Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)
1889-10-10 / 278. szám
Csütörtök, 1889. október 10. 278. szám. Huszonhatodik évfolyam, Félévre . . . . . 8 frt Negyedévre ..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-ter. 3. sz. I. emelet Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A falu. írta Vereskövi. (Folytatás.) Egy vasárnap este, — miként ? csak az Isten tudja! mikor a legények legjobban incselkedtek Komédiás Malival, meggyűlt a Komédiás Máli levelesszínje. A másik percben már zúgott a harang. Magam is odaszaladtam, hogy közeli pincémet védjem. Mikor odaértem, már akkor az egész levelesszin lángban állott s a nép ott ügyetlenkedett az oltással. Akkor egy asszony elsikoltotta magát: teremtő isten! Komédiás Máli még most is odabent van. Megdermedve állottunk mindnyájan. Ki megy be érte a nagy tűzön keresztül ? Ekkor érkezett oda lihegve Barna András. Hirtelen levetette a dolmányát s bár az asszonyok nem akarták ereszteni, egyenesen beugrott a tűzön keresztül a pincelyukba. Mint a sírban, olyan csendesség lett néhány percig közöttünk, talán csak a szívek dobogása halaszott. Akkor aztán a lángok lobogása mellett látszott a mélyben Barna András, amint hatolt a sziporkázó tűz alatt kifelé, karján hozva az elalélt Komédiás Málit. Ki is hatolt majdnem egészen ; az elalélt leányt átdobta a tűzön és maga is ugrani készült. Mikor azonban ugrott, akkor szakadt le az egész égő levelesszin s maga alá temette Barna Andrást. Én láttam, hogy az a két nagy gerenda, amit én adtam Komédiás Malinak, épen a fejére esett. Azután kiszabadítottuk s hazavittük. Ott feküdt ágyán kinyujtózva és nem tudtuk, él-e vagy meghalt ? Komédiás Máli ott térdelt ágya mellett s zokogva csókolta az ő megmentőjének, miatta talán meg is halt fiatal ember lábait. Én — miután Barna Andrásnak nem volt senkije — elküldtem szekeremet az orvosért s aggódva vártuk annak jövetelét. Mikor előjött s levetkőztette a beteget, látszott, hogy az nagyon összeégett. De azért az élet benne volt. Irtózatos fájdalmai miatt hangzott már ziháló siralomhoz hasonló nyögése. Mikor a doktor elment, a népség is hazatakarodott s nem maradt a házban csak én és Komédiás Mali. Ekkor aztán megfogtam a kezét Komédiás Malinak s azt mondám neki: — Édes leányom! Ez a fiatal ember most miattad szenved. Méltó, hogy visszapótold neki. Maradj itt, ápold szeretettel. Neki nincs már senkije; szülei rég elhaltak. — Ha valami felakadásod lesz, jöjj át hozzám. Légy erős, amint illik most hozzád. Mikor az udvarra mentem hallottam Komédiás Máli sírását. Azután is sokszor hallottam. Mert hiszen, szegény Barna András, nagy kínokat szenvedett, még pedig sok hosszú időkig. De a jó Isten lassanként elhozta a gyógyulást. Mikor néha átmentem hozzájuk, láttam, hogy Barna András javul, legalább fájdalmai megszűntek. Beszélt már én hozzám is, és beszédjének veleje mindig Komédiás Mári dicsérete volt, ki nélkül — mint mondá — kinek ápolása nélkül, milyen nyomorultan kellett volna elvesznie. Áldja meg az Isten Komédiás Málinak még a lépése nyomát is. Mindezeket a szavakat lassú, elnyomott beteg hangon mondá még Barna András. Én arcát sohasem láthattam, mert az fehér kötelékekkel volt összevissza kötözgetve. A doktor is mondta, hogy különösen az arcát égették össze a nagy gerendák. Később, midőn Barna András gyógyulása még előbbre haladt, vettem észre, hogy ennek a két fiatalnak szíve nagyon megérti már egymást. Ha néha úgy este felé átmentem, láttam, hogy Komédiás Máli, ülvén az ágy mellett, ott felejtette kezét Barna András kezeiben s csak akkor rántotta el nagy szégyenkezve, mikor én beléptem. Egyszer aztán nem ereszté el beléptemre sem Barna András a Máli kezét; megfogta erősen, bármiként is akarta az magát szabadítani. Látszott Barna András fejkötelékei alól némileg, hogy boldogan mosolyog. Leültem melléjök, és vártam, hogy mit fognak ezek most nekem mondani, mert hogy beszélni fognak, nagyon látszott rajtuk. Barna András aztán szólott is. — Tisztelendő uram ! Isten ő szent felségének tetszett már engemet lassan kint meggyógyítani. Rám adta azt a kínos nyavaját, de talán hasznomra. Bizony hasznomra. Hiszen talán e nélkül meg sem ismerhettem volna valódilag ennek a leánynak — kit most kezemen tartok — áldott jó lelkét, hozzám való kegyességét. Nem is kívánok már Istentől egyebet, minthogy mihamarabb gyógyítson meg, hogy ezt a leányt, kit az első látástól fogva különben is szeretek, a hitnek és szeretetnek aranyláncával magamhoz kapcsolhassam. Ugye, kedves tisztelendő atyám, helyesen cselekszem ? — Helyesen édes öcsém, nagyon helyesen. Titeket az egymás miatti szenvedés hozott össze. Lehetetlen, hogy boldogok ne legyetek. Azután, mindkettőjök repeső öröme között elhatároztuk, hogy már a jövő vasárnap ki is hirdetem őket először. Meg is tettem s a dolgon nem csodálkozott senki. Hiszen tudta azt már előre mindenki, és csodálatos , mindenki helybe is hagyta, hogy a huszár strázsamester, a negyedrész földdel biró nemes Barna András elvegye a »jött-ment« Komédiás Málit! — Megszenvedtek egymásért, megérdemlik egymást, — mondá Tóth Maris néni, ki a világvégit is tudta, tehát a többiek prófétája volt. És mi történik ! Mikor másodszor — egy hét múlva akarom őket hirdetni, átjön Barna Andrástól Tóth Maris néni, mint Barna András követe, hogy ne hirdessem többé a párokat, mert a házasságból nem lesz már semmi. Én ennek hitelt nem adtam, hanem harangozás előtt még átküldtem Barna Andráshoz a kurátort, hogy tudja meg jobban a dolgot. Mikor a kurátor előjött, kérdem tőle: — Eljárt a dologban ? — E, tisztelendő uram. — Hogy találta őket ? — Barna András ott ült felöltözve egy karszékben. Komédiás Máli pedig ott búsult a padkán. Én nem tudom mi bajuk lehet?iias leírásukat. A színház és pdeum közti főkülönbség az, hogy a színház nagyobb és fedetlen, az odeum kisebb és fedett épület. Főképen ének- és zeneversenyek, néha drámai előadások megtartására szolgáltak. A hosszas négyszög alakú színpad két fő részből állott, a nézőtér felé eső színpadból, melynek függönye nem volt, de, mint az aspendusi és orangei színpadokon levő nyomokból következtethető, valószínűleg a nézőtér felé emelkedő tetőzettel volt ellátva, és a színpad mögötti épületből (a szorosabb értelemben vett axyjus-ból), melynek úgy a színpadra mint az utcára néző homlokzata, a belső beosztásnak megfelelően, egy vagy két emeletet mutatott és oszlopokkal meg szobrokkal volt díszítve. A színpadépületből rendszerint öt ajtó nyílt a színpadra, úgy látszik azonban, hogy a két szélső ajtó nem közvetetlenül a színpadra, hanem a színpad oldalain fából készült két oldalépületbe vezetett, melyek a színészek tartózkodási helyéül szolgáltak, amikor t. i. azoknak a drámák követelményeihez képest nem hátulról, hanem oldalról kellet fellépniök. A fal (e szó a színpad alatti pincehelyiségeit is jelöli), mely a színpadnak orchestra felőli részét határolta, a színpad magasságához képest 10—12 lábra emelkedett. A színpadi festészet, melyet valószínűleg Aeschylus használt először, az ötödik században még egyszerű lévén, csak nagyjában jelezte az ábrázolandó dolgokat, és úgy látszik, csak a színpad hátsó- és oldalfalainál alkalmaztatott, de II. Sándor után művésziesebbé vált és tetőpontját a harmadik század első felében érte el, Ptolemaeus Philadelphus alexandriai udvarában. A hátsó decoratió, mely valószínűleg fakeretben volt fellállítva a színpad hátsó fala előtt, oly távolságban, hogy a kettő közötti téren a színészek szabadon mozoghattak, palotát, templomot, sátort vagy sátoros tábort, közönséges házat, valamely istennek szentelt ligetet, erdőséget vagy barlangot ábrázolt; az oldaldecoratio a színpad oldalépületei előtt álló két, csapon forgó, háromszögű A görög színház. (Pecz Vilmos: »A görög tragoedia« című munkájának első kötetéből. Akadémiai kiadás: 383 lap. Ára 2 frt 40 kr.) Valamint a görög dráma, úgy a görög színház eredetét is Athenaeben, a Dionysus-cultus körében kell keresnünk. A legrégibb időkben, mikor még igen egyszerű cyclikus karok szerepeltek Dionysus oltára körül, az összes ünneplő közönség részt vett a táncban és énekben; de idők folytán a kar művésziesebbé válván, csak a hivatott szereplők adták elő a dithyrambust, míg a többi ünneplők, mint néző közönség, középre fogva körülállották a kar tagjait, így vált el a tánctér, közepén a Dionysus-oltárral, a nézőtértől. A karvezető valószínűleg a kar közepén, az oltár-emelvényen állva énekelt, de Thespis, ki mint színész a karvezetővel párbeszédet folytatott, egy a kar előtt felütött, színpad gyanánt szolgáló faállványon foglalt helyet, minek következtében a nép, hogy az előadást jól láthassa és halhassa, a színészszel szemközt foglalt helyet, s így a köralakú nézőtér félkör alakuvá lett, melyet a hátul állók számára fokozatosan emelkedő faállványokkal láttak el, így fejlődött ki a színpad és a félköralakú nézőtér, közepén a tánctérrel. Azon általánosan elfogadott nézetet, hogy az athenaeieknek az ötödik században, a görög, tragoedia virágzása korában, kőből épült színházuk volt, megdöntötték a német archaeologiai intézet athenaei osztálya által 1886-ban eszközölt ásatások meglepő eredményei, melyek szerint az összes többi görög színházaknak mintául szolgáló athenaei Dionysusszínház kőből való felépítése, az Acropolis délkeleti lejtőjén, csak a negyedik század második felében, 330 táján fejeztetett be, Lycurgus államférfiú kormányzata alatt, míg az ötödik századbeli Dionysusszínház faépítmény volt, és orchestrája a Dionysusszentély előterére esett, oda, ahol később a Lycurgus által befejezett kőszínház színpada állott. A görög színházak számos romjai a nézőtért és az orchestrát mutatják legnagyobb épségben, míg a színpadokból alig maradt meg több a fundamentumnál ; csak két színház színpada, az orangelé déli Franciaországban és az aspendusié Kisázsiában, maradt fenn meglehetősen ép állapotban. A romok kétféle építési rendszert mutatnak: az egyikben a színpad keskenyebb, a nézőtértől különváltan és hátrább áll, orchestrája nagyobb, a másikban a színpad mélyebb, közelebb áll a nézőtérhez és boltívekkel van hozzákapcsolva, orchestrája kisebb. Mint Vitruviusból tudjuk, az előbbiek görög, az utóbbiak római rendszer szerint épített színházak, mert a görög dráma a kor kiváló szerepéhez és a színészek csekély számához képest nagyobb orchestrát és keskenyebb színpadot feltételez, míg a római drámának, mivel abban a nagyobb számú színészeken kívül a kari személyzet is az ülőhelyek számára lefoglalt orchestra helyett a színpadon foglalt helyet, mélyebb színpadra volt szüksége. Római rendszerű színházakat, melyek közé a fent említett orangei és aspendusi színházak is tartoznak, különösen a Kr. e. első század óta kezdtek építeni a görögök, amióta t. i. náluk is szokásosakká lettek a római jellegű szini előadások, nevezetesen a pantomimusok ; természetes azonban, hogy ezen színházakban görög drámák is előadattak, mert a görög rendszerű színház keskeny színpadánál fogva kizárta ugyan a római dráma előadásának lehetőségét, de a római rendszerű színházban lehetők voltak a görög drámai előadások is. A színházak nagysága igen különböző, de egészben véve jóval felülmúlja a maiakét. Pl. az athenaei Dionysus-színházban a nézőtér színpad felé eső végeinek külső szegletei 88 m., az orchestrában levő belső szegletei 22 m. távolságban vannak egymástól, mig az elisi Aepium színházának színpada csak 10 m. hosszú volt. Röviden meg kell itt még emlékeznünk az odeumokról, melyekkel több görög városban találkozunk, igy pl. Athenaenek három pdeuma volt. Lényegileg azonosak a színházakkal, s talán azért mellőzi Vitry-