Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)
1889-12-03 / 332. szám
Kedd, 1889. december 3 332. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-terv. Athenaeum-Ápülat) küldendők. Fraknói Vilmos füzetes vállalata. (»A magyar egyháztörténelem nagy alakjai.«) (Dzs.) Fraknói Vilmos apát-kanonok és akadémiai másodelnök történetírói tehetségének, buzgóságának sok értékes monográfiát köszön irodalmunk. Szerencsés buvárló, ki levéltárakból számtalan új adattal gyarapító a legnemzetibb tudományt szerény becsvágya van ahhoz is, hogy feldolgozza, amit lel, élet és korrajzokban. A mi történettudományunk úgy épül, mint egy városi ház ház után. Egykor majd egész kész város lesz belőle. Fraknói ez épülőben levő részeket nagyban gyarapítá, mondhatni már egész sor ház az övé benne, kisebb, nagyobb, de mind gondosan emelve. Némelyik ellen tettek ugyan kifogást , mondták, hogy a történetiró nem tudta benne teljesen elfeledtetni a papot, mi a tárgyiasság rovására esett; de a teljesen objektiv történetiró ritka jelenség bárhol is s az irányzatosság nemcsak egyházi férfiakban van meg, megvan Mommsenben is a »Rómaiak történelme« hájában, Cantu Caesarban pedig még inkább. De azért mind a kettő kiváló történetíró, még pedig, a javából. Fraknói fáradhatlan munkássága közelebb új füzetes vállalatot is indított meg, »A magyar egyháztörténelem nagy alakjai« címmel. Mintegy pendantja lesz ez a Szilágyi Sándor szerkesztette »Magyar Életrajzok«-nak, mely kiadás méltán nyert széleskörű elterjedést. Mint ebben a politikai és hadi kiválóságok, úgy amabban az egyháziak kapnak helyet és méltatást. A kezdet előttünk fekszik az első kötetben s a cím azt mutatja, hogy Fraknói Vilmos meg lehetett akadva a választás nehézségével, amit előbbi serény munkásságával úgyszólván maga is csinált magának. Mert már nem egy igazi nagy alak élet és jellemrajzát irta meg s adta ki egyháztörténelmünk köréből. Megirta köztük a legelső, mert legtöbb oldalú kiválóságét is: Pázmány Péterét, ki egyházi szónoknak, diplomatának és magyar írónak egyaránt nevezetes. Ezzel tehát nem kezdhette. Bakócz Tamás bíbornok nagy emelkedésű pályáját szintén ő világította meg újabban. Martinuzzit pedig csak az foghatja tolla alá, ki Horváth Mihálynál többet és jobbat tud mondani e nevezetes papi államférfiú pályájáról, ami pedig nem könnyű feladat, mert Horváth Mihálynak tartalmilag és formailag ez a legbecsesb dolgozata. De mivel hazánk történelmében a főpapok mindig nagy szerepet játszottak s köztük sok nemcsak a király tanácsában és az ország gyűlésén, hanem a hadi pályán, és tudomány művelésében és diplomáciai nagy feladatok teljesítésében is kitűnt: azt hiszszük, hogy Fraknói Vilmos nem megszorultságból tette azt, hogy mindjárt első füzetét olyan főpapnak szánta, aki épen nem magyar, a mi egyháztörténelmünkhöz teljességgel nem tartozik, sőt általában nem is »nagy alak«, ami ha vitás kérdés lenne is, bizonyára nem magyar történetírók hivatása rózsaszínnel írni róla, mert jócélú túlbuzgóságának a mi hazánk csak igen nagy kárát vallotta. Ez az olasz Caesarini Julián bibornok, ki mint pápai követ a tizenötödik század közepe felé járt hazánkban, I. Ulászló királyra nyert befolyást s e befolyással kivitte, hogy a mit a hatalmas kardu és bölcs elméjű Hunyadi János a hazára üdvösnek talált, a törökkel Szegeden kötött békeszerződést felbontsák s rábeszélésének következménye a haza történelmének egyik leggyászosabb lapja lett: 1444 november 10-dike: a várnai nyomorúságos vereség. Ez volt a bibornok magyarországi működésének eredménye, s ez a tény eleget beszél a Caesarini diplomáciai és erkölcsi nagyságáról, többet egy szekérkasnyi olasz okmány betűinél. Nem vonható kétségbe, hogy ő a kereszténység érdekeinek buzgó és erélyes bajnoka volt, hevülve a pápai udvar akkori leghőbb vágyától, hogy t. i. a hódításra törekvő török népet, mint a kereszt hatalmas ellenségét, ki kell szorítani világrészünk földjéről. Ez nemcsak Magyarországnak volt életbevágó érdeke, hanem világrészünk egész kereszténységéé. Meg kellett tehát e célra mozdítani minden követ, de úgy, hogy az a kő a törököt sújtsa le, ne pedig a magyart s az európai kereszténységet. Ilyen nagy célok elérése végett a világ hatalmasai gyakran szakítottak az erkölcsi elvvel, mert amiért a jezsuiták annyi kárhoztatást hallottak, a tan, hogy »a cél szentesíti az eszközöket«, a világ történetében gyakran kapott uralomra a jezsuiták előtt is, a legszabadabb irányú törekvésekben, például a nagy francia forradalomban is. De akik alkalmazták a kifogás alá eshető eszközöket, össze is szedték erejüket, hatalmukat arra, hogy aztán legalább a célt elérjék, mert a világ hódol a sikernek s ha egyszer hasznát látja, akkor szemet huny az eszközök erkölcsi bírálata előtt, míg ellenben méltán ítélheti el azt, ha csúfos eszközök mellett a jó cél is nehezen kiheverhető kudarcot vallott. A várnai kudarc, fájdalom, nemcsak hadi, hanem egyszersmind erkölcsi vereség. A magyar király esküt tett a töröknek, hogy a szegedi békekötést nem szegi meg. Hunyadi János nem is akarta, hogy megszegje. Ellenben a pápa bibornoka mindenkép azon munkált, hogy megszegje. Egy mindennél nagyobb érdek nevében mun- -------------------------- --------: A zongoraművésznő. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) Szinte hebegve kérdeztem: — Csak, csak igy várt ? A kezét kivette kezemből s pajkosan felhúzta vállát. Azután szólt: — Hát mint vártam volna ? — Emlékezik a bucsuzásra ? — Emlékszem. — Tudja, hogy miről és mit beszéltünk akkor. — Hát maga ily gyermekségre is emlékezik ? Tudja-e, hogy még nem voltam tizennégy éves? Egy bolondos, meggondolatlan gyermek voltam. Noha mindössze egy nyugodt, számokkal dolgozó adóhivatalnok voltam és mint ilyen nemigen szerettem a drámai jeleneteket, mégis megragadtam a kezét, megszorítottam, a színpadon szokásos kézrántást utánoztam, hörgő hangon kezdve: — Nem szeret? — De uram! monda ő szintén színpadias páthosszal. Éreztem ugyan, hogy a jobb kezemmel a homlokomhoz kellene kapnom, azután a fejemet lehorgasztanom, de még sem tettem. E helyett hosszasan néztem rá és igazán fájó, igazán szerencsétlen szivemből fakadó hangon mondtam neki: — Ezt nem érdemeltem meg. És szemeimből akaratom ellen is kicsordult a köny. Szótalan fordultam félre tőle s oda támaszkodtam a vén eperfa törzséhez, a mely gyermekörömeimnek de sokszor volt tanúja s a mely most boldogtalanságomról vehetett tudomást. Zsófi oda lépett mellém, gyöngéden megérintő karom és elfogulva szólt: — Hallgasson meg. Szomorúan, leverten néztem rá és hallgattam, a mint beszélt: — Soha sem tagadom el, hogy gyermekszerelmem az öné volt s hogy gyermekálmaim, a melyeknek szépsége sohasem ismétlődiktöbbé, ezt vették körül. Kis szívem lángjának lobbanása önt illette s az a fájdalom, a mely legerősebben ért, akkor támadt, mikor maga elutazott. Ha látott volna akkor! Látta volna, hogy nyugtalanul jártam azokon a helyeken, ahol találkoztunk, ahol beszélgettünk és ahol elbúcsúztunk, hogy megöleltem a fákat és megcsókoltam az ajtókilincset, amelyet utóször érintett. Imámba első helyen foglaltam be önt és vártam, vártam a napot, amelyen visszatér és felém siet. Azután mosódni kezdett az emlék. Tudatára ébredtem annak, hogy művésznő leszek s diadalokat fogok aratni a merre járok. És ez az érzés mindegyre nőtt, a mint fogyott a másik. Most, amikor szemben állunk, most, amikor tudom, hogy ön még mindig szeret, hogy hű volt hozzám, most, amikor az érzelem erőt vesz rajtam , újra tudnám szeretni önt és érzem, hogy bárki is fog majd magáénak mondani, nem fogom úgy szeretni, amint szeretném önt, ha a felesége lennék. Felsóhajtott. Azután kezét nyújtotta és így folytatta : — Mi lenne belőlem, ha elfogadnám az ön felém nyújtott kezét. Talán szerető asszony, jó feleség, de semmi egyéb. Az első napok boldogsága után szemrehányással illetném magam, a miért föláldoztam a dicsőséget, azt a dicsőséget, a mely után minden részemmel vágyom, a mit szomjúhozok s a mi életelememmé vált már. És bekövetkeznének a szomorú, a megbánom napok, a melynek borújára szerelmünk sem tudna hinteni fényt. Jobb, sokkal jobb, ha most jövünk tisztába ezzel és kis fájdalom árán mentjük meg magunkat évek keserűségeitől. Feledjük el barátom a múltat, mondjunk le a jövőről, amit kiszíneztünk és saját természetünkből, megállapodott vágyainkból kifolyólag keressük a boldogságot. Beszédje alatt némileg magamhoz tértem. Nyugodtan kérdem: — Mit akar tenni ? — Elmegyek a világba hit és dicsőség után. — Egyedül? — Nem. Mama kisérni fog. Hangversenyeket rendezek Európa minden nagyobb városában s azután Amerikába indulok. Diadalmas körút lesz az, amit teszek. Nevem ismertté válik mindenütt és ünnepelt leszek. Amint e szavakat mondta, arca egészen megváltozott. Az a szelíd jóság, az a báj és természetesség, amely rabjává tett, új vonásoknak engedett helyett, olyan vonásoknak, amelyek nem szépítették arcát. — Bízik a jövőben ? — Föltétlenül. — Nem fél, hogy a siker nem lesz oly teljes, amilyennek most képzeli ? — Nem. — Mondja, kinek a gondolata volt az, hogy útrakeljen ? — Először Klimpáé, azután mindnyájunké. Már régebben elhatároztuk, de még haboztunk. Most azonban, mikor oly neves és elismert kritikus, mint mint Czitera úr, azt mondta, hogy bátran mehetek: bevégzett tény. Pár hónap múlva elindulunk. — És mikor jön vissza? — Nem tudom. Ha a siker oly nagy lesz, mint reméljük, akkor apa eladja az üzletet és utánunk jön. Ez esetben sohasem jövünk vissza. — És ha a siker nem lesz olyan ? — Ne beszéljünk arról. — De beszéljünk, mert én mondani akarol valamit és kérem, igen kérem, hogy hallgasson meg. — Ha valami váratlan eset közbe jön és a remélt siker elmarad, ne erőszakolja a dicsőség kivívását, hanem — ha kissé csalódottan is bár — jöjjön vissza. És ha útközben szívét nem veszti el és hiszi, hogy a régi lángból valamit mégis félretett az én részemre, úgy engedje meg, hogy majdan újra fölkeressem, újra elmondjam, hogy szeretem és ne utasítsa vissza kezemet. Többé nem beszéltünk erről a tárgyról. Visszamentünk a terembe, ahol az uzsonna már várt és ahol apám Czitera úrral a legfontosabb zenei kérdéseket tárgyalta, teljesen megegyezvén abban is, hogy egy fogékony lelkű és fantáziával megáldott zenész egy népdal első sorának dallamából az egész nagy egyetemes világtörténetet kiolvashatja. Másnap nekifeküdtem a hivatalos dolgaimnak. Beletemettem magam a számok özönébe és ezek a sohasem csaló, épen nem poétikus számok, amint dobálóztam velük, nyugalmat adtak a munka idejére .