Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)

1889-12-03 / 332. szám

Kedd, 1889. december 3 332. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-terv. Athenaeum-Ápülat) küldendők. Fraknói Vilmos füzetes vállalata. (»A magyar egyháztörténelem nagy alakjai.«) (Dzs.) Fraknói Vilmos apát-kanonok és aka­démiai másodelnök történetírói tehetségének, buzgó­­ságának sok értékes monográfiát köszön irodalmunk. Szerencsés buvárló, ki levéltárakból számtalan új adattal gyarapító a legnemzetibb tudományt s­ze­rény becsvágya van ahhoz is, hogy feldolgozza, a­mit lel, élet és korrajzokban. A mi történettudományunk úgy épül, mint egy város­i ház ház után. Egykor majd egész kész város lesz belőle. Fraknói ez épülő­ben levő részeket nagyban gyarapítá, mondhatni már egész sor ház az övé benne, kisebb, nagyobb, de mind gondosan emelve. Némelyik ellen tettek ugyan kifo­gást , mondták, hogy a történetiró nem tudta benne teljesen elfeledtetni a papot, mi a tárgyiasság rová­sára esett; de a teljesen objektiv történetiró ritka jelenség bárhol is s az irányzatosság nemcsak egy­házi férfiakban van meg, megvan Mommsenben is a »Rómaiak történelme« h­ájában, Cantu Caesarban pedig még inkább. De azért mind a kettő kiváló tör­ténetíró, még pedig, a javából. Fraknói fáradhatlan munkássága közelebb új füzetes vállalatot is indított meg, »A magyar egyház­­történelem nagy alakjai« címmel. Mintegy pendantja lesz ez a Szilágyi Sándor szerkesztette »Magyar Életrajzok«-nak, mely kiadás méltán nyert széleskörű elterjedést. Mint ebben a politikai és hadi kiválósá­gok, úgy amabban az egyháziak kapnak helyet és méltatást. A kezdet előttünk fekszik az első kötetben s a cím azt mutatja, hogy Fraknói Vilmos meg lehetett akadva a választás nehézségével, a­mit előbbi serény munkásságával úgy­szólván maga is csinált magá­nak. Mert már nem egy igazi nagy alak élet és jel­lemrajzát irta meg s adta ki egyháztörténelmünk köréből. Megirta köztük a legelső, mert legtöbb oldalú kiválóságét is: Pázmány Péterét, ki egyházi szónoknak, diplomatának és magyar írónak egyaránt nevezetes. Ezzel tehát nem kezdhette. Bakócz Tamás bíbornok nagy emelkedésű pályáját szintén ő világí­totta meg újabban. Martinuzzit pedig csak az fog­hatja tolla alá, ki Horváth Mihálynál többet és job­bat tud mondani e nevezetes papi államférfiú pályá­járól, a­mi pedig nem könnyű feladat, mert Horváth Mihálynak tartalmilag és formailag ez a legbecsesb dolgozata. De mivel hazánk történelmében a főpapok min­dig nagy szerepet játszottak s köztük sok nemcsak a király tanácsában és az ország gyűlésén, hanem a hadi pályán, és tudomány művelésében és diplomá­ciai nagy feladatok teljesítésében is kitűnt: azt hisz­­szük, hogy Fraknói Vilmos nem megszorultságból tette azt, hogy mindjárt első füzetét olyan főpapnak szánta, a­ki épen nem magyar, a mi egyháztörténel­münkhöz teljességgel nem tartozik, sőt általában nem is »nagy alak«, a­mi ha vitás kérdés lenne is, bizo­nyára nem magyar történetírók hivatása rózsaszínnel írni róla, mert jócélú túlbuzgóságának a mi hazánk csak igen nagy kárát vallotta. Ez az olasz Caesarini Julián bibornok, ki mint pápai követ a tizenötödik század közepe felé járt hazánkban, I. Ulászló királyra nyert befolyást s e befolyással kivitte, hogy a mit a hatalmas kardu és bölcs elméjű Hunyadi János a hazára üdvösnek talált, a törökkel Szegeden kötött békeszerződést fel­bontsák s rábeszélésének következménye a haza tör­ténelmének egyik leggyászosabb lapja lett: 1444 november 10-dike: a várnai nyomorúságos vereség. Ez volt a bibornok magyarországi működésé­nek eredménye, s ez a tény eleget beszél a Caesarini diplomáciai és erkölcsi nagyságáról, többet egy sze­kérkasnyi olasz okmány betűinél. Nem vonható kétségbe, hogy ő a kereszténység érdekeinek buzgó és erélyes bajnoka volt, hevül­ve a pápai udvar akkori leghőbb vágyától, hogy t. i. a hódításra törekvő török népet, mint a kereszt hatal­mas ellenségét, ki kell szorítani világrészünk földjé­ről. Ez nemcsak Magyarországnak volt életbevágó érdeke, hanem világrészünk egész kereszténységéé. Meg kellett tehát e célra mozdítani minden követ, de úgy, hogy az a kő a törököt sújtsa le, ne pedig a magyart s az európai kereszténységet. Ilyen nagy célok elérése végett a világ hatalmasai gyakran sza­kítottak az erkölcsi elvvel, mert a­miért a jezsuiták annyi kárhoztatást hallottak, a tan, hogy »a cél szentesíti az eszközöket«, a világ történetében gyakran kapott uralomra a jezsuiták előtt is, a leg­szabadabb irányú törekvésekben, például a nagy francia forradalomban is. De a­kik alkalmazták a kifogás alá eshető eszközöket, össze is szedték erejü­ket, hatalmukat arra, hogy aztán legalább a célt elérjék, mert a világ hódol a sikernek s ha egyszer hasznát látja, akkor szemet huny az eszközök erköl­csi bírálata előtt, míg ellenben méltán ítélheti el azt, ha csúfos eszközök mellett a jó cél is nehezen kihe­verhető kudarcot vallott. A várnai kudarc, fájdalom, nemcsak hadi, hanem egyszersmind erkölcsi vereség. A magyar király esküt tett a töröknek, hogy a szegedi békekötést nem szegi meg. Hunyadi János nem is akarta, hogy megszegje. Ellenben a pápa bibornok­­a mindenkép azon munkált, hogy meg­szegje. Egy mindennél nagyobb érdek nevében mun- -------------------------- --------: A zongoraművésznő. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) Szinte hebegve kérdeztem: — Csak, csak igy várt ? A kezét kivette kezemből s pajkosan felhúzta vállát. Azután szólt: — Hát mint vártam volna ? — Emlékezik a bucsuzásra ? — Emlékszem. — Tudja, hogy miről és mit beszéltünk akkor. — Hát maga ily gyermekségre is emlékezik ? Tudja-e, hogy még nem voltam tizennégy éves? Egy bolondos, meggondolatlan gyermek voltam. Noha mindössze egy nyugodt, számokkal dol­gozó adóhivatalnok voltam és mint ilyen nemigen sze­rettem a drámai jeleneteket, mégis megragadtam a kezét, megszorítottam, a színpadon szokásos kézrán­tást utánoztam, hörgő hangon kezdve: — Nem szeret? — De uram! monda ő szintén színpadias páthosszal. Éreztem ugyan, hogy a jobb kezemmel a hom­lokomhoz kellene kapnom, azután a fejemet lehor­­gasztanom, de még sem tettem. E helyett hosszasan néztem rá és igazán fájó, igazán szerencsétlen szi­vemből fakadó hangon mondtam neki: — Ezt nem érdemeltem meg. És szemeimből akaratom ellen is kicsordult a köny. Szótalan fordultam félre tőle s oda támasz­kodtam a vén eperfa törzséhez, a mely gyermek­örömeimnek de sokszor volt tanúja s a mely most boldogtalanságomról vehetett tudomást. Zsófi oda lépett mellém, gyöngéden megérintő karom és elfogulva szólt: — Hallgasson meg. Szomorúan, leverten néztem rá és hallgattam, a mint beszélt: — Soha sem tagadom el, hogy gyermekszerel­mem az öné volt s hogy gyermekálmaim, a melyek­nek szépsége sohasem ismétlődik­­többé, ezt vették körül. Kis szívem lángjának lobbanása önt illette s az a fájdalom, a mely legerősebben ért, akkor tá­madt, mikor maga elutazott. Ha látott volna akkor! Látta volna, hogy nyugtalanul jártam azokon a helyeken, a­hol találkoztunk, a­hol beszélgettünk és a­hol elbúcsúztunk, hogy megöleltem a fákat és meg­csókoltam az ajtókilincset, a­melyet utóször érintett. Imámba első helyen foglaltam be önt és vártam, vár­tam a napot, a­melyen visszatér és felém siet. Azután mosódni kezdett az emlék. Tudatára ébredtem an­nak, hogy művésznő leszek s diadalokat fogok aratni a merre járok. És ez az érzés mindegyre nőtt, a mint fogyott a másik. Most, a­mikor szemben állunk, most, a­mikor tudom, hogy ön még mindig szeret, hogy hű volt hozzám, most, a­mikor az érzelem erőt vesz raj­tam , újra tudnám szeretni önt és érzem, hogy bárki is fog majd magáénak mondani, nem fogom úgy sze­retni, a­mint szeretném önt, ha a felesége lennék. Felsóhajtott. Azután kezét nyújtotta és így folytatta : — Mi lenne belőlem, ha elfogadnám az ön fe­lém nyújtott kezét. Talán szerető asszony, jó feleség, de semmi egyéb. Az első napok boldogsága után szemrehányással illetném magam, a miért föláldoz­tam a dicsőséget, azt a dicsőséget, a mely után min­den részemmel vágyom, a mit szomjúhozok s a mi életelememmé vált már. És bekövetkeznének a szo­morú, a megbánom napok, a melynek borújára sze­relmünk sem tudna hinteni fényt. Jobb, sokkal jobb, ha most jövünk tisztába ezzel és kis fájdalom árán mentjük meg magunkat évek keserűségeitől. Feledjük el barátom a múltat, mondjunk le a jövő­ről, a­mit kiszíneztünk és saját természetünkből, meg­állapodott vágyainkból kifolyólag keressük a bol­dogságot. Beszédje alatt némileg magamhoz tértem. Nyu­godtan kérdem: — Mit akar tenni ? — Elmegyek a világba hit és dicsőség után. — Egyedül? — Nem. Mama kisérni fog. Hangversenyeket rendezek Európa minden nagyobb városában s azu­tán Amerikába indulok. Diadalmas körút lesz az, a­mit teszek. Nevem ismertté válik mindenütt és ünne­pelt leszek. A­mint e szavakat mondta, arca egészen meg­változott. Az a szelíd jóság, az a báj és természetes­ség, a­mely rabjává tett, új vonásoknak engedett helyett, olyan vonásoknak, a­melyek nem szépítették arcát. — Bízik a jövőben ? — Föltétlenül. — Nem fél, hogy a siker nem lesz oly teljes, a­milyennek most képzeli ? — Nem. — Mondja, kinek a gondolata volt az, hogy útrakeljen ? — Először Klimpáé, azután mindnyájunké. Már régebben elhatároztuk, de még haboztunk. Most azonban, mikor oly neves és elismert kritikus, mint mint Czitera úr, azt mondta, hogy bátran mehetek: bevégzett tény. Pár hónap múlva elindulunk. — És mikor jön vissza? — Nem tudom. Ha a siker oly nagy lesz, mint reméljük, akkor apa eladja az üzletet és utánunk jön. Ez esetben sohasem jövünk vissza. — És ha a siker nem lesz olyan ? — Ne beszéljünk arról. — De beszéljünk, mert én mondani akarol valamit és kérem, igen kérem, hogy hallgasson meg. — Ha valami váratlan eset közbe jön és a remélt siker elmarad, ne erőszakolja a dicsőség ki­vívását, hanem — ha kissé csalódottan is bár — jöjjön vissza. És ha útközben szívét nem veszti el és hiszi, hogy a régi lángból valamit mégis félretett az én részemre, úgy engedje meg, hogy majdan újra fölkeressem, újra elmondjam, hogy szeretem és­­ ne utasítsa vissza kezemet. Többé nem beszéltünk erről a tárgyról. Visszamentünk a terembe, a­hol az uzsonna már várt és a­hol apám Czitera úrral a legfontosabb zenei kérdéseket tárgyalta, teljesen megegyezvén abban is, hogy egy fogékony lelkű és fantáziával megáldott zenész egy népdal első sorának dallamából az egész nagy egyetemes világtörténetet kiolvashatja. Másnap neki­feküdtem a hivatalos dolgaimnak. Beletemettem magam a számok özönébe és ezek a soha­sem csaló, épen nem poétikus számok, a­mint dobá­lóztam velük, nyugalmat adtak a munka idejére .

Next