Fővárosi Lapok 1889. június (149-176. szám)
1889-06-03 / 151. szám
Hétfő, 1889. június 3. 151. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre....................................... írt negyedévre.•••• * Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet. Előfizetési dij. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Anya és hitves. (Elbeszélés.) Írta Balogh Arthur. (Folytatás.) — Nem helytelenül beszélsz. Egy derék fiatal férfi udvarol neki. Neve Karcsay Zoltán. Dénes szerint legközelebb megkéri a leány kezét. Szép, deli ifjú, kire még nagy vagyon, gazdag örökség vár. Fogadott fia bizonyos Karcsay Félix grófnak. Boldogok lehetnek majd. A férfi a falhoz támaszkodott egyik kezével, mintha megtántorodott volna. — És leányod, Honád szereti e fiatal embert? — Úgy hiszem, igen. Fiatal leánynál, mint ő, nem sok kell ehhez. Ma ilyen formát vettem ki viseletéből s mi tőbb, Dénes akarja. A férfi fájdalmas arccal kapott fejéhez, mintha kemény csapást mértek volna reá. — Irtóztató! — mondá elrekedt, mély hangon maga elé. — Nem értelek, mit jelentsenek szavaid ? — Hallgass meg, még mindent jóvá lehet tenni. Hallgass meg. Régi időre kell visszamennem. Hogy mi volt életem ama nap óta, midőn férjed karján a templomból kilépni láttalak, mit mondjam azt el neked? Jól mondok, hogy őrült vagyok, azzá tett elkeseredésem. Akkor kicsavarták a fegyvert kezemből, de egyetlen gondolat élesztette azután is a hamvadó életet bennem, az világított elém fogságom sötétében és reszkettem a gyönyörtől, amikor teljesedésére gondoltam. Végre egy este, amaz iszonyú estén, azt hittem ujjonghat lelkem vad boldogságában ; nem irtóztam már legkevésbbé sem a gondolattól, hogy gyilkos leszek, hisz a ki életünket mérgezi meg, teszi semmivé, csak oly gyilkosunk, mint a ki a halálba küld. Kezem reszketett, hibáztam s csak egy nagy, vérző seb lett jutalmam, a mit férjed gyilkos fegyvere utánam küldött. Eddig csak az elkeseredés, vak szenvedély vezette lépteimet, most megszólalt bennem — az atya. Eszembe jutott a gyermekem. A nő összerázkódott e szavaknál. — Szívembe zártam a gyűlöletet mélyen, eltávoztam, elvonultam idegen emberek közé, ahol senki sem ismer. Tudtam, hogy nem szabad többé életjelt adnom magamról, ha téged elveszíteni nem akarlak, akit boldognak kívánt összetört lelkem a távolban is. Vándorlásaim Salzburgba vittek. Hányszor rohanta meg agyamat e barangolásomban a szabadító halál gondolata, de elég volt egy tekintetet vetnem gyermekemre és gyönge lettem. De időnként ellenállhatatlanul vont maga felé a megsemmisülés gondolata. Egy este a városon kívül sétáltam gyermekemmel. Lelkemet a legmélyebb sötétség lepte meg, amint a város felé boldogan mosolygó fiatal párokat láttam tovarobogni fényes fogataikon. Mivé lettem én ? gondolom. A nem messze eső pályaudvarról ép akkor robogott ki a rohanó gyorsvonat. Őrültség lepte meg agyamat, elbocsátom gyermekem kezét, egy szökéssel átdobtam magamat a korláton s oda vetettem testemet a dübörgő vonat útja elé. Mily gúny a végzettől, nem volt szabad meghalnom, csak megnyomorodnom. Egyik kezem roncsaival ájultan szedtek fel a sínek mellől. Aztán nem tudom, mi történt velem. Amikor jobb kezemet a kórházban hagyva, bénán bocsátottak el onnan egy hónap múlva, gyermekem volt legelső gondolatom. Mi lett gyermekemmel ? Azt mondták, jó helyen van, egy magános gazdag öreg úr vette őt oltalmába, aki látta amaz estén kétségbeesett tettemet, s azt hitte elpusztulok. A kórházba is tudtul adó gyermekem védelmébe fogadását, hogy nyugodtan zárhassam le szemeimet. Lakásomon megtaláltak pár reám vonatkozó okiratot, abból megtudá am a nemes öreg, ki az, kit elveszettnek gondolt. Azóta tizenhét hosszú év telt el. Uj fájdalom járult nyomorúságomhoz — nem volt szabad tudnom fiamról, nem volt szabad őt látnom, mig hosszú idő után az öreg gróf távollétében egyszer a salzburgi parkban ismét keblemre ölelhetem, felfedezve előtte magamat. De nyíltan a világ előtt árva ő, meg vagyok én halva! Nem sejted még ama öreg gróf nevét ? tudd meg tehát: neve Karcsay Félix. A nő, mint akit szivén sebeztek, elfojtott sikolylyal szökött a férfi mellé. — Nem, nem lehet igaz, amit beszélsz — mondá elfuladó suttogással, megragadva a férfi kezét. Nem, az nem lehet, hogy így történt legyen — valami iszonyú, rémes álom az, amit most elbeszélsz — tagoló lihegő ajakkal, ziháló kebellel. Ez a férfi — — Gyermeked! Iszonyú csend lett. Némán, mintegy oda gyökeredzett lábakkal állottak szemben egymással. Az egyik üres, merevült nézéssel, a másik önmagával küszködőn, egy iszonyú, hihetetlen gondolattal tépelődve. — Ne csüggedj — tőre meg a férfi a csendet. Még semmi sincs elveszve. Ennek a két lénynek az egymás felé közeledéséből természetesen semmi sem lehet. Ellenezni fogod, van annyi hatalmad, hogy meghiúsuljon, ha úgy akarod. — Azt hiszed a hatalmam nekem ? s mit ér, ha egy gyönge virágot, leányomat, letörök, semmivé teszek vele talán. — Ne gondold. Olyan fiatal gyermekszív nem ismerheti még az igazi érzelem hatalmát. Könnyű a feledés még akkor. Megkísérlem a találkozást fiammal, megkísérlem őt lebeszélni arról, hogy valaha közeledjen még e hely felé. De mily hazugsággal takarjam a valót szemei elől. Ez egyszer nem kell félned. Az öreg gróf veszélyesen beteg, alig fogsz találkozhatni vele, mert talán a legközelebbi időben visszahívják őt Salzburgba, az agg Karcsay ágyához. De azután vigyázz! minden hatalmaddal meg kell küzdened a vész ellen. — Minden hatalmammal! — mondá a nő sötéten, keserűen. Mély, kínos hallgatásba merültek újra. Aztán a nő hirtelen felocsúdott elmerüléséből, mintha valami mentő gondolat villant volna fel agyában. Hirtelen odanyújta kezét a férfinak. Bécsi tárca. (Grillparzer szobra s Firduzzi s Jussuf és Sule'chán-ja.) Még ha Grillparzer a bécsi népnek lett volna is a költője — pedig ugyancsak nem lelkesedett a »szellemi Capua« közönyös lakossága iránt — ha népköltő lett volna egyátalán vagy egy holta utáni népszerűség azzá avatná föl, még akkor is erőszakolt lenne az összefüggés, melyet közte és szobrának környezete közt minden áron fölfedezni kivánnak. A bécsi Volksgartennak, hova az emléket elhelyezték, mint keretnek, csak kisebbítő hatása van e minden tekintetben művészeti tartalomra. Az igaz bécsi ezt a ligetet nem látogatja s ha van ok az ültetvényt népkertnek nevezni, ez legfölebb abban kereshető, hogy a kiválasztott nép e börzevidéki töredéke oda szokta küldeni visító ivadékait cseh dajkáik vagy francia bonne-jaik kíséretében. Hogy pedig valaki ezentúl a szobor kedvéért fog oda vonzódni, az is csak kötve hihető, mert arra nézve sem a mű nem eléggé kiabáló, sem a Grillparzer nagy jelentősége nem él kellőleg a köztudatban, ami elég sajnálatra méltó, de igaz. Legjobb esetben tehát a szobor szolgálna a kert emelésére, nem a környezet a szoboréra, amire pedig szintén törekedni kellett volna. A bécsi emlékművek hagyományos zátonyát, a hely kérdését, e legújabb szobor is megsínylette. Hogy ép e pontra tették a nagy művészi értelem és lelkesedés e kiváló alkotását, nagyon is jellemző Bécs művészeti viszonyaira és felfogására. A császárváros, hol pedig Haydn, Beethoven, Mozart, erlachi Fischer, Terstel, Grillparzer, Hebbel, Lenau, Canon, Makart, Fernkorn működtek s működésök nyomaiban elég alkalom nyílnék a művészetek benső, lényegi összefüggését és kölcsönös értékét tanulmányozni és fölfogni, e művészeti érzékéről hires város egyre inkább leszokik arról, hogy több művészetet is ismerjen és elismerjen, mint egyet: a színészetet. A mai bécsi ember Shakespeare-t legfőkép onnan ismeri, hogy Sonnenthal játsza Hamletet; Oedipus véres történetéről csak a burgszínház híres előadása útján vesz tudomást; Wagner Richardról pedig leginkább azért nem feledkezik meg, mert egyre hallja siratni Reichmannak, a híres Wagner-énekesnek Bécsből való távoztát. A műtörténelem stíl-korszakait a színházi díszletekből és ruhákból ismeri, Sappho és Tasso csak mint drámák hősei léteznek számára s Birchpfeifferné vagy Blumenthal sokkal szervesebb részei az ő ismeretkörének, mint Dante vagy Dickens. A Grillparzer-szobor is megsínylette e félszeg fölfogást, mely annyira vérébe ment a bécsieknek, hogy nyilatkozását már alig is veszik észre. Az emlék csak annak köszönheti helyét, hogy a költőt itt arccal a Burgszínház felé fordíthatták; ilyenformán olyan összefüggést jelez, mely nem is létezett. Ha a színházat a költő felé fordítják, annak sokkal több értelme lett volna, mert köszönettel csak az intézet tartozik Grillparzernak, nem ő az intézetnek. A költő pályáját nem a burgszinházban kezdte, mert az »Ahnfrau« bemutatója a Wien-színpadon történt, s nem is a burgszinházban végezte a pályát, mert életének utolsó harmincnégy esztendejét keserűség háborította ez iránt a hálátlan műintézettel szemben. Élete legkeserűbb napját — a most műsoron levő »Jaj a hazugnak« bukását e színházban töltötte s ha itt-ott egy-egy diadala esett is meg a régi deszkákon, azt is utóbb rendesen megkisebbiték a bántódások, melyek a színház udvari voltából háramlottak reá. S igy az ok, melynek a szobor rossz helyét köszönheti, lényegében tárgytalan s semmi egyébben nem bírja magyarázatát, mint egy előítéletben, mely az intézők műszlésére nem épen legjobb fényt vet. A leleplezésnél is nyilatkozott e — sit venia verbo — comoediomania, mert mikor az ünnepély befejezte után a minden izében művészi szobor megtekintésére indult a jelenlevő, tagadhatatlanul műértő közönség, az volt az első, amit a többség észrevett s oda is sereglettek a legtöbben meggyőződni róla, hogy a Sapphot jelképező domborművön Walter Savalla panaonif vjiqpsi Qz anfik kalfrinkorn,a TibhVien lelte föl a többség a művészek legfinomabb, legkedvesebb eszméjét, pedig meg vagyok győződve, hogy Walter Saroltáról már csak a régiekről emlékező aggok és krónikák fognak szólni, mikor a dombormű kiváló műértékét még bámulni fogja a hálás és értelmes utókor. Ha a környezetbe egyszer beletörődünk, a szobormű maga kiváló élvezetet nyújt. Nem a nagy etit erejével hat, hanem az eredetiség és művészi kiválóság kellemével. Három művész közös munkáját szemléljük benne, kik, ha nem is teljes, de kielégítő szervességgel egyesülnek. Weyr Rudolf, a burgszínház pompás párkányreliefjének hírneves szerzője, érdemel elsősorban említést. Tőle ered az egész szoborterv alapgondolata s ő teremtette a mű legsikerültebb részeit: a domborműveket. Kundmann Károly, a bécsi Schiller- és Tegetthoff-szobrok művésze, faragta a költő ülőszobrát; Hasenauer báró pedig az építészeti részre vállalkozott, s csak egyet hibázott el, t. i. hogy ő építette a burgszinházat is, melynek hibáit a bécsiek nem tudják neki megbocsátani s elfelejtik, hogy e hibák épenséggel nem szépészeti szempontból estek meg. Jellemző e fölfogásra egy á tout prix éhes ismerősöm nyilatkozata: »Furcsa, Hasenauer báró közreműködött a szobornál s mégis lehetett hallani valamit a tájékán«. Az emlékmű nagy félkört, illetve hengerszeletet képez, melynek homorú oldalán sorban vannak a plasztikai művek elhelyezve. Középen a félkör szabályos irányát fülke szakítja meg, mely magasabbra épült, kissé túl cifra párkánynyal bir, melyben többek közt egy táblán a költő neve olvasható. A fülkében foglal helyet a főalak, mely Kundmann eddigi művei közül elevenségre és jellemzetességre nézve kétségkívül a legkiválóbb. A költő mélázva ül, bal keze a félig nyílt könyvet tartja, szeme és homloka elmélkedésre, de nem fejtörésre mutat. Az arc nem keres jellemzetességet s épen azért jellemzi Grillparzert a maga egészében. Akár a habozó költő erő nyilvánulá.aát. fint.fiíi föl akár frrí 11 ■nn.17.9V fii fterfiíi fit,Ifin.