Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)

1889-10-10 / 278. szám

Csütörtök, 1889. október 10. 278. szám. Huszonhatodik évfolyam, Félévre . . . . . 8 frt Negyedévre ..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-ter. 3. sz. I. emelet Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A falu. írta Vereskövi. (Folytatás.) Egy vasárnap este, — miként ? csak az Isten tudja! mikor a legények legjobban incselkedtek Ko­­médiás Malival, meggyűlt a Komédiás Máli leveles­­színje. A másik percben már zúgott a harang. Ma­gam is odaszaladtam, hogy közeli pincémet védjem.­­ Mikor odaértem, már akkor az egész levelesszin lángban állott s a nép ott ügyetlenkedett az oltás­sal. Akkor egy asszony elsikoltotta magát: teremtő isten! Komédiás Máli még most is odabent van. Megdermedve állottunk mindnyájan. Ki megy be érte a nagy tűzön keresztül ? Ekkor érkezett oda lihegve Barna András. Hirtelen levetette a dolmányát s bár az asszonyok nem akarták ereszteni, egyenesen beugrott a tűzön keresz­tül a pincelyukba. Mint a sírban, olyan csendesség lett néhány percig közöttünk, talán csak a szívek dobogása hal­aszott. Akkor aztán a lángok lobogása mellett látszott a mélyben Barna András, a­mint hatolt a sziporkázó tűz alatt kifelé, karján hozva az elalélt Komédiás Málit. Ki is hatolt majdnem egé­szen ; az elalélt leányt átdobta a tűzön és maga is ugrani készült. Mikor azonban ugrott, akkor szakadt le az egész égő levelesszin s maga alá temette Barna Andrást. Én láttam, hogy az a két nagy gerenda, a­mit én adtam Komédiás Malinak, épen a fejére esett. Azután kiszabadítottuk s hazavittük. Ott fe­küdt ágyán kinyujtózva és nem tudtuk, él-e vagy meghalt ? Komédiás Máli ott térdelt ágya mellett s zokogva csókolta az ő megmentőjének,­­ miatta talán meg is halt fiatal ember lábait. Én — miután Barna Andrásnak nem volt senkije — elküldtem szekere­­­met az orvosért s aggódva vártuk annak jövetelét. Mikor előjött s levetkőztette a beteget, látszott, hogy az nagyon összeégett. De azért az élet benne volt. Irtózatos fájdalmai miatt hangzott már ziháló siralomhoz hasonló nyögése. Mikor a doktor elment, a népség is hazataka­rodott s nem maradt a házban csak én és Komédiás Mali. Ekkor aztán megfogtam a kezét Komédiás Malinak s azt mondám neki: — Édes leányom! Ez a fiatal ember most mi­attad szenved. Méltó, hogy visszapótold neki. Maradj itt, ápold szeretettel. Neki nincs már senkije; szülei rég elhaltak. — Ha valami felakadásod lesz, jöjj át hozzám. Légy erős, a­mint illik most hozzád. Mikor az udvarra mentem hallottam Ko­médiás Máli sírását. Azután is sokszor hallottam. Mert hiszen, szegény Barna András, nagy kínokat szenvedett, még pedig sok hosszú időkig. De a jó Isten lassanként elhozta a gyógyulást. Mikor néha átmentem hozzájuk, láttam, hogy Barna András javul, legalább fájdalmai megszűntek. Be­szélt már én hozzám is, és beszédjének veleje mindig Komédiás Mári dicsérete volt, ki nélkül — mint mondá — kinek ápolása nélkül, milyen nyomorultan kellett volna elvesznie. Áldja meg az Isten Koméd­iás Málinak még a lépése nyomát is. Mindezeket a szavakat lassú, elnyomott beteg hangon mondá még Barna András. Én arcát sohasem láthattam, mert az fehér kötelékekkel volt összevissza kötözgetve. A doktor is mondta, hogy különösen az arcát égették össze a nagy gerendák. Később, midőn Barna András gyógyulása még előbbre haladt, vettem észre, hogy ennek a két fiatal­nak szíve nagyon megérti már egymást. Ha néha úgy este felé átmentem, láttam, hogy Komédiás Máli, ül­vén az ágy mellett, ott felejtette kezét Barna András kezeiben s csak akkor rántotta el nagy szégyenkezve, mikor én beléptem. Egyszer aztán nem ereszté el beléptemre sem Barna András a Máli kezét; megfogta erősen, bár­miként is akarta az magát szabadítani. Látszott Barna­ András fejkötelékei alól némileg, hogy boldogan mosolyog. Leültem melléjök, és vártam, hogy mit fognak ezek most nekem mondani, mert hogy be­szélni fognak, nagyon látszott rajtuk. Barna András aztán szólott is. — Tisztelendő uram ! Isten ő szent felségének tetszett már engemet lassan kint meggyógyítani. Rám adta azt a kínos nyavaját, de talán hasznomra. Bizony hasznomra. Hiszen talán e nélkül meg sem ismerhet­tem volna valódilag ennek a leánynak — kit most kezemen tartok — áldott jó lelkét, hozzám való ke­gyességét. Nem is kívánok már Istentől egyebet, minthogy mihamarabb gyógyítson meg, hogy ezt a leányt, kit az első látástól fogva különben is szeretek, a hitnek és szeretetnek aranyláncával magamhoz kapcsolhassam. Ugy­e, kedves tisztelendő atyám, helyesen cselekszem ? — Helyesen édes öcsém, nagyon helyesen. Ti­teket az egymás miatti szenvedés hozott össze. Lehe­tetlen, hogy boldogok ne legyetek. Azután, mindkettőjök repeső öröme között el­határoztuk, hogy már a jövő vasárnap ki is hirdetem őket először. Meg is tettem s a dolgon nem csodálkozott senki. Hiszen tudta azt már előre mindenki, és cso­dálatos , mindenki helybe is hagyta, hogy a huszár strázsamester, a negyedrész földdel biró nemes Barna András elvegye a »jött-ment« Komédiás Málit! — Megszenvedtek egymásért, megérdemlik egymást, — mondá Tóth Maris néni, ki a világvégit is tudta, tehát a többiek prófétája volt. És mi történik ! Mikor másodszor — egy hét múlva akarom őket hirdetni, átjön Barna Andrástól Tóth Maris néni, mint Barna András követe, hogy ne hirdessem többé a párokat, mert a házasságból nem lesz már semmi. Én ennek hitelt nem adtam, hanem harangozás előtt még átküldtem Barna András­hoz a kurátort, hogy tudja meg jobban a dolgot. Mikor a kurátor előjött, kérdem tőle: — Eljárt a dologban ? — E­, tisztelendő uram. — Hogy találta őket ? — Barna András ott ült felöltözve egy kar­székben. Komédiás Máli pedig ott búsult a padkán. Én nem tudom mi bajuk lehet?­iias leírásukat. A színház és pdeum közti főkülönb­ség az, hogy a színház nagyobb és fedetlen, az odeum kisebb és fedett épület. Főképen ének- és zenever­­senyek, néha drámai előadások megtartására szol­gáltak. A hosszas négyszög alakú színpad két fő rész­ből állott, a nézőtér felé eső színpadból, melynek füg­gönye nem volt, de, mint az aspendusi és orangei színpadokon levő nyomokból következtethető, való­színűleg a nézőtér felé emelkedő tetőzettel volt el­látva, és a színpad mögötti épületből (a szorosabb értelemben vett axyjus-ból), melynek úgy a színpadra mint az utcára néző homlokzata, a belső beosztás­nak megfelelően, egy vagy két emeletet mutatott és oszlopokkal meg szobrokkal volt díszítve. A szín­­padépületből rendszerint öt ajtó nyílt a színpadra, úgy látszik azonban, hogy a két szélső ajtó nem köz­­vetetlenül a színpadra, hanem a színpad oldalain fából készült két oldalépületbe vezetett, melyek a színé­szek tartózkodási helyéül szolgáltak, a­mikor t. i. azoknak a drámák követelményeihez képest nem há­tulról, hanem oldalról kellet fellépniök. A fal (e szó a színpad alatti pincehelyiségeit is jelöli), mely a színpadnak orchestra felőli részét határolta, a szín­pad magasságához képest 10—12 lábra emelkedett. A színpadi festészet, melyet valószínűleg Aes­chylus használt először, az ötödik században még egyszerű lévén, csak nagyjában jelezte az ábrázo­landó dolgokat, és úgy látszik, csak a színpad hátsó- és oldal­falainál alkalmaztatott, de II. Sándor után művésziesebbé vált és tetőpontját a harmadik század első felében érte el, Ptolemaeus Philadelphus ale­xandriai udvarában. A hátsó decoratió, mely való­színűleg fakeretben volt fellállítva a színpad hátsó fala előtt, oly távolságban, hogy a kettő közötti téren a színészek szabadon mozoghattak, palotát, templo­mot, sátort vagy sátoros tábort, közönséges házat, valamely istennek szentelt ligetet, erdőséget vagy barlangot ábrázolt; az oldaldecoratio a színpad ol­dalépületei előtt álló két, csapon forgó, háromszögű A görög színház. (Pecz Vilmos: »A görög tragoedia« című munkájának első kötetéből. Akadémiai kiadás: 383 lap. Ára 2 frt 40 kr.) Valamint a görög dráma, úgy a görög színház eredetét is Athenaeben, a Dionysus-cultus körében kell keresnünk. A legrégibb időkben, mikor még igen egyszerű cyclikus­ karok szerepeltek Dionysus oltára körül, az összes ünneplő közönség részt vett a táncban és énekben; de idők folytán a kar művészi­esebbé válván, csak a hivatott szereplők adták elő a dithyrambust, míg a többi ünneplők, mint néző kö­zönség, középre fogva körülállották a kar tagjait, így vált el a tánctér, közepén a Dionysus-oltárral, a nézőtértől. A karvezető valószínűleg a kar közepén, az oltár-emelvényen állva énekelt, de Thespis, ki mint színész a karvezetővel párbeszédet folytatott, egy a kar előtt felütött, színpad gyanánt szolgáló faállvá­nyon foglalt helyet, minek következtében a nép, hogy az előadást jól láthassa és ha­lhassa, a színészszel szemközt foglalt helyet, s így a köralakú nézőtér félkör alakuvá lett, melyet a hátul állók számára fokozatosan emelkedő faállványokkal láttak el, így fejlődött ki a színpad és a félköralakú nézőtér, köze­pén a tánctérrel. Azon általánosan elfogadott nézetet, hogy az athenaeieknek az ötödik században, a görög, tragoe­dia virágzása korában, kőből épült színházuk volt, megdöntötték a német archaeologiai intézet athenaei osztálya által 1886-ban eszközölt ásatások meglepő eredményei, melyek szerint az összes többi görög színházaknak mintául szolgáló athenaei Dionysus­­színház kőből való felépítése, az Acropolis délkeleti lejtőjén, csak a negyedik század második felében, 330 táján fejeztetett be, Lycurgus államférfiú kor­mányzata alatt, míg az ötödik századbeli Dionysus­­színház faépítmény volt, és orchestrája a Dionysus­­szentély előterére esett, oda, a­hol később a Lycur­gus által befejezett kőszínház színpada állott. A görög színházak számos romjai a nézőtért­­ és az orchestrát mutatják legnagyobb épségben, míg a színpadokból alig maradt meg több a fundamen­tumnál ; csak két színház színpada, az orangelé déli Franciaországban és az aspendusié Kisázsiában, maradt fenn meglehetősen ép állapotban. A romok kétféle építési rendszert mutatnak: az egyikben a színpad keskenyebb, a nézőtértől különváltan és hát­rább áll, orchestrája nagyobb, a másikban a szín­pad mélyebb, közelebb áll a nézőtérhez és bolt­ívekkel van hozzákapcsolva, orchestrája kisebb. Mint Vitruviusból tudjuk, az előbbiek görög, az utóbbiak római rendszer szerint épített színházak, mert a görög dráma a kor kiváló szerepéhez és a színészek csekély számához képest nagyobb orchestrát és kes­kenyebb színpadot feltételez, míg a római drámának, mivel abban a nagyobb számú színészeken kívül a kari személyzet is az ülőhelyek számára lefoglalt orchestra helyett a színpadon foglalt helyet, mélyebb színpadra volt szüksége. Római rendszerű színházakat, melyek közé a fent említett orangei és aspendusi színházak is tartoznak, különösen a Kr. e. első század óta kezdtek építeni a görögök, a­mióta t. i. náluk is szokásosakká lettek a római jellegű szini előadások, nevezetesen a pantomimusok ; természetes azonban, hogy ezen színházakban görög drámák is előadattak, mert a görög rendszerű színház keskeny színpadánál fogva kizárta ugyan a római dráma előadásának lehetőségét, de a római rendszerű színházban lehetők voltak a görög drámai előadások is. A színházak nagysága igen különböző, de egészben véve jóval felülmúlja a maiakét. Pl. az athenaei Dionysus-színházban a nézőtér színpad felé eső végeinek külső szegletei 88 m., az orchestrában levő belső szegletei 22 m. távolságban vannak egy­mástól, mig az elisi Aepium színházának színpada csak 10 m. hosszú volt. Röviden meg kell itt még emlékeznünk az ode­­umokról, melyekkel több görög városban találkozunk, igy pl. Athenaenek három pdeuma volt. Lényegileg azonosak a színházakkal, s talán azért mellőzi Vitry-

Next