Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-23 / 53. szám
Vasárnap, 1890. február 23. 53. szám. Huszonhetedik évfolyam. .... ... " 1 111 " ■ — ■1 ■■■" 1 ........... ■" —"' ■ i■ i " — Szerkesztői iroda: __ __ E _ Előfizetések PfiTTA TJACfT T A VATT *£££» Előfizetési dij: JT* Jf jgjl iiil Jl, | ff iS IjLi Jjr |p% a kiadó hivatalija .................... *ffla vV AA hi w t£m sbihihb^hímbihbibb (Budapest, negyedévre . ■ ...■ti. . . .... Athenaeum-épület) egy., szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. hu* Egy siratóhoz. * Nagy királynénk, jó Erzsébet, Szemed két patakja Nem apadt ki annyi kíntól? Még azt könny is lakja ? Nem irtóztál koporsótúl: Ki olyannál álltál, Melyben kisebb alig feküdt Egy egész világnál. Veled sirtunk, velünk sirtál, S ez kötéssel ér fel. Könynyel szerződtünk Te véled, Mint apáink vérrel. -------zárnia-----Gróf Zichy Géza: A színésznő leányai. (Elbeszélés.) Irta Szanday Zénó. (Folytatás.) Akkor este a bohócok előfogták a »kigyós ember«-t, behívták egy közeli vendéglőbe, hogy amint mondták, együtt igyanak az ő szép menyasszonya ■egésségére. Signor Gaetano előbb csak egy pillanatra ment velük, de egyik palack jött a másik után, — először Tom fizetett, aztán egy másik, természetes, hogy a harmadik se akart elmaradni, hozzájárult még két erőművész is a mulatsághoz s egyik is beszélt, a másik is tóditotta, — éjfél után két óra volt, mire teljesen jó kedvre melegedve, hazafelé tartottak. Útközben mit, — mit nem, de valószínűleg sok bolondságot beszéltek Gaetanonak, mert az büszkén verte a mellét s erősett bizonykodott, hogy ő rajta nem fog ki senki s azzal elbúcsúzott a cimboráktól. Jó félóra múlva nagy zajra ébredtek a kerekes ház lakói. signor Gaetano a hajánál fogva húzta ki Bettit a kocsiból. — Hol van ? Hová tetted ? Valid ki, mert megfojtalak ! — kiáltotta dühösen Gaetano s minden szónál jót ütött a szegény teremtésre, kit az ágyból húzott ki. — Nem tudok semmit, — nyögte a leány sírva. — Nem ? Te beszélted mindig tele a fejét, hogy ne higyjen a férfinak, mert téged valamennyi megcsalt. Valid ki, — hová ment? — Ne szorítsa úgy a torkomat, mondom már, pedig a direktorné megtiltotta, hogy szóljak! — Úgy? A direktorné az én ügyembe avatkozik ? Ne várj te sanyarú társulat, itt hagylak benneteket. Tőlem ugyan éhen halhattok. Ilyen művész, mint én, minden órán kap helyet, különbet, mint itt. Majd beszélek a direktor fejével! Ezzel Bettit kilökte a szekérút közetére s a nagy zöld kocsi felé tartott, mely a Benvenuto-család szállását képezte. Betti sírva, átkozódva bujt vissza ágyába, mig Lucia és Cora békétlenkedve forgolódtak, hogy éjjeli nyugalmuk így meg lett zavarva. Azt se lehet mondani, hogy signor Benvenuto valami szelíden felelt volna vissza, mikor a »kigyóember«, rögökkel dobálva a redőnyöket, követelte tőle menyasszonyát. — Itt fekszik a díványon, — mondá az igazgató, — a feleségem magához vette, mert az este észrevettük, hogy becses darab ! Vigyázni fogunk rá, gyermekünknek fogadjuk. — Úgy sincs nektek több, csak tizenegy! Te ingyenélő, ki a mi zsírunkból táplálkozol. Add ki rögtön Elizát a bárkádból, mert rögtön felfordulak, hogy a kerekek állnak ég felé s te az eszeden járhatsz, — a lábad úgy is talán okosabb a fejednél, mert legalább annyi hasznot tesz, hogy idébb-odébb hordoz. — No hát majd a lábaimmal felelek neked, — hörögte dühtől rekedten az igazgató s ki akart rohanni, de a felesége belekapaszkodott s nem engedte. — Mit lármáztok! — sikoltozott az asszony. — Lökd ki neki Elizt, csakugyan az övé, ő szöktette meg, ő öltöztette fel, majd jön még idő, mikor nem érte verekszik, hanem rá ver. Akkor is új csillag lesz ő idegen városban. — Igazad van, — felelte az igazgató, — miért tűzzek össze társulatom tagjaival? A »kígyó emberinek úgy is két havi gázsija bent van, ha megharagítom, ki kell fizetnem a pénzét! De ki gondolta volna, hogy így felbőszül. Mi a lánynak csak javát akartuk! — Engedjék, hogy itt maradjak — zokogott Eliz összehúzódva a rozoga díványon, melyet két kis gyermekkel osztott meg; zokogása megrémítette azokat s a kis Benvenutok sírva kapaszkodtak belé. — Hallod-e »uomo serpente«, — kiáltá diadalmasan az igazgató, — a menyasszonyod itt akar maradni! — Igaz ez Eliz ? Csakugyan nem jösz ? Gaetanod hiv. — Nem megyek, — hangzott a határozott válasz. — Jól van. Majd reggel beszélek veled. Azzal oda feküdt a kocsi ajtaja elé, fejét a lépcsőre hajtva s ott aludt hajnalig, olyan édesen, mintha a legpuhább ágyban lenne. De Eliz szemeire nem jött álom. Reszketett, ha a múltra gondolt s a jövőtől iszonyodott, s látta, hogy Gaetano egy durva köznapi ember. Oh a lovarnők mennyi kalandjáról beszéltek! Nem így képzelte ő a szerelmet, a művészetet. De nem lehet, hogy az egész világ ilyen legyen, kell valahol rózsás bereknek is lenni, csak ő tévedt tövises útra. Valami úgy kergette : el innen, el innen! De hová ? merre ? IV. Két nővér. Nord ur fújt, csiddott, toporzékolt s az ökleivel verte az asztalt. — Hát munka ez ? — kiáltá a festőállványon lévő tájképre mutatva. — Ha már festegetsz, úgy műbecscsel biró munkát végezhetnél, melyet jó áron el lehetne adni! — Szerencsétlenségemre nem vagyok művésznő — szólalt meg Nordné asszony, — s igy be kell érnem azzal, ha valamelyik kereskedő rendel nálam képeket vidéki vevői részére. — Elég hanyagság az tőled, hogy nem igyek- Párisi tárca. Az orleansi herceg szereplése. — Királyok gyomra. — A párisi camelot. — Association des étudiants. — Zola és az új irodalmi iskola. — Készülő Salonok. — Munkácsy és Kossuth Lajos. Requiescant in pace! Bocsánatot kérek e szomorú kezdésért, de hogyan kezdjem másként, mikor a közelebbi napokban három halottunk is volt. Eltemettük egyszerre Viktor herceget, Boulanger tábornokot és a párisi grófot. A sírásó szerepet a fiatal orleansi herceg teljesítette. Kevés halott dicsekedhetik ilyen előkelő sírásóval, de kevés halottnak is jutott a szerencse, hogy olyan mély gödörben, olyan nyugodtan, s olyan sik csöndben alhassák örök álmukat. Sokan az igaz, csodálkozva jegyezték föl, hogy a fiú temette el az édesatyját, de mikor azt a szeretett anya kedvéért tette! Ez a szeretett anya azonban, úgy gondolom, nem érdemli meg ezt a nagylelkű önfeláldozást, mert amint csakhamar kiderült, Mme La France nem igen sietett keblére szorítani az anyai ölébe sietett herceg fiát. Az ifjú trónkövetelő azért csak egyre mélyebbre ásta az Orleansok sírját, közben közben rég elhalt őseinek koponyáit jobbra-balra hányogatva. Hamletkirályfi az ő helyében bizonyára kezébe vette volna a XVI. Lajos koponyáját és megkérdezi: »Lenni, vagy nem lenni?« Az orleansi herceg azonban nem vette ily shakspeare-i komolysággal a dolgot és koponya helyett beérte egy evőcsészével (gamelle.) Mert nála nem az volt a főkérdés, hogy lenni vagy nem lenni! hanem: enni vagy nem enni ! És az orleansi herceg csakugyan evett, evett sokat is jót is, a mig végre a szó szoros értelmében agyonette magát. A párisi nép és főleg a párisi hölgyek eleintén csakugyan érdeklődni kezdtek a merész elhatározásu herceg iránt és ki tudja, hogy minő szerencsés fordulatot vesz az ügye, ha királyi proklamációi helyett nem a királyi étlapjait hozza tudomására a párisi közönség. A hajlongásra mindenkor kész udvaroncok s természetesen már előre megörvendtek a királyi asztal kövér falatainak, de a szegényebb osztályúak nem ok nélkül tartottak attól, hogy ez a fiatal ember, ki már börtönében is ilyen pazar életmódot folytat, ha trónra kerülne, ki tudja, nem venné-e ki a nép fazekaiból azt a bizonyos vasárnapi tyúkot is, melyet őse, IV. Henrik oly örömest szeretett látni a polgárok konyháiban. A polgárság zöme tehát csakhamar hátat fordított a nagyétvágyú trónkövetelőnek, de hogy megadja a királynak is, a mi a királyé és a gyomornak is, a mi a gyomoré, elmésen elnevezte az orleansi herceget: spárgák vértanújának: »le martyr aux asperges.« Pedig a derék herceg ebben csak elődei nemes példáját követte. Hisz nagy őse, XIV. Lajos is nemcsak hatalmas uralkodó, hanem hatalmas erő is volt. Ha hinni lehet az öreg Dumasnak, az óriási erejű és még óriásibb gyomrú Porthos azzal nyerte meg a király tetszését, hogy egy egész csirkét egy falatként lenyelt, így van legalább megírva a »Három testövében. De még sokkal érdekesebb dolgokat olvashatunk a Palatínus hercegnő emlékirataiban. »Gyakran láttam a királyt, — írja a memoire-ok szerzője, — hogy egy ebédre négy tál különböző levest, egy egész fácánt, egy foglyot, egy nagy tál salátát, két szelet sonkát, juhsültet, tésztát, gyümölcsöt és több kemény tojást megevett.« S e jó étvágy nem hagyta el a királyt sem aggkorában, sem betegsége közepett. Az 1708-dik évfolyamú »Journal des Medecins«-ben azt olvassuk, hogy »a hetvenéves király bágyadtan és kimerülve kénytelen volt pénteken is húst enni, de elrendelte, hogy csak egy piritos kenyeret, egy galambaprólékos levest és három sült csirkét tálaljanak neki.« E jó étvágyat a koronával együtt öröklék az utódok. XV. Lajos 250,000 forintnyi évi fizetést adott szakácsainak és midőn egyszer kedve támadt jamaikai teknősbékára, külön embert küldött ilyenek vásárlására Londonba. A jamaikai teknősbékák ezer tallérba kerültek az országnak és ezalatt a miniszterek kiszámították, hogy a francia paraszt naponként hat krajcárból szépen megélhet. XVI. Lajos első szakácsa 84,000 franknyi évi fizetést húzott. És Klió följegyezte, hogy a Tuilleriákból szökő király egész után jóízűen evett, ivott. Jó étvágya a fogságéban is megmaradt, és a város kénytelen volt a Temple-beli étkezéséért 180,000 frankot fizetni. XVII. Lajosról hallgat a krónika, de a XVIII-dikról tudva van, hogy egy-egy ebédre tizenkét cottelet-et is megevett. Az ifjú herceg eszerint csak elődeinek nyomdokain halad. Sokat ígérő tehetség, annyi bizonyos, de hogy gyomra már annyira edzett volna, hogy még a francia közszabadságokat is elbírja, azt bajos elhinni. A gall kakas, mióta respublikának keresztelték, nagyon megtollasodott és egyhamar nem is koppasztják azt meg sem a jockey-klub fiatal oroszlánai, sem a boulevardok fiatal suhancai. A boulevard suhancai, vagy amint a párisiak mondják: a camelot urak egyre érdekesebb alakjai kezdenek lenni a francia közéletnek. »Teremtőjük és uruk Boulanger tábornok. Ő nyitotta meg előttük a politikai pálya sorompóit, ő tette őket hosszú ideig a helyzet uraivá. A camelot tulajképein hazája és talaja Páris, de rövid ideig a vidékeken is megélhet és politikai bacillusnak is egyaránt bevált éjszakán és délen, keleten és nyugaton. Boulanger nagy részben ez uraknak köszönheti vidéki diadalait. Párisban pedig határozottan ők készítették elő és biztosították január 27-diki győzelmét. Ők énekelték utcahosszat Paulus coupléit s ők képezték díszkiséretét a képviselőházba menő vagy onnan hazatérő tábornoknak. Ők idézték elő a lyoni pályaudvari zavargásokat és ők terrorizálták hónapokon át a békeszerető polgárokat. És végre a múlt vasárnapi választások eredménye is, nagy részben az ő művök. A camelot-k, ha fontosabb ügy nem kívánja összepontosításukat, a fő boulevardokon és népesebb utcákon ólálkodnak, újságokat, röpiratokat és legújabb keletű játékszereket kinálgatva. Hogy e kinálgatás minő zajos és fül