Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-14 / 44. szám

arcra. Dús szemöldök, élveteg, gyöngyfehér fogakat feltüntető mosoly, pehelyszerű sejtelmével a bajusz­nak a korallpiros ajkak felett. Régi, velencei csipkékkel ékített rózsaszínű atlasz ruhát viselt, a­mely szabadon hagyta gyön­gyöktől, gyémántoktól ragyogó bársonypuha nyakát, karjait; gyémánttűk fény lettek és sötét, fürtözött haja között. Az olasz szépségek fényesen felékítik magu­kat kedveseik elfogadására.­­— Ah che bella tu sei, mia Fulvia! — kiált fel elragadtatva csókolva a nő kezeit a férfi, mint­egy huszonhárom, huszonnégy éves, nyúlánk, magas ifjú, selyemlágy, sűrű gesztenyeszínű hajtól, szakáll és bajusztól környezett vonzó, férfias arccal, nyílt tekintetű barna szemekkel, kellemes, mosolyra nyíló szépmetszésű szájjal. — Giulio mio! — rebegi szerelmesen, szemér­mesen az ifjú vállára hajtva fejét Fulvia, elárasztva őt bűvös tekintetének egész észbontó hevével. — Ne, ne nézz így reám, te életem fénye, bódító napsugaram te, megrészegülök, megőrülök ettől a tekintettől — suttog lágy, szenvedélytől elfogult han­gon az ifjú, elég jó olasz kiejtéssel, amelyen azonban felismerhető az idegenszerűség. — Hát elfordítsam tőled szemeimet ? — kérdé édes szemrehányással a nő. — Nem, azt se tedd, hisz akkor megderme­dek ... igy is, úgy is csak vészt hozol te reám. Tudod mit, Fulvia mia ? addig nézz reám, mig lángot vetek elégek s megsemmisülök itt lábaidnál, szemed láttára, ez lenne legjobb nekem. — Bohém te­­jer, melegedj inkább szemem su­­gárinál. Ezzel átfogja az ifjú nyakát és odavonja őt magához. — Ha tudnád, mily hosszú volt nélküled a nap, az eset, — beszél tovább lágyan, panaszosan, — mily unalmas az estély Corronini hercegnőnél, alig vártam, hogy vége legyen, hogy láthassalak Giuliom ! — Ha neked is hosszú volt pompás termeidben szabadon, a fényes nagyvilági élet szórakozásai közt, mit mondjak akkor én? egész napon kis szobám négy fala közé száműzve, honnan csak akkor merek ki­mozdulni, ha leszállt az éj s minden társaságom csak az epedő vágy utánad és.... és bűnös lelkem szem­rehányásai — mond szomorúan Giulio. — Szemrehányás ? és ugyan miért ? — kiált fel hevesen Fulvia — tán mert engem szeretsz ? — Nem, oh nem — viszontá élénken Giulio — hiszen ez egyetlen boldogságom s mentségem is egy­úttal ... Csak vádolom magam, hogy ez őrült, határt bámulja, még mérgelődtem rajta. Hisz ha nem volna szép, akkor nem bomlottak volna utána annyian s talán én sem szerettem volna. S meg lehet-e azt til­tani, hogy valaki ne udvaroljon annak, a­ki neki tet­szik ? Hát én hánynak udvaroltam! Nem Lenke volt az­ első, aki nekem megtetszett, s hát ő is joggal hara­gudott volna azért, a miért én másnak is udvaroltam. Milyen jó kis leány is volt különben ! Hányszor mondta: »Hiába udvarol ám másnak, azért tudom, hogy csak engem szeret s hogy nem is lesz más fele­sége, csak én!« De hát akkor ő is csak engem szere­tett minden udvarlója között, mert másként csak nem mondta volna, hogy ő lesz a feleségem. Hát persze hogy szeretett s meglehet még most is szeret, mert különben miért tartotta volna meg az arcképe­met ? Nem hiszem én azt, hogy elvesztette volna az én arcképemet, hisz mindig magánál hordta, szólt is volna, ha igazán elvesz. Na persze ! Az is úgy veszett el, mint a­hogyan ez itt elégett ? Na meg aztán miért ne hagyta volna kifüggeszteni az arcképeit ? Hát lá­tott valaki már ilyen gyönyörű leányt ? Hisz Buda­pesten, ha egy szép nő levéteti magát, harmadnap a váci­ utca minden kirakatában ott van a fényképe ! Hát micsoda bűn van abban, ha ő is engedélyt adott a fényképei kifüggesztésére! A­helyett hogy örültem volna rajta, még haragudtam. De oktondi is néha az ember! Hát volt nekem valami igazi okom reá meg­neheztelni? Hm! Volt is, nem is. De jól megfontolva, még inkább Lenke neheztelhetett meg én rám. Per­sze ! S jól tette, hogy neheztelt, én is úgy tettem volna az ő helyzetében. De talán most már nem ha­ragszik, hisz bizonyosan az ő tudta és beleegyezésé­vel írta az a kis menyecske ezt a levelet ? ! Istenem, ha még szeretne? ! Nos aztán?« Hevesen kezdett ismét szobájában föl s alá jár­kálni, mig végre megállt asztala előtt s hevesen meg­rázta a csengetyűt. Elveszem, igen is elveszem! Hisz most tán még jobban szeretem, mint ezelőtt s ő is szeret, hát miért ne lehetne belőlünk egy pár­t nem ismerő, minden gondolatomat leigázó szerelem behatása alatt elfeledtem mindent, hazát, becsületet. — Rémképek, édesem — vigasztalja a nő —­­Hazád? mi hasznodat vehetné mostani elnyomott állapotában ? s azt csak nem akarod mondani, hogy a becsület ellen vetsz azzal, hogy engem szeretsz ? — Nem, Fulvia. De lásd, mégis bánt a tudat, hogy az a szegény lány, a­kinek egykor szavamat ad­tam, tán bánkódik, kesereg érettem, míg én itt a tiltott gyönyör édes perceit éledi. Ha körödben vagyok, ha rámveted hűvös szemeid mámorító sugarát, feledek mindent, mindent azon az egyen kivül, hogy szeret­lek, szeretlek őrülten, mindenek felett, de ha magam vagyok----­— Ne gondolj reá, gondolj reám, a ki szeret­lek hévvel, szenvedélylyel, nem oly hidegen, mint a hogy az a sápadt, beteges leány szeretett, s mig an­nak a szerelme csak szánalomra volt méltó, az enyém lángol, boldogít. (Folyt. köv.) 318 Háromnegyed ötre. (Francia elbeszélés.) Irta Alphonse de Launay. Az ezredes az elővigyázati rendszabályok leg­csekélyebb részleteiről sem feledkezett meg.­­ Miután pedig hegyéről-fokáról mindent meg­vizsgáltál, — folytatta az ezredes, — s ha jelentet­ted nekem, hogy minden rendben van, lóra ülsz és elkíséred Irén kisasszonyt. Ügyelj arra, hogy a séta­lovaglás lépésben s lassú ügetésben történjék, nem pedig vágtatásban! Tudod, mily meggondolatlan Irén! Neki abban telik a kedve, hogy sövényeket, árkokat ugrasson át. Az ily merészségnek aztán az a következése lehet egyszer, hogy vagy a lábát vagy a karját törheti ... Teringettél, Müller, azt mondom, jól vigyázz!.. . A fejeddel vagy vagy felelős! — Legyen nyugodt, ezredes úr! E pillanatban lépett be Irén, kezében lovagló­ostorral, fekete, uszályos ruhában, XV. Lajos-kora­­beli divatú piciny, zöldfátyolos kalappal a fején. Bájoló volt e leány a szép hölgyekre nézve oly előnyös emez öltözetben, mely oly szánalmasan letí a csúnyákról és vénekről, minőket nagy számmal lát­hatunk a liget fasorai közt lovagolni. — Íme, kész vagyok! — szólt Irén vidáman. — Hogy tetszem önnek, édes jó barátom? — Ireré utána csaknem kacér­an. — Oly szép ön, Irén, akár egy angyal! . . .. Csak azt sajnálom, hogy ma reggel nem kisérhetem önt lovaglásában. Nem jutott eszembe elébb, hogy sürgős leveleket kell írnom. Képzelje, míg én itt öt hónap óta élvezem szabadságomat, addig az alezre­des dolgozik helyettem. Egy hónap múlva újra be kell lépnem, szükséges tehát, hogy némi tájékozást szerezzek az ezrednél azóta történt dolgok felől. — Oh, az a csúnya ezred, mely önt még itt is foglalkoztatja! — szólt Irén s­arkát duzzogva vonta félre. — Oh, valóban! — sóhajtott Rochefort, — igaza van önnek. — Kezdem is már megelégelni a dicsőséget! — Pedig önnek ma engem el kellett volna ki­sérnie, arra az árkos és bokros síkra, mely, mint ön mondja, annyira emlékezteti Afrikájára. — Ohó ! Ma nem az árkos síkon, hanem a liget fasorai közt fog ön lovagolni, lépésben és ügetésben, értett-e engem ? Müller fogja önt elkísérni. Föltétlen engedelmességet követelek!... Igazságos vagyok ugyan, de szigorú! Nos, Müller, indulni kell!.. Csak aztán, édes gyermekem, semmi esztelenség!.. Bokros helyen ne járjon, mert uszálya megakadhat a gályák­ban s a lovak is megijedhetnek!... Ön mindig rette­gésben tart engem! ha jön valaki holnap a rendelő órában, mondd, hogy két-három nap múlva itthon leszek. Győrbe utazom, vigyázz mindenre mig oda leszek! Itt van pénz, — szólt, egy ötöst a Ferkó markába nyomva, — ez elég lesz addig, mig oda leszek! Mulassál te is ! Most pe­dig menjünk! Gyorsan magára öltötte téli kabátját, fejébe csapta kalapját, lement a várakozó kocsihoz. — Én ne menjek ki a vasúthoz ? — kérdé Ferkó. — Nincs rád szükségem! Vigyázz a házra! Beült a kocsiba, mely gyors ügetésben gördült ki a központi pályaudvarhoz. Még egy teljes negyedórája volt. Jegyet váltott s sürgönyt küldött Béla barátjának, hogy várja a pá­lyaudvarban. Az utazás rendkívül hosszúnak tetszett neki. Valami érdekes olvasni valót vett ugyan az unalom elűzésére a pályaudvarban, de bizony nem tudott ol­vasni, folyton máson járt az esze. Béla ott várta a pályaudvarban­— Tudtam, hogy eljösz ! — szólt hozzá moso­lyogva, amint megölelték egymást. — Hát Lenke ? — Nem tudja, hogy jösz, de ott lesz a bálban.­­— Az ő tudta nélkül írtátok azt a levelet ? — Persze ! Megsajnáltuk szegényt, mert egész héten azt sugdosta a feleségemnek, hogy mennyire szeretné, ha te is ott lennél a bálon! Nos hát meg­tettük, amit tehettünk éreztetek. Most azután csinál­játok tovább. Béla lakására hajtattak, hol a cselszövő me­nyecske már felöltözve várta őket. — Köszönöm édes nagyság, hogy gondolt rám. Azt sem tudom, mivel háláljam meg jóságát ? —– szólt dr. Gombos a hamisan mosolygó asszonyhoz. — No csak ne hálálkodjék még. Jobb lesz ha sietnek átöltözni, mert elkésünk!­­—■ Sietünk, de egyelőre csak megengedi, hogy (Folytatás.) —­ Nos, mit is mondott csak édes Rigaudné asszony ? — ismételte kérdését Rochefort. — Ugy-e, arra kért, hogy ne lovagoljak ki Irénnel?. . De hát mért ne ?­­— Némi komoly beszédem lenne önnel. — Komoly ?... Ejh — és sokáig tart az ? — Elég sokáig! — Teringettél! — dörmögött az ezredes ked­vetlenül, föl és alá sétálva a szobában. — Pedig én nem szeretem, ha ő egyedül lovagol ki... Hiszen oly könnyen előfordulhat egy-egy baleset!.. Egyébiránt, ha épen akarja ön, asszonyom!... Teringettét!... Hát nem lehetne azt elhalasztani ?... különben, ha csakugyan oly komoly az ügy!... Müller! — Parancsoljon, ezredes úr! Rochefort kiadta szolgájának a rendeletet, hogy a legnagyobb elővigyázattal éljen, nehogy valami sze­rencsétlenség történjék. Eközben folyvást föl s alá sétált, közben-közben megállva Müller előtt, kérdése­ket intézgetve hozzá. A nyereg hevedere jól föl van-e csatolva ? Erre nagyon ügyelni kell, mert a női nyer­gek könnyen lefordulnak. Aztán vigyázni kell arra is, hogy az álladzó nagyon szoros ne legyen, a ló lábait is figyelmesen meg kell vizsgálni s megnézni, elég szilárdul állnak-e a patkók. — Ferkó — szólt a belépő inashoz — gyorsan csomagold be a báli ruhámat s rendelj egy bérko­csit ! No mit bámészkodál ? Ma este bálba leszek, siess, mert hátha lekésem a vonatról! Ferkó nem tudta elgondolni, mi baja lehet urá­nak, gyorsan eltávozott tehát, hogy teljesítse a pa­rancsot. Hadd lássuk csak, mikor indul délután a vo­nat ? monologizált tovább az orvos, s a vasúti kalauzt kezdte forgatni. A gyorsvonat indul 2 óra 20 perc­kor, no arról már lekéstem. A vegyes vonat 4 óra 35 perckor indul s megérkezik 9 óra 17 perckor, tehát épen jókor. Kissé sokáig fog tartani az uta­zás, de nem tesz semmit. Bélának sürgönyözni fogok, hogy várjon reám a pályaudvarnál, azután gyorsan átöltözöm s tíz órakor már ott leszek a bálban. Igen, ma este együtt fogok mulatni vele. De vájjon mit fog majd szólni ? Megkérem szépen, hogy felejtse el egy­kori ostobaságomat s hiszem, hogy nem lesz kőből a szíve. íme itt van a levélben, hogy nélkülem nem fog mulatni, tehát e szerint nem is haragszik már. Ha megérkezem, azt az aranyos kis menyecskét agyon fogom csókolni, akár tetszik Bélának, akár nem. Hisz ha ez a kedves asszonyka nem volna, most nem talál­koznám Lenkével! Megnősülök! Van tisztességes jö­vedelmem, melyből egy asszonyt el tudok tartani, sze­retem Lenkét s ő viszont szeret engemet, tehát egybe­kelünk, családot alapítunk s néhány év múlva lesz­nek kis Lenkék és kis Miskák. Hahaha! De nagy bolond is vagyok! Hej, Ferkó, — kiáltott s felnyi­totta az ajtót. — Készen vagyok s mindjárt elszaladok egy bérkocsiért. — Jól van, csak siess! Azalatt mig a kocsi megérkezik, irok egy pár sort egyik barátomnak, hogy kezelje pár napig a be­tegeimet, mig odajárok. Leült s egyik barátjának pár sort irt, mig az az inasa megérkezett. Itt a kocsi.­­— Nézd Ferkó, ezt a levelet majd elviszed !

Next