Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)

1889-11-08 / 307. szám

Ez a kaszinói kifejezés valóban megillette Brez­­nay Katicát. Nem volt ő szépnek mondható, de annál csábo­sabb. Csakugyan reszend. Alacsony, telt alak, gömbö­lyű idomokkal s kissé, az operette-primadonnákra emlékeztető modorral. A magastetejű kalap világos­­szürke fátyla alól a legpikántabb arcocska mosoly­gott elő, melyen két oldalt szerelem-gödröcskék támadtak, fitos kis orra, s a hosszú selymes pillák alá rejtett sötét szemek hamis sugarai, az élveteg piros ajkak, a gömbölyű áll közepén kis bevágással, az üde arc bal oldalán lévő pici barna lencse mind segítettek a gömbölyű arcnak mosolyogni, de ez az örökös mosoly határozottan kihívó és ép oly kacér volt, mint a rövidre nyírt és apró fürtökbe göndörí­tett dús fekete haj. Úgy tudott kacagni, mint a gerle, különösen ha fecsegni kezdett, mire nem igen kellett neki nagy biztatás. Látszott rajta, hogy egé­szen »entre nous« érzi magát. Tante Julie hosszan nézett rá, mintha tanul­mányozni akarná, aztán a fiatal háziasszonyhoz lépett — és minthogy őszinte jó tanácsait ép oly bőkezű készséggel szokta osztogatni, mint apró piluláit, — így szólt: — Fogadd őszinte jó tanácsomat. Tudod, édes gyermekem, te még igen fiatalka vagy, nem ismered az életet, az embereket, ezért tanácsolom néked, ne köss barátságot Breznay Katával. Az ilyen házi barátnők veszélyesek, pokolt gyújtogatok. Ők, a­kik büszkék arra, ha főrangú udvarlókra tehetnek szert, nem nagy lelkiismereti dolgot csinálnak abból, ha . . . szóval legyezgetik a férfi hiúságát, elbóditják érzéke­iket s a férfit könnyen elbóditják. Az érdemes matróna e jóakaratú tanácsa csak jobban fölingerelte Margotte grófnét Katica ellen, kit valódi démonnak képzelt. Ezalatt a lovászok elővezették a nyerítő pari­pákat, kieresztették a kopókat, megfújták a vadász­kürtöt, az urak nyeregbe segíték a hölgyeket, és a derült októberi reggelen megindultak, párosával. Hogy s hogynem, a szép Katica mellé Oszkár gróf került. Vagy tán Katica került az Oszkár jobb­jára. Elég az hozzá, hogy egymás mellett lovagol­tak, amiben épen semmi sem volt, mégis néhány pikánt a percnekre adott alkalmat. — Talán nem is prémiére rencontre ? — jegyzi meg szemével hunyorgatva Pista gróf. — Semmi esetre sem kellemetlen szomszédság, — felelte Tibi báró. Margotte bizonyára észrevette a megjegyzése­ket, mert haragos pkr önté el arcát. Ami viszont Oktávia baronessenek tűnt föl és nem is késett a lázitó szerepét elvállalni. — Quelle bonheur, chere Margotte — mondá savanyu mosolylyal, — hogy férjed olyan komoly jellemű férfi, és te nem vagy féltékeny. — Nem értem. — Nézz oda! Ah, ép rossz pillanatban figyel­meztettelek. Mily közel hajlik. Mily borzalmasan suttognak. Köztünk mondva, ez a Katica kisasszony, vagy pardon, asszonyság, ugyancsak típusa a femme sepüré­knek. Nem a mi társaságunkba való. Pirulok, ha látom. No de ne nézz oda, h­ere Margotte, mert az a hölgyecske még elbízza magát, ha észreveszi, hogy félted tőle Oszkárt. — Eszem ágában sincs, — szólt Margit, ide­gesen kacagva fel. Bizonyos ingerült nyugtalanság vett erőt rajta­ a­mit egész nap nem bírt leküzdeni. A vadászat eredménye nem valami fényes lett. Másfél óráig tartó lovaglás után került fogra az első nyúl. (Folyt, köv.) Brigitta asszony kezeit tördelve sirt keservesen,­­ mig ő nevetett. — Tudom, oe nagyon jól tudom, hogy halálom fölött is hasonlóan nevetne. — De édes Brigittám! — Meri-e állítani, hogy ravatalomnál nem épen igy nevetne ? — De Brig... hahaha! — Szörnyeteg! — kiáltá az asszony és taj­tékzó dühében kiugrott az ablakon . . . — Egek ura, — üvölté ijedtében Hilárius Pan­taleon ; de mielőtt lesietett volna nejének holttestéhez, még egyet gondolt. — Álljunk meg! Csak okosan ! így nem sza­bad lemennem. Minő botrányt idézne elő, ha ott lenni is a holttestnél kacagnék. Hogy tehát az imént bevett bűvös ital hatását ellensúlyozza, gyorsan ivott néhány csöppet a rikató liqueurből, jól megvizsgálva előbb az üvegecskét, ne­hogy megint eltévessze. Most nem tévesztő el. Lemenő­félben már érezte a fájdalom nyilatkozását, míg az utcára érve, sűrűn hullottak könyei. De hirtelen visszahökkent, mert neje így kiál­tott feléje: — Meg vagyok mentve! Barátom, kedves fér­jem, igen meg vagyok mentve! E szavakkal borult az izgalomtól remegő asz­­szony Pantaleon úr nyakába. — Értsük meg egymást édes férjem! Éljünk boldogságban egymással! Nézz rám, sértetlen ma­radtam ! Egy csomó üres zsákra estem. — Oh istenem ! — szólt Hilárius, s fogai úgy vacogtak, mintha Vitus táncot járnának. Sűrűn hullottak a könyei, szívszaggató sírásra fakadt. Lakásukba érve, Hilárius nagy zokogásban tört ki, Brigitta asszonyt pedig elöntötte az epe és vakdühében, minden tétovázás nélkül, lekapta a falon függő forgópisztolyt és azt Pantaleonra, a nagy tudós és föltalálóra szögezé. — Nyomorult! — sziszegte dühében, — hát te nevetsz a halálom fölött és sírsz, midőn szerencsésen megmenekültem. Oh, rút fajzat! Piff! és a fegyver egy golyója Hilárius felé rö­pült, de nem talált. — Brigittám! — kiálta a tudós ijedten. Puff! — Drága jó Briggittám! Puff! — Angyali feleségem! Piff-paff-puff! Brigitta asszony kilőtte mind az öt töltényt, de szerencséjére egyikkel sem talált. — Hallgass rám, édes Brigittám! Lásd angya­lom, én ártatlan vagyok. Mindennek ez az átkozott bűvös liqueur az oka. — Hazudsz, nyomorult! — volt rimánkodására a feldühödt asszony válasza. Végre nagy küzdelem, után sikerült neje kezé­ből kicsavarni a fegyvert. És hogy megszabaduljon annak féktelen dühétől, — mert hátha rejteget még zsebében is, valami gyilkos fegyvert — betuszkolta egy mellékszobába és gondosan rázárta az ajtót. Végre!, —sóhajtott megkönnyebbülten a jó Pantaleon, és hogy a küzdelem és ijedség fáradal­mait kipihenje, ledőlt a pamlagra. — De csak most, hogy még untalan peregtek könyei, lett előtte világos a helyzete. — Oh! az az átkozott liqueur! De hiszen Bri­gitta követte el a galibákat! Már most mit tegyek ? — Imigy tűnődött Pantaleon úr és gondterhes fejét a kezeire hajtá. Meg van... igen... nevetnem kell, ujjonga­­nom. Természetes, hogy nevetnem, ujjonganom kell, hiszen Brigitta él, meg van mentve ! Nevetni fogok tehát, úgy lesz jó. És újra a bűvös italhoz folya­modott. Igen ez a nevettető ! Hat csepp belőle pom­pás kedvre deríti az embert. Virgonc, pajkos lesz tőle. A sok szójáték, cifra élcek csak úgy sziporkáznak. De hogy teljes legyen a hatás, és az előbbi csor­bát is kiköszörülje, hat csepp helyett, nyolcat vett be. Csakhamar jelentkezett is a hatás. Csiklan­­dozó derültség járta át testének minden porcikáját; arcának minden izma a nevetésre állt. Benyitott a felesége szobájába. — Brigittám! — szólt édeskied hangon és köny­­nyed tánclépéssel fejtette át a küszöböt. De csakhamar visszarettent. Mi ez ? Brigitta kétszer lőtt magára! Tyűh! Lánc­ hordta, megint puffantott, — kiáltá ijedten Hilárius Pantaleon. A lövés zajára a cselédség berohant a szobába. De a Pantaleon kedve ép e percben magasra hágott, nem állhatta meg, hogy egy eléje kerülő fiatal vá­­szoncselédet meg ne forgasson. Folytatáskép pedig a neje holttestét járta körül bohókás pironettekben. —­ Uram istenem, mit kell látnom! — E sza­vakkal rohant Pantaleon arra az anyósa. — Hah! Ön őrült! Gyilkos! Hozzanak rendőrt. Gyorsan csak rendőrt! Hilárius Pantaleon pedig egyre jóízűen kaca­gott, majd egy vig utcai dalt dudolgatott s közbe­­közbe vicceket mondott az anyósára. Szörnyen dol­gozott benne a csoda-liqueur, s számba sem vette, hogy a cselédség rendőrökért ment. Csak valamivel később tért magához s akkor szörnyen megijedt. Mit tegyen most ? Tagadjon ? De ki hinne a fenforgó körülmények közt tagadó szavainak. Nem, 2272 A I­­­d­a. (Amerikai elbeszélés). Irta Edwin P. Roe. (Folytatás.) Útközben elmondta Holcrost a kocsi hátulsó ülésén trónoló cselédnek, minő kötelességeket fog rá róni. Ez nyugodtan hallgatta a gazdát, olykor a fe­jével bólintva. Végre azonban neki is megeredt a nyelve s igy szólt: — Nem messze innen egy barátom lakik, a ki­nél megőrzés végett letettem némely holmimat. Nem lenne-e ön szives arra hajtani, hogy azokat átvehes­­sem tőle ? Holcrost, kinek egyszerre eszébe jutott Tamás­nak egy megjegyzése, mindjárt sejtette, minő jó barát­ját akarja Wigginsné meglátogatni s igy válaszolt: — Már ma késő. Én majd elhozatom a holmi­ját e napokban, mivel magam soha sem járok a korcs­mába. S János nyugodtan hajtotta tovább a lovait. Mikor Wigginsné arról győződött meg, hogy uj gazdája nem teljesiti az ő kívánságát, szót sem szólt többé. Holcrost tehát nyugodtan hajtott odább, később azonban mégis különösnek tetszett uj cselédje nagy hallgatagsága s midőn hátra pillantott, látta, hogy ez alvás közben lecsúszott az ülésről; minthogy pedig az ut nagyon döcögős volt s a kocsi ide-oda zökkent, könnyen nyakát törhette az uj cseléd. Fölemelni, maga mellé ültetni s támogatni nem merte, mert ez nevet­ségesnek látszott előtte. Holcroft most azon iparkodott, hogy hangos szólitgatásával ébreszsze föl az asszonyt, de még a heves rázogatás sem használt s igy nem maradt egyéb hátra, mint a leglassabb lépésben hajtani, a legna­gyobb óvatossággal, nehogy szerencsétlenség tör­ténjék. Már jó késő volt, mikor a gazda tanyájára ér­kezett. Most fölemelkedett Wigginsné, eléggé eleven volt, úgyhogy a »bemutatás« még ma megtörtén­hetett. Mumpsonné asszonyság eseményben gazdag délutánt és estét élt át. Nem történt ugyan semmi különös, de ő ama meggyőződésre jutott, hogy életé­nek legfontosabb szakába lépett, mert elhatározta magában, hogy a Holcroft Jánossal való házasságra végre is rá hagyja magát beszéltetni. Mig Jane az özvegy ember szobáját rendez­gette, még egyszer átkutatott Mumpsonné valameny­­nyi szekrényt, komótot alaposan s eközben két elzárt fiókot fedezett föl. — Ebben a két fiókban bizonyosan a ruháit és fehérneműit tartja Holcroft ur, — szólt a leányá-s hoz! — nem igazság, ezeket zárva tartani, s engem,­­ ki mindenért felelős, akadályozni abban, hogy a­­­moly garázdálkodásának elejét vehessen. Ez pazar- I lás, már pedig pazarlást egyetlenegy jól rendezett­­ háztartásnál sem szabad tűrni. No de van az én bő­röndömben néhány régi kulcs, talán fölnyithatom azok valamelyikével ezeket a fiókokat. — De, az nem fog tetszeni Holcroft urnak, — jegyzi meg Jane. — Te nem érted azt, mily állást foglalok én itt el. Mint már egy izben mondtam neked, nem arról van itt a szó, mi tetszik Holcroft urnak és mi nem, hanem arról, hogy mi a legüdvösebb ő rá és másokra nézve. Jane elhallgatott. Mumpsonnénak egész csomó mindenféle kul­csa volt, s nem tartott soká, mig az egyszerű záró fiókokat kinyitotta. — Mindjárt gondoltam, — motyogta magában midőn a fiókokból dohos szag áradt ki. — Oh, ezek a férfiak soha sem tudják kellően méltányolni, az ilyen mindenre ügyelő asszonyt! Most mindent kiszedett a fiókokból, a mi egy­kor a boldogult Holcroftné tulajdona volt s gondosan megvizsgált minden darabot. — Holcroftné asszony — fűzte tovább magánbe­szédét — úgy látszik, a szükségesnél nagyobb termetű volt, de hát könnyen át lehet ezeket a ruhákat iga­zítani, sőt még foltnak való is marad belőlök. A ru­hák színe sötét, ép olyan, a minő középkorú nőhöz

Next