Fővárosi Lapok 1890. június (149-178. szám)
1890-06-02 / 150. szám
ténetét. Hiábavaló munkát végezne. Én már számoltam úgyis egész művészi pályafutásommal. — Hogy érti ezt? — kérdéseské meglepetve. — Le fogok mondani arról egészen. Ez eltökélt szándékom. Meg nem másítható ok indít reá : anyámtól örökölt szívbajom, az szorította össze ma is a torkomat, és elvette tőlem a levegőt. Lehet-e így tovább szerepelni még ? — Gyermekség üdülni fog és akkor újra hozzá lát a tanuláshoz. — Köszönöm. De nem vehetem igénybe tovább bőkezűségét, mikor semmi kilátás már reá, hogy visszafizethessem azt. — Megáll a félúton ? — Ha nem tudok tovább menni. Ki vagyok állva, beteg vagyok. (Folyt, köv.) Az ikertestvérek. — Klotildot megtaláltam. — De akkor, ki az ott a kastélyban ? — Az Lucika, a milánói énekesnő! Róbert ég felé emelte kezeit, hogy megölelje az ürességet, ahol mint a papok mondják, az angyalok lebegnek. VI. Mire tábornokot nagyon meglepte az a körülmény, hogy ódon mezei lakába oly nagyszámú társasággal érkezett a fia haza. Montévrain úr, Klotild, Rieux és Assigny Fülöp voltak a kísérői. Az orvosnak ismét el kellett beszélnie az ikertestvérek történetét. Robert, ki fölment a szobájába, Richard Ferenccel találkozott. — Nos, — kérdezte — teljesítetted megbízásomat ? — Teljesítettem, uram. — Mi történt Montevramban, távollétem alatt ? — Az a vadász, aki a kisasszonyt a tóból kimentette, csaknem minden nap a kastélyban ebédelt. — S mit mondanak a háziak ? — Azt, hogy a vadász nőül veszi a kisasszonyt. — Ennyi mindaz, amit tudsz ? Richard Ferenc ijedten bámult a báróra. — Nem, uram. — Mit tudsz még ? — Tudom. .. azaz, hogy nem vagyok benne bizonyos... de mégis, úgy tetszik nekem. . . — Beszélj !. .. Láthatod, mily türelmetlen vagyok. Ferenc közelebb lépett a báróhoz. — Emlékszik még, uram, arra az éjszakára, midőn ön lejött a kastélyból ? — Emlékszem. Nos ? — Arra is, akit üldözőbe vett ? — Bizonynyal. — Én csak pillanatig láthattam őt, de nekem úgy rémlik, mintha az nem más volna, mint a vadász. Robert előtt most már kezdett a dolog világosabban előtűnni. — Kétségkívül , hiszen itt van a kezének egy része. — De, uram, — szólt Ferenc, — a kéz csak kéz, a keztyű csak keztyű. — Igazad van, — szólt Róbert, — még ma este meggyőződöm a valóságról. Ha te nem csalódtál, harminc frankot kapsz havonkint húsz helyett. Ferenc, lemenve, négy lépcsőt is ugrott át egyszerre örömében s haza sietett anyjához, tudatva, hogy szerencséje meg van alapítva. A nap folyamában Lucika látta megérkezni Marbeau orvost, ki sokáig maradt Montévrainné asszonynyal bezárkózva. San-Vitale gróf e nap a kastélyban ebédelt. Kevéssel a kalandor megérkezése előtt, Ludka végig futtatta ujjait a zongora billentyűin, ama darabokat játszva, melyeket Klotild szokott, s melyek a hangjegytartón maradtak. Montévrainné belépve, hímzést vett a kezébe s az ablakhoz ült. Ludka szokatlanul szomorúnak és izgatottnak látta a grófnét. — Leányom, — szólt Montévrainné — szokott-e ön minden este imádkozni atyjáért, mint én arra gyakran kértem ? — Bizonynyal — válaszolta Ludika; — oly kötelesség ez, melyről nem szabad megfeledkeznem. — Jól tette ezt, gyermekem, mert isten meghallgatta könyörgésünket. Lucika összerezzent. — Híreket hallottam Montévrain úrról; ő sokáig lakott Bécsnek egyik külvárosában, hol önnek a testvérét őrzötte magánál. — A testvéremet, mondja ön ? — Ez oly titok, melyet nem akartam előtted fölfedezni csak halálom órájában, de a körülmények máskép határoztak. A linci zárda volt növendéke végre megmagyarázhatta magának, miért van a Clavel úr arcképe a Montévrainné asszonyé mellett a Klotild szobájának a kandallópárkányán. Most először érezte életében azt a fájdalmas nyomasztó érzést, melynek lelkifurdalás a neve. Egész eddig egyedül élvén a világon, apa és anya nélkül, még csak névvel sem rendelkezhetett, melyet beszerezhessen. Soha eszébe sem jutott, hogy jöhet oly pillanat, melyben egy nő, egy anya, megjelenhet előtte, így szólva hozzá: »Hajtsd le a fejedet s borulj térdre!« Az érdeklődés és félelem vegyületével szemlélte Montévrainnét. Tehát ez az ő édes anyja? Neki van édes anyja, egy őszhajú asszony, ki istenhez fohászkodik s hisz a jóban. (Vége köv.) (Francia elbeszélés.) Irta Aurélien Scholl. (Folytatás.) Marbeau kedvetlenül csóválta a fejét. — Bocsánat, — szólt, — nekünk mindenesetre látnunk kell Montévrain urat; nekem más kötelességnek is eleget kell tennem. — Mi az ? — Magammal hoztam Latournak a leveleit, kinek menekülése oly nagy áldozatába került a mi szegény barátnőnknek; mindazokat a leveleket, amelyeket anyjához és Montévrainné asszonyhoz intézett. Én majd Clavel úrnak a szeme elé tartom a leveleket. Valami azt súgja nekem, hogy föladatomnak még nincs vége. — Menjen tehát, én várakozni fogok önre. A orvos sokáig maradt kint. Csak délután öt órakor tért vissza. Ez a nap rendkívül hosszúnak tetszett Mire Róbertnek, ki egy könyvet vett elő, hogy azt csakhamar félredobja, aztán szivarra gyújtott, mely kialudt a szájában. Egyik pillanatban kétségbe esett, a másikban a reménynek egy gyönge sugára melegítette lelkét. Számítgatta a perceket s leste az ablak alatt tovarobogó kocsikat. Végre megérkezett az orvos. — Jöjjön, — szólt lihegve. — Montévrain urnái fogunk ebédelni. — És Klotild ? — kérdezte Róbert. Kornője személyesen ismerte Benyovszkyt s bár róla nem mond sok jót, de a szökést ugyanúgy adta elő. Végül ott van Stefanov leírása, ki Benyovszkynak úti társa s az után legnagyobb ellensége volt, s ki róla minden lehető rosszat elmond, de a szökés tényét épugy adja elő, mint maga Benyovszky. A Stefanov útleírása már 1789-ben megjelent, tehát egy évvel előbb, mint a Benyovszky műve, de egyik szerző sem érte meg azt élve, Benyovszky Madagaskárban, Stefanov Jávában előbb halván meg. Ocskay előadása szerint Benyovszky Kamcsatkából megszökvén, hajójával délfelé tartott, sok viszontagság közt Madagaskár közelében egy hajóra bukkant, tele francia menekülőkkel, kik a föllázadt szigetbeliektől futottak. Benyovszky ezeket pártfogásába vette, a sziget lakóit megverte és fővárosukat XV. Lajos nevében elfoglalta, alkirály lett, de tiz havi uralkodás után letették s Franciaország nyugdíjba helyezte. Ebből az előadásból egy szó sem igaz. Benyovszky Kamcsatkából Makaóba ment, amint ezt a révkapitányság és az ottani kereskedelmi társulatok egykorú okmányai bizonyítják, melyeket Nicholson tett közzé, ki azokat az angol külügyi hivatalból kapta. Benyovszky 1771 szeptember 21-én érkezett Makaóba, de onnan nem Madagaskárba, hanem Európába utazott, hová 1772 augusztus 8-dikán érkezett. Ez útjában Madagaskáron is horgonyt vetett, de ott csak két napig időzött. Benyovszkyt a francia király előbb nevezte ki ezredesnek, sőt ezredtulajdonosnak s csak aztán bizta meg a madagaskári vállalattal, mely célból Franciaországot csak 1773 március 22-dikén hagyta el. Erről azonban Ocskay mit sem tud. Nem igaz az sem, hogy Benyovszky csak tiz hóig lett volna alkirály, mert vállalata 1773 március 22-ikétől 1776 december 14-dikéig tartott. Ekkor tért vissza Európába utazásaiból másodszor. Nem tud Ocskay azokról az alkudozásokról sem, melyeket Benyovszky, visszatérvén Madagaskárból, a franciákkal, angolokkal és németekkel folytatott. Csak mikor ezeknek nem lett eredménye, ment ő Amerikába, hol fáradozásainak eredménye az lett, hogy egy amerikai kereskedő őt a magánvállalat élére állttá. Benyovszky aztán újra elérte Madagaskárt, de a franciák megtámadták s megölték 1786 május 23-án. Ez a Benyovszky igazi története. És ebben, engedje meg a »reminiszcenciák szerzője, ha az ő családi okmányaival szembe állítom először a Benyovszkycsalád okmányait, melyek immár megjelentek; továbbá a Benyovszky-család levelezését; de ezeken kívül szembe állítom velük D’Aiguillon herceg leveleit, a francia tengerészeti osztály okmányait, melyeket az akkori tengerészeti államtitkár de Sartine írt alá; az islee de france-i kormányzóknak Benyovszkyra vonatkozó jelentéseit, a Benyovszky ezredében szolgálatot tevő tisztek jegyzőkönyveit s végül a jelentéseket, melyek Benyovszky Móric haláláról a francia és angol kormányokhoz 1786 folyamán érkeztek. Ez okmányokat egytől egyig közölték s tartalmukról mindenki meggyőződhetik. Ezekkel akar Ocskay családi historizálásokat szembeállítani, mert valószínűleg csak historizálások után indul; okmányokat közrebocsátani nem tud. Annyi említett adattal szemben akarja ő azt bizonyítani, hogy Benyovszkyt 1809-ben Texasban lőtték agyon? Ha Benyovszky 1809-ig él, akkor könyveit nem Nicholson adta volna ki, hanem ő maga. De hát Ocskay Gusztáv, a reminiszcenciák írója, ezekkel szemben már csak azért sem állíthat szembe semmit, mert ezek közül egyet sem ismer, a minthogy nem ismeri még a Benyovszky könyvét sem. A hitelesség érdeke megkívánja a dolgok előadásában a föltétlen igazságot. Családi összeköttetésekre való hivatkozás, szóhagyományok és mendemondák közlése teljességgel nem imponál. Az okmányokat kérjük s egyszersmind ajánljuk, hogy mielőtt Ocskay Gusztáv azokat rendezné és kiadná, ismerkedjék meg kissé a Benyovszky-irodalommal, vagy legalább a Benyovszkyra vonatkozó s már eddig közölt okmányokkal, mert egyátalában nem válik hasznunkra, ha kritikátlan és alaptalan mendemondák légbeeresztésével történelmi bizonyságainkkal teljesen ellenkező állításokat akarunk becsempészni irodalmunkba. Dr. Jankó János, 1206 Irodalmi ünnepélyek. (Borossebesen és Debrecenben.) A vidék két pontján folyt le tegnap széles körök érdeklődésére igényt tartó irodalmi ünnep. Az aradmegyei Borossebesen a kegyelet ünnepét ülték meg, Sárosy Gyula emlékének áldozván. Debrecenben a most alakult Csokonai-kör a munkálkodó jelent ünnepelte. Borossebesen élénk érdeklődés mellett folyt le a Sárosy Gyula költő szülőházára tett emléktábla leleplezése. Az aradi Kölcsey-egyesület, mint rendező, különvonaton díszes társaságot vitt ki. Paradeiser Lajos főszolgabíró üdvözölte az érkezetteket, kiknek nevében Vásárhelyi Béla, az ünnepélyrendező bizottság elnöke válaszolt, mire a városba kocsiztak, hol villásreggelihez ültek. Tizenegy órakor harangzúgás és mozsárdurrogás közt vonultak Sárosy szülőházához, hol már nagy közönség várakozott. A »Himnusz« eléneklése után Parecz István, a Kölcsey-egyesület irodalmi szakosztályának elnöke, mondott megnyitó beszédet, melynek végszavainál Jiraszek Lajos műépítész, az emléktábla készítője, leránta a leplet. Láthatóvá vált a felirat: »E házban született 1816. február 2-án Sárosi Gyula költő. Meghalt 1861. november 16-án. Emlékei az aradi Kölcsey-egyesület 1890.« A közönség rágyújtott a »Szózat«-ra, mialatt kiosztották közte, Sárosi Gyula rövid életrajzát. Varjassy Árpád kir. tanfelügyelő ékes emlékbeszéde ,s a Thewrewk István által elszavalt alkalmi vers Ábrányi Emiltől gyújtó hatást tettek. A község nevében Mózes Mihály jegyző vette át gondozás végett az emléktáblát. Azután a közönség szétoszlott a vasgyár és kőtörőgép megtekintésére. Délután 2 órakor száz terítékű bankér volt a kaszinóban, utána népünnepély Nagy Sándor líceumi tornatanár rendezése mellett, este pedig táncmulatság. Az ünnepélyre megjelent Máriáról Sárosy Gyula leánya, özv. Viczmándy Mátné leányával, ennek vőlegényével és kis fiával. Ott volt Szathmáry Gyula alispán is.