Fővárosi Lapok 1889. szeptember (239-268. szám)
1889-09-12 / 250. szám
Csütörtök, 1889. szeptember 12. 250. szám. Huszonhatodik évfolyam Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az ötlet vége. (Víg történet.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) — Miért ne lehetnénk mi festők, építészek — félórára. Kévés hirtelen fölkiáltott: — Hopp! mondasz valamit. — Nos ? Ugye ez egy ötlet ? — Még pedig tűrhető ötlet. — Hát akkor rendben van minden. Én festő leszek, te meg építész. Erre jártunk és megláttuk a villát. Megtetszett, elragadt és nem tudtuk megállani, hogy megtekintésére engedélyt ne kérjünk. — Tudsz te festeni ? — Értek annyit hozzá, mint te az építészethez. — Akkor rendben van minden. Egyformán tájékozatlanok vagyunk. Reménylem, hogy nem kell vizsgát tennünk. Azután beszélni tudunk. — Bizd rám. Gyorsan, majdnem futva haladtak le a hegyről. — Mielőtt bemennénk, — szólt Kévés a villa előtt — adjuk az érdeklődőt. Szemléljük kissé az épületet. — Helyes. Hátha valaki lát bennünket. Ezután körüljárták a villát, már t. i. amenynyire lehetett. Megnézték hosszasan s még vitatkoztak is elég hangosan, az erkélyek felől. Azután kinyitották a rácsos kaput és beléptek. Kavicsos, kanyargós után jutottak el a lak bejáratához, a terraszhoz, melynek függönyei fel voltak húzva s a melynek asztala mellett egy idős ur ült, szemben egy szintén idős nővel, a ki mosolygós arccal keverte a kártyát. Az érkezőket először is az öreg úr látta meg. Udvariasan felállt és barátságos arccal sietett eléjük, mintha azok régi ismerősei lettek volna és mintha érkezésükre várakozott volna. A két fickó egyszerre hajtotta meg magát. — Első sorban is — szólt Kévér könnyedén — bocsánatot kérünk, hogy ismeretlen létünkre alkalmatlankodni bátorkodunk, de vágyunkat nem tudtuk leküzdeni. Megláttuk a villát és megkapott bennünket. Én mint építész és barátom mint festő el voltunk ragadtatva. Elhatároztuk, hogy bejövünk és alázatosan megkérjük a ház urát: engedje megtekinteni a villát. Engem a beosztás érdekel, míg őt a homlokzat vonja. Ezután mind a ketten bemutatták magukat. Az öreg úr nyájasan, barátságosan szorította meg kezeiket és a terraszra vitte, ahol a szintén jósáságos arcú úrnő kegyesen fogadta őket. Látszott mind a két öreg arcán, hogy jól esik nekik a nyárilak dicsérete. — Igen örülök, hogy tetszik, uraim — mondta jó kedvvel az asszony és beszédesen folytatta.— Nekem is igen megtetszett, mikor az eredetijét láttam. Mert ez csak másolat. Az eredetijét Svájcban láttam és mindjárt meg is szereztettem a terveket, amelyek után ez készült. Eddig még mindenkinek tetszett. — Lehet-e máskép? kiáltott föl elragadtatással Vajda. Festeni való helyen festeni való bűbájos fészek. — Arányai egészen meglepnek — szólt Kévés nagy képpel. — Ami a stilját illeti — beszélt az öregaszszony — azzal nem vagyunk tisztában. Annyira öszsze van benne keverve minden ismert stil, hogy e tekintetben a nézetek különbözők. Az egyik azt tartja, hogy a góth stil dominál benne, míg a másik épen az ellenkezőjét állítja. Mit gondol építész úr, melyiknek van igaza ? És kérdőleg, kíváncsian fordult Kévéi felé, a ki az építészeti stillal soha életében nem foglalkozott és a ki a kérdés folytán kellemetlenül kezdte érezni magát, szinte bánva, hogy ily hóbortos dologra szánta magát. Bajuszát végig simította, homlokát összeráncolta és dünnyögött: — A stilja valóban különös. Itt ez dominál, ott meg amaz dominál. Én azt hiszem, hogy e sajátságos összekeveredés végeredményeképpen, ha nem is egész bizonyossággal, de hozzávetőleg szólva meglehet állapítani és ezt minden szakértőnek, építésznek el kell ismerni föltétlenül, hogy noha a góth stil némely tekintetben, különösen a kivitelt tekintve, dominálni is látszik... mily gyönyörű levelei vannak annak a platánnak. Ah ! Ily remek leveleket még nem láttam. Szabad kérdeznem hány éves lehet ez a fa ? — Elmúlt tiz éves. — Csodálatos, valóban csodálatos. Ezek a platánok önmagukat múlják fölül. Részemről minden más fa fölött a platánnak adok előnyt. Vajda teljesen tisztában volt azzal, hogy az építész miért hagyta el az épület stíljának meghatározását és hogy miért ragaszkodott annyira a platánba bele. Miután azonban társa szorult helyzetét eléggé mulatságosnak találta és tudta, hogy elvégre is ki fogja magát vágni, így szólt hozzá: — Az épület stiljáról volt szó. Mi is véleményed ? Kévés gyilkos szemeket vetett a társára, de csak egy pillanatig, mert azután nyugodt arccal fordult az öreg asszonyság felé, mondván: — Ismétlem, hogy noha a góth-stil némely tekintetben dominálni is látszik s a főjellegzetesség tekintetében, megfelelően a régi góth-épitményeknek, a melyek kiváló példányai az épitészek előtt elérhetlen és részben megérthetlen magasságban állanak, határozottan góth stil felé hajlik, mégis elmondhatni... ugyan kérem mikor virágzott ez a platán ? — A tavasszal. — A tavasszal ? Valóban ? No ez nagyszerű. És — folytatta szétnézve — mennyi platán! Mikor erdőként látom kedvenc fáimat, mindig öröm fog el. Oh régi, kedves platánjaim, ha rátok gondolok. Boldogult nagyanyám rendkívül szerette ezeket a nagy leveleket és semmiféle más fát nem engedett ültetni. Csak platánt! Mindig csak platánt, mondta a nagyapámnak, aki jó, engedelmes férj volt és ültette a A párisi világkiállításról. (Paris este. — Benszülött és idegen. — Gyors asszimiláció. — Egy jó magyar históriája. — Férj és feleség. — Esteli élet a kiállítási területen. — Az Eiffel torony villámfényben. — A Trocadero. — A színes szökőkutak. — Hazafelé. Páris mindig szép, de este sokkal szebb,, mint nappal. Úgy vagyunk vele mint bizonyos hölgyekkel, akiknek bájait szebb színben tünteti fel az esteli félhomály, mert egyszersmind elrejt mindent, ami zavarná az illúziót. Párisnak is megvannak a maga árnyoldalai. De ezekkel nem törődik, ezeket nem látja senki sem este. Ha kígyóznak a végnélküli boulevarde-okon a villámlámpák százai, mint megannyi ragyogó napok s a tízezrekre menő néptömeg idestova hömpölyög szünetlenül a tündéries fényben, torlódó kocsik fülsiketítő zajának közepette: nem gondol senki egyébre, mint hogy bámulja e csodálatos, megragadó és elhódító képet, amelynél szebbet nem láthatunk a föld kerekségén. A néptömegből ugyan hiányzik most a telivér párisi. High-life-os dolog volt a bennszülöttre nézve, eltűnni a párisi makadámról s valami tengeri fürdőben vagy vidéki kastélyban tölteni a »kiállítási saison«-t. Páris azért Páris maradt s ha saját fiai hűtlenek lettek hozzá, ő készségesen adoptálta a szélrózsa minden tájéka felől ide özönlött idegenek légióit. Csak a keret változott ezáltal, de a kép ugyanaz. Igaz, hogy vannak számosan, a kiknek ez az uj keret nem tetszik. S ide tartoznak mindazok, a kik bármi oknál fogva nem high-lifeoskodhattak a többiekkel . Párisban kényszerültek maradni a fürdőidény s a kiállítás dacára is. Ezek vigasztalhatlanok s számukra Páris most tulajdonkép nem is létezik. Mert az ő szemökben Páris csak az ismerősök összesége, s kétségbe vannak esve, ha rendes esteli sétájuk alkalmával nem találkoznak a megszokott ismerős arcokkal, kiket nyájasan, elegáns grandezzával köszönthetnének, majd csak meglegyintve a kalapot, majd meg mélyen leemelve, tapsolylyal és mosoly nélkül, kezet szorítva, melegen és hidegen, amint épen jön, vagy a mint épen tetszik. Egész tudomány ez, a köszöntés tudománya és művészete, a melyben a párisi egyetlen és utolérhetetlen s a melynek gyakorlása neki szórakozás és élvezet, időtöltés és szükséglet. De ha a Párisban rekedt párisi nem is találja ott most otthonosnak magát, az ide szakadt tömérdek idegen ugyancsak úgy tesz, mintha életében sohase taposott volna a boulevard des Capucines aszfaltján kívül más járdát. Aki tíz napig Párisban tartózkodik, a pincért már nevénél szólítja. Ha egy árva betűt sem tudott franciául, mikor ide jött, két hét után már igen jól tudja magát »megértetni.« Újabb két hét után pedig már azt állítja, hogy a »füle is hozzászokott« a franciához, s »nincsen olyan szó, amit körülbelül meg nem értene.« Hiába, az emberek szeretik csalni önmagukat. S ha nagy keservesen végre valahára megtanulták azt, hogy a pincért Párisban gargon-nak szólítják, a sört meg bock-nak hívják és hogy legkevesebb tíz-tizenöt centime borravalót kell adni, ha nem akarjuk, hogy schmutzignak mondjanak, (persze francia műkifejezéssel,) s hogy még ez sem elég az üdvösségre, de tulajdonkép minden elköltött frank után (a számla az összeg megmondhatója!) jár két sor, ha azt akarjuk, hogy gens comme il faut-knak tartson az az angol módra simára borotvált pofájú francia pincér: azt hiszik, hogy teljesen elsajátították már a párisi jargont és életfilozófiát. De azért megtörtént, hogy egy jó magyar nem tudott alkalmazkodni az ilyen gavalléros szokásokhoz. Egy sou-t adott borravalóul a pincérnek s mikor ez a két krajcár értékű rézdarabot bámulatos flegmával dobta az asztal alá, az e hallatlan viselet által magát mélyen sértve érző honfi olyan hatalmas spektákulumot csinált, amelyért még a Lármás őrmester úr is megirigyelte volna. Persze, hogy összefutott a Café Anglais elegáns közönsége s bámulták az energikus bajuszú úriembert, kit a jelenlevő franciák közül a népismében legjáratosabb, idegen hangzású erélyes beszéde és fekete zsinóros öltözete után ítélve valami hottentotta princnek deklarált. Történt ilyen fura eset idáig már nem egy. S minden valószínűség szerint, a fentebb elbeszélt sem lesz az utolsó. Pedig aki nem akar alkalmazkodni az idegen viszonyokhoz, legjobb ha otthon marad. Amely percben átlépjük a honi határt, meg kell változnunk. Vagy legalább is nem szabad azt hinnünk, hogy a mi kedvünkért az egész világ majd fenekestül felfordul s úgy fog hegedülni, ahogy mi táncolunk. És ezért én egy csöppet se botránkozom meg azon (mint nem egy Párisban tartózkodó barátom), hogy a magyar hölgyek férjeiket mindenhová elkísérik. Párisban vannak, látni akarják Párist. S amennyire lehet, párisiasan is élnek. Ha féri uram elmegy a Bullier-be, hűséges hitvestársa követi oda is, megtörténik biz az nem egyszer, hogy az elegáns úri asszony, kit otthon a legkisebb illetlen szó is zavarba hoz, itt nemcsak hogy el nem pirul, de a székre, meg az asztalra is föltápászkodik, hogy csak minél jobban láthassa a s kankán-t. Sőt a legtöbb esetben épen a férj az, ki feszélyezve érezi magát, mert kénytelen a közönyöst játszani. S mig neje minden iránt nagyban érdeklődik s mindent beható vizsgálat tárgyává teszen, ezen előtte különös és uj világban, a férje alig-alig mer csak egy félő oldalpillantást is vetni a phhüttes és chices, párisi grisette-ek csábitó alakjára. Ámbátor tanúja voltam már az olyan komikus jelenetnek is, hogy miközben a nő egészen el volt merülve férje ura magyarázgatásának hallgatásába, ennek egyik szeme balra, a másik jobbra kacsintgatott. s Az asszony, ha okos, észre se veszi ezt. Ha nem áldotta meg őt az Úristen valami túlságos sok spiritussal, leckét tart urának. A szerelmes és féltékeny hölgyecske pedigscénát csinál. Ezek már hozzátartoznak a párisi kirándulás kellemetességeihez.