *) Az arisztokratáknak csak egyszer mond szépeket, az »Arisztokratia* cimű és az » Athenaeum*-hm. megjelent cikkében. „Haluska Benedek.“ (Eredeti bohózat 3 felvonásban ; irta Bartók Lajos ; először adták a népszínházban március 22-én.) (B.—r.) »Haluska Benedek«, mely iránt a közönség érdeklődő kíváncsisága annyira föl volt keltve, tegnap szorongásig telt ház előtt került bemutatóra. Az előadás élénken is kezdődött, de csöndesen végződött. A sikerből kevés jutott a darabnak. Árthatott neki az is, hogy sok szó volt róla erre, tehát többet is vártak tőle, mint amennyit a népszínházi irodalom átlagos termése nyújthat. Ha pedig a közönség egyszer csalódottnak érzi magát várakozásában, akkor a darab sorsa félig már el van döntve; azután már nagyon nehéz s csak kivételes esetekben sikerül megnyernie a szerzőnek a közönség hangulatát s ezzel souveraine kritikáját is. Onnan pedig csak oda van appelláta, ahol »Thurán Anna« s »Kendi Margit« szerzője is bizonyára nem e legújabb darabjával keresi a babért. De a túlcsigázott várakozás magában csak gyöngítője lehet a sikernek, sírja nem igen szokott lenni. S azt hiszszük, hogy a tegnapi sikertelenségnek valóban mélyebben fekvő okai vannak. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezeknek legfőbbike magában a tárgyban rejlik. Haluska Benedek rendes, stereotip alakja a »Bolond Istók«-nak. Márpedig egy-egy élclapi alakot nagyon nehéz úgy vinni a színpadra, hogy a darab központja legyen. Mert végre is, az írónak kötött keze van vele. Abban a csapásban kell haladnia, melyet az élclap tört, ezen az úton pedig a biablonszerűség örvénye fenyeget; az évek óta apróra ismert alak nem tud újat mondani, vagy legalább is nagyon nehéz olyat mondania, amit a közönség újnak tartson. Szinte tudja az ember, minek kell következnie, ez pedig elője az érdeklődésnek s rendkívül ügyesnek és leleményesnek kell lennie a kormányzó kéznek, hogy a dara hajója a közöny szirtjére s az unalom zátonyára ne jusson. Ezen a nehézségen csak a jóízű s nem túlságosan