Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-23 / 53. szám

Vasárnap, 1890. február 23. 53. szám. Huszonhetedik évfolyam. .... ... " 1 111 " ■ — ■1 ■■■" 1 ........... ■" —"' ■ i■ i " — Szerkesztői iroda: __ __ E _ Előfizetések PfiTTA TJACfT T A VATT *£££» Előfizetési dij: JT* Jf jgjl iiil Jl, | ff iS IjLi Jjr |p% a kiadó hivatalija .................... *ffla vV AA hi w t£m sbihihb^hímb­ihbibb (Budapest, negyedévre . ■ ...■ti. . . .... Athenaeum-épü­let) egy., szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. hu* Egy siratóhoz. * Nagy királynénk, jó Erzsébet, Szemed két patakja Nem apadt ki annyi kíntól? Még azt könny is lakja ? Nem irtóztál koporsótúl: Ki olyannál álltál, Melyben kisebb alig feküdt Egy egész világnál. Veled sirtunk, velünk sirtál, S ez kötéssel ér fel. Könynyel szerződtünk Te véled, Mint apáink vérrel. -------zárnia-----­Gróf Zichy Géza: A színésznő leányai. (Elbeszélés.) Irta Szanday Zénó. (Folytatás.) Akkor este a bohócok előfogták a »kigyó­­s ember«-t, behívták egy közeli vendéglőbe, hogy amint mondták, együtt igyanak az ő szép menyasszonya ■egésségére. Signor Gaetano előbb csak egy pillanatra ment velük, de egyik palack jött a másik után, — először Tom fizetett, aztán egy másik, természetes, hogy a harmadik se akart elmaradni, hozzájárult még két erőművész is a mulatsághoz s egyik is be­szélt, a másik is tóditotta, — éjfél után két óra volt, mire teljesen jó kedvre melegedve, hazafelé tartot­­tak. Útközben mit, — mit nem, de valószínűleg sok bolondságot beszéltek Gaetanonak, mert az büszkén verte a mellét s erősett bizonykodott, hogy ő rajta nem fog ki senki s azzal elbúcsúzott a cimboráktól. Jó félóra múlva nagy zajra ébredtek a kerekes ház lakói. signor Gaetano a hajánál fogva húzta ki Bettit a kocsiból. — Hol van ? Hová tetted ? Valid ki, mert meg­fojtalak ! — kiáltotta dühösen Gaetano s minden szó­nál jót ütött a szegény teremtésre, kit az ágyból hú­zott ki. — Nem tudok semmit, — nyögte a leány sírva. — Nem ? Te beszélted mindig tele a fejét, hogy ne higyjen a férfinak, mert téged valamennyi meg­csalt. Valid ki, — hová ment? — Ne szorítsa úgy a torkomat, mondom már, pedig a direktorné megtiltotta, hogy szóljak! — Úgy? A direktorné az én ügyembe avat­kozik ? Ne várj te sanyarú társulat, itt hagylak ben­neteket. Tőlem ugyan éhen halhattok. Ilyen művész, mint én, minden órán kap helyet, különbet, mint itt. Majd beszélek a direktor fejével! Ezzel Bettit kilökte a szekérút közet­ére s a nagy zöld kocsi felé tartott, mely a Benvenuto-család szállását képezte. Betti sírva, átkozódva bujt vissza ágyába, mig Lucia és Cora békétlenkedve forgolódtak, hogy éjjeli nyugalmuk így meg lett zavarva. Azt se lehet mondani, hogy signor Benvenuto valami szelíden felelt volna vissza, mikor a »kigyó­­ember«, rögökkel dobálva a redőnyöket, követelte tőle menyasszonyát. — Itt fekszik a díványon, — mondá az igaz­gató, — a feleségem magához vette, mert az este észrevettük, hogy becses darab ! Vigyázni fogunk rá, gyermekünknek fogadjuk. — Úgy sincs nektek több, csak tizenegy! Te ingyenélő, ki a mi zsírunkból táplálkozol. Add ki rögtön Elizát a bárkádból, mert rögtön felfordu­lak, hogy a kerekek állnak ég felé s te az eszeden járhatsz, — a lábad úgy is talán okosabb a fejednél, mert leg­alább annyi hasznot tesz, hogy idébb-odébb hordoz. — No hát majd a lábaimmal felelek neked, — hörögte dühtől rekedten az igazgató s ki akart ro­hanni, de a felesége belekapaszkodott s nem engedte. — Mit lármáztok! — sikoltozott az asszony. — Lökd ki neki Elizt, csakugyan az övé, ő szöktette meg, ő öltöztette fel, majd jön még idő, mikor nem érte verekszik, hanem rá ver. Akkor is új csillag lesz ő idegen városban. — Igazad van, — felelte az igazgató, — miért­­ tűzzek össze társulatom tagjaival? A »kígyó emberi­nek úgy is két havi gázsija bent van, ha megharagí­­tom, ki kell fizetnem a pénzét! De ki gondolta volna, hogy így felbőszül. Mi a lánynak csak javát akartuk! — Engedjék, hogy itt maradjak — zokogott Eliz összehúzódva a rozoga díványon, melyet két kis gyermekkel osztott meg; zokogása megrémítette azokat s a kis Benvenutok sírva kapaszkodtak belé. — Hallod-e »uomo serpente«, — kiáltá dia­dalmasan az igazgató, — a menyasszonyod itt akar maradni! — Igaz ez Eliz ? Csakugyan nem jösz ? Gae­­tanod hiv. — Nem megyek, — hangzott a határozott válasz. — Jól van. Majd reggel beszélek veled. Azzal oda feküdt a kocsi ajtaja elé, fejét a lépcsőre hajtva s ott aludt hajnalig, olyan édesen, mintha a legpuhább ágyban lenne. De Eliz szemeire nem jött álom. Reszketett, ha a múltra gondolt s a jövőtől iszonyodott, s látta, hogy Gaetano egy durva köznapi ember. Oh a lovarnők mennyi kalandjáról beszéltek! Nem így képzelte ő a szerelmet, a művészetet. De nem lehet, hogy az egész világ ilyen legyen, kell valahol rózsás bereknek is lenni, csak ő tévedt tövises útra. Valami úgy ker­gette : el innen, el innen! De hová ? merre ? IV. Két nővér. Nord ur fújt, csiddott, toporzékolt s az ökleivel verte az asztalt. — Hát munka ez ? — kiáltá a festőállványon lévő tájképre mutatva. — Ha már festegetsz, úgy műbecscsel biró munkát végezhetnél, melyet jó áron el lehetne adni! — Szerencsétlenségemre nem vagyok művésznő — szólalt meg Nordné asszony, — s igy be kell ér­nem azzal, ha valamelyik kereskedő rendel nálam ké­peket vidéki vevői részére. — Elég hanyagság az tőled, hogy nem igyek- Párisi tárca. Az orleansi herceg szereplése. — Királyok gyomra. — A párisi camelot. — Association des étudiants. — Zola és az új irodalmi iskola. — Készülő Salonok. — Munkácsy és Kos­suth Lajos.­ Requiescant in pace! Bocsánatot kérek e szo­morú kezdésért, de hogyan kezdjem másként, mikor a közelebbi napokban három halottunk is volt. Elte­mettük egyszerre Viktor herceget­, Boulanger tábor­nokot és a párisi grófot. A sírásó szerepet a fiatal orleansi herceg teljesítette. Kevés halott dicsekedhe­tik ilyen előkelő sírásóval, de kevés halottnak is ju­tott a szerencse, hogy olyan mély gödörben, olyan nyugodtan, s olyan sik­ csöndben alhassák örök álmu­kat. Sokan az igaz, csodálkozva jegyezték föl, hogy a fiú temette el az édes­atyját, de mikor azt a szeretett anya kedvéért tette! Ez a szeretett anya azonban, úgy gondolom, nem érdemli meg ezt a nagylelkű ön­­­­felál­dozást, mert a­mint csakhamar kiderült, Mme La France nem igen sietett keblére szorítani az anyai ölébe sietett herceg­ fiát. Az ifjú trónkövetelő azért csak egyre mélyebbre ásta az Orleansok sírját, közben közben rég elhalt őseinek koponyáit jobbra-balra hányogatva. Hamlet­­királyfi az ő helyében bizonyára kezébe vette volna a XVI. Lajos koponyáját és megkérdezi: »Lenni, vagy nem lenni?« Az orleansi herceg azonban nem vette ily shakspeare-i komolysággal a dolgot és koponya helyett beérte egy evőcsészével (gamelle.) Mert nála nem az volt a főkérdés, hogy lenni vagy nem lenni! hanem: enni vagy nem enni ! És az orleansi herceg csakugyan evett, evett sokat is jót is, a mig végre a szó szoros értelmében agyonette magát. A párisi nép és főleg a párisi hölgyek eleintén csakugyan érdek­lődni kezdtek a merész elhatározásu herceg iránt és ki tudja, hogy minő szerencsés fordulatot vesz az ügye, ha királyi proklamációi helyett nem a királyi étlapjait hozza tudomására a párisi közönség. A hajlongásra mindenkor kész udvaroncok s természetesen már előre megörvendtek a királyi asz­tal kövér falatainak, de a szegényebb osztályúak nem ok nélkül tartottak attól, hogy ez a fiatal ember, ki már börtönében is ilyen pazar életmódot folytat, ha trónra kerülne, ki tudja, nem venné-e ki a nép fazekaiból azt a bizonyos vasárnapi tyúkot is, melyet őse, IV. Henrik oly örömest szeretett látni a polgá­rok konyháiban. A polgárság zöme tehát csakhamar hátat fordí­tott a nagyétvágyú trónkövetelőnek, de hogy megadj­a a királynak is, a mi a királyé és a gyomornak is, a mi a gyomoré, elmésen elnevezte az orleansi herceget: spárgák vértanújának: »le martyr aux asperges.« Pedig a derék herceg ebben csak elődei nemes példáját követte. Hisz nagy őse, XIV. Lajos is nem­csak hatalmas uralkodó, hanem hatalmas erő is volt. Ha hinni lehet az öreg Dumasnak, az óriási erejű és még óriásibb gyomrú Porthos azzal nyerte meg a király tetszését, hogy egy egész csirkét egy falatként lenyelt, így van legalább megírva a »Három testövé­ben. De még sokkal érdekesebb dolgokat olvasha­tunk a Palatínus hercegnő emlékirataiban. »Gyakran láttam a királyt, — írja a memoire-ok szerzője, — hogy egy ebédre négy tál különböző levest, egy egész fácánt, egy foglyot, egy nagy tál salátát, két szelet sonkát, juhsültet, tésztát, gyümölcsöt és több kemény tojást megevett.« S e jó étvágy nem hagyta el a ki­rályt sem aggkorában, sem betegsége közepett. Az 1708-dik évfolyamú »Journal des Medecins«-ben azt olvassuk, hogy »a hetvenéves király bágyadtan és kimerülve kénytelen volt pénteken is húst enni, de elrendelte, hogy csak egy piritos kenyeret, egy ga­lambaprólékos levest és három sült csirkét tálalja­nak neki.« E jó étvágyat a koronával együtt öröklék az utódok. XV. Lajos 250,000 forintnyi évi fizetést adott szakácsainak és midőn egyszer kedve támadt jamaikai teknősbékára, külön embert küldött ilyenek vásárlására Londonba. A jamaikai teknősbékák ezer tallérba kerültek az országnak és ezalatt a minisz­terek kiszámították, hogy a francia paraszt napon­ként hat krajcárból szépen megélhet. XVI. Lajos első szakácsa 84,000 franknyi évi fizetést húzott. És Klió följegyezte, hogy a Tuilleriákból szökő király egész után jóízűen evett, ivott. Jó étvágya a fogságé­ban is megmaradt, és a város kénytelen volt a Tem­­ple-beli étkezéséért 180,000 frankot fizetni. XVII. Lajosról hallgat a krónika, de a XVIII-dikról tudva van, hogy egy-egy ebédre tizenkét cottelet-et is meg­evett. Az ifjú herceg eszerint csak elődeinek nyomdo­kain halad. Sokat ígérő tehetség, annyi bizonyos, de hogy gyomra már annyira edzett volna, hogy még a francia közszabadságokat is elbírja, azt bajos elhinni. A gall kakas, mióta respublikának keresztelték, na­gyon megtollasodott és egyhamar nem is koppasztják azt meg sem a jockey-klub fiatal oroszlánai, sem a bou­­levardok fiatal suhancai. A boulevard suhancai, vagy a­mint a párisiak mondják: a camelot urak egyre érdekesebb alakjai kezdenek lenni a francia közéletnek. »Teremtőjük és uruk Boulanger tábornok. Ő nyitotta meg előttük a politikai pálya sorompóit, ő tette őket hosszú ideig a helyzet uraivá. A camelot tulajképein hazája és talaja Páris, de rövid ideig a vidékeken is megélhet és politikai bacillusnak is egyaránt bevált éjszakán és dé­len, keleten és nyugaton. Boulanger nagy részben ez uraknak köszönheti vidéki diadalait. Párisban pedig határozottan ők készítették elő és biztosították ja­nuár 27-diki győzelmét. Ők énekelték utcahosszat Paulus coupléit s ők képezték díszkiséretét a képvi­selőházba menő vagy onnan hazatérő tábornoknak. Ők idézték elő a lyoni pályaudvari zavargásokat és ők terrorizálták hónapokon át a békeszerető polgá­rokat. És végre a múlt vasárnapi választások eredménye is, nagy részben az ő művök. A camelot-k, ha fontosabb ügy nem kívánja összepontosításukat, a fő boulevardokon és népesebb utcákon ólálkodnak, újságokat, röpiratokat és legújabb keletű játékszere­ket kinálgatva. Hogy e kinálgatás minő zajos és fül­

Next