Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-18 / 287. szám
Szombat, 1890. október 18. 287. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: fmtm £o|B| & mm,. m________^ Előfizetések Jtaiapest, ferenciek tere 3. jil S* jfffi *€*1 nH* jpa .zlntusy mint n. L emelet gj » § | 1 | #1 1J | a 1 § f% EJ § 1 |Lf Hirdetések ~“ijii..n r uvAAvui jjajrujx fSke^yedevre................* ’ to« A 5 »r. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ‘ Száraz ur párbaja és egyéb baja. — Elbeszélés. — Irta Simay Ödön. (Folytatás.) Mióta feleséges, azóta Száraz ur az egész szabad idejét nejének szenteli, még legnagyobb szenvedélyének, a halászatnak is csak elvétve hódol. Attól a naptól, hogy maga is hálóba akadt, csupán rendkívüli esetekben viszi rá a lelke, hogy tőrt vessen a szegény ártatlan vízi lakóknak. Ily ritka alkalommal egy ízben, mely bár eleve is kitűnő sikert jósolt, az eredmény még messze túlhaladta a legmerészebb várakozást is; négy darab gyönyörű kecsegével tért haza. Ragyogó büszke ábrázattal mutatta a zsákmányt nejének. — Ez azután kecsege, ugye ? — Szépek. Hagyta rá az asszony. De kár, hogy már nem nagyobbakat fogtál, mily nagyszerű volna a holnapi ebédnél saját fogta halaidat tálaltatni be. — A kecsege nálunk nem igen női nagyobbbra, lelkem, ezek itt már kivételes mintapéldányok. Majd két fontos kecsege! Már előre örülök az élvezetnek. A nőcske helyre akarta ütni az imént elárult tudatlanság által gazdasszonyi hírén esett csorbát. — Ez esetben magam fogom elkészíteni őket, .— ajánlkozott behízelgő készséggel. — A szakácsnő ma úgy sincs itthon, távollétedben nem fogadok vendéget s igy ma engedtem neki kimenőt. — Annál felségesebben fognak esni, kedvesem, pedig megvallom, különben is éhes vagyok ám. Jó két óra telt bele s Száraz úr nem volt képes elképzelni, hogy mire kell ennyi tömérdek idő, néhány kecsege elkészítéséhez. Végre nagy sokára tűztől pirult, ragyogó arccal, maga az asszony tálalta be a remekművet. — Itt van, kedvesem, ehetünk már. Ugye készen lett egy-kettőre! Az éhes Száraz úr sóvár pillantást vet a tálra, de majd holtra válik rémültében. Ott az asztalon valami párolgó szép piros lében, ott úszkálnak a nemes halak. — Hát ez már miféle csoda akar lenni? — kérdi kővé meredve a szentségtörés felett. — Halpaprikás, kedvesem, még pedig kitűnő. Szegedi halászrecept után készült. — Ilyen drága kecsegéből paprikás halat! — Méltatlankodik folyvást a férj. — Talán nem tetszik ? Kitűnő, ízleld meg csak. — Mintha rózsaolajat használnának kocsit kenni! No de se baj ! Ha itt van, együk meg. Máskor azonban jobb lesz mégis, ha a főzőnőre bízod a dolgot. Az éhes ember teli tál előtt hamar megnyugszik a sorsában s ha ma hiányzik is valami az ételen, holnap annál jobb iznen esik az ügyes szakácsnő főzte ebéd. Ennek a fáradalmait nyugossza Száraz ur s rendes mindennapi szokásához híven, már szunyókálni kezd, midőn a kilincs nyikorgása fölzavarja. Öreg kertésze néz be az ajtón. •— Maga van a nagyságos úr ? — Amint látod, öreg. — Szabad bejönnöm ? — Nem háborgatsz. — No ezt már szeretem, kérem. — Mi kell, Gábor ? — Egy körégem volna, ha meg tetszenék hallgatni. — Állj elő hát vele. — Hát kérem a lássan, én tulajdonkép csak azt jöttem jelenteni, hogy megyek. — No hát eredj ha dolgod van s azután meddig maradsz el. — De nem jövök ám vissza többé. — Mi lett öreg ? — Megköszönni jöttem a szolgálatot uram. — Eszeden jársz ? — Nem vagyok boros alássan kérem. — Elmégy. El akarod hagyni, elbírnád hagyni ezt a helyet. Itt hagynád a kertet, melyet harminc éve munkálsz ? — Már hisz éppen az az el, nagyságos ur. Igaz, innen-onnan harminc esztendeje lesz József nap táján, hogy én munkálom, én tartom rendben a kertet. Homokbucka volt ez, midőn istenben boldogult nagyatyjával megvettük, nem termett azon más kutyatejnél és szerb tövisnél és ma paradicsom. És én mégis elmegyek, épen azért megyek, mert rá nem visz a lélek, hogy elnézzem: harminc évi munkámat, fáradságomat mint teszik tönkre, mint pusztítják el. — Ki teszi tönkre, ki pusztítja? Nem értelek öreg. Majd megérteti Száraz úrral a nagyságos asszony. — A feleségem ? — Igenis, a nagyságos asszony. Már hogy először jött is le a kertbe, már akkor sem volt ínyére semmi. Itt keveselte a fát, ott sokalta; ahol rózsát talált, oda pázsitot akart; ahol gyep volt, oda rózsát, egy helyi bokrot, máshol lugast, a szőlőből fát neveljek, a falakat körtefával futtassam be, szóval fenekestül felforgat mindent. Ilyen pusztítást a török sem tett, uram !, pedig azt mondják, hogy pogány! — No, no, öreg, csak ne tüzeskedjél; tudhatnád már, mi az az asszonyi szeszély. Ki lehet azon fogni olyan formán, hogy a kecske is megéljen, a káposzta is megmaradjon. — Hát hisz engedjen meg a nagyságos úr, van nekem is magamhoz való eszem. Ilyen félét gondoltam én is s azért nem szóltam eddig, de ma! — No hát, mi volt ma ? — Hát kérem alázatossággal, a gyümölcsöst — kivágjuk, oda angol kert jön. — Kivágni ? — Mind válogatott nemes faj, uram! — Végre tudod Gábor, már az a kis gyümölcs ide-oda, mindegy. Hidd el, olcsóbb az, ha a piacon vesszük. — Na hát csak vágjuk, nem bánom; legalább egy kapásra megy majd a lúgossal, mert az is ki- két szék között. (Szüreti történet.) Majszterné asszonyom megsütötte a töméntelen pogácsát, kalácsot, s a megfelelő mennyiségű, gulyásosnak való hússal együtt kosarakba szorítva az egészet, felpakolta a legények hátára. Sem ma, sem holnap nem dolgoznak a műhelyben; pihen a kapta, görbe kés, szegkocogtató, mert szüretre mennek a szőlőhegyre. Boldog vidék még ez : nincs fillokszéra ! Majszter uram már tegnap óta kint van a présházban, ügyel a szüretelőkre meg a tiprókra. Milyen boldog ilyenkor még az inasgyerek is, szabad lakomája van a szőlősorok közt, annyit ehetik, a mennyi belefér, s néha maga is megsokalja. Az utolsó két napon a jószivű majszterné összehívja a szomszédokat, komákat s az ismerős tehetős mesterné, asszonyokat, úgyis kölcsönbe megy a mulatság, ma náluk, aztán meg másnál. Az asszonynép tudja, mi illik, mindegyik ház a kosarában herecét, fánkot, kirántott húst s rogyásig megtelik a présház asztala. Maiszterné asszonyom váltig mondogatja: »Ugyan ellátták magukat, talán azt gondolták, hogy nem lesz itt mit enni?« De azért elégedetten mosolyog, hogy ime, mennyire megtisztelik őt a meghívottak, s mindegyik azon erősködik, hogy az ő sütetéből kóstoljon egy csipetnyit Majszter uramat meg pillanatig sem hagyják békén: »Ne csak vegyen ebből a rétesből vagy a pogácsából, arra csúszik ám majd a must.« Odakint a diófa alatt a gyereknép játszik: Árpád, Botond, Taksony, Géza — versenyt futkosnak a lánykákkal, és Bicike, Sárika és Rózsika — beálltak közkatonáknak a jeles nevű fiúk vezérlete alá. A papircsákos kis hadsereg ostromot intéz egy-egy tömött szőlőtőke ellen, s hősiesen elpusztít róla minden édes szemet. A présház előtt, a füves téren tüzet rak a Jan- tesi inas meg a szomszédok Gyulája, ott a bogárszemű Erzsike, a majszterné eladó lánya, főzi a gulyáshúst nagy bográcsban , olykor mellette terem Andor, az első legény, hogy segítsen neki fordítani, mert az igazi gulyást nem illik közönséges módon keverni, mint a kását, azt egy-egy erélyes rázintással kell óvni az odasülés ellen. Erzsike kezében mégis ott van a nagy főzőkanál, habár másra nem használja, mint hogy az Andor kezére koppint vele, valahányszor annak a bográcsot körüllobogó lányok eszébe juttatják azt a régi dalt: »Ég a gunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát« — és amíg dalolja, ő vele akarja illusztrálni. Na jó is volna, hogy még őt szorongassa; van Erzsikének más, igazi sír, aki nemcsak vasárnap, de minden hétköznap fekete szalonruhában jár; igaz, hogy most még csak írnak az árvaszéknél, de ki tudja, mi nem lesz még belőle, amilyen okos; úgy beszél az, mintha újságból olvasná, a mamának kezet csókol. Erzsikének így mondja: nagysád, de még azt is milyen hangon, olyan lágyan, édesen, mintha mindanynyiszor azt suttogná: imádlak. A papa csak azóta igazi politikus, mióta a tekintetes írnok úrral van szerencséje a haza és a kormány ügyeit megvitatni. Csak ne volna olyan nagyon elegáns, mindig a szerelmi leveszőből idéz mondatokat, amire Erzsike nem tud olyan világosan felelni, pedig szeretne, s ez a körülmény néha nyugtalanítja is, nem győz pirulni miatta; de ő még erre a pirulásra is azt mondja ujjaival csettentve: isteni! Andor ugyan mindig árulkodik rá, hogy sok az adóssága, könnyelmű, pazarló, olyan feleséget keres, aki eltartja, minden módos leány után futkos, — és holmi egyebeket. De szélnek eresztett szó az mind. Tudnivaló, hogy Andorból az irigység beszél, Erzsike csak neveti, akármit mondanak, ismeri ő a Kellen Laci szívét, tiszta az, mint a nagyszoba tükre, s csak az ő arcát ragyogja vissza,mikor előtte van.) ! Várakozva néz le a szép leány a völgyön végig- s húzódó szekérútra, nem jön-e még a várt vendég ?, addig nem akar betálalni a többieknek. De nyoma sincs. Odalenn a szedők úgy hahotáznak, tréfálkoznak, mintha csak csupa verőfény és boldogság volna a világon. Andor, a híres dalos, végig énekli a barázdán: »Fáj a szívem, majd meghasad utánad, Szerelmemben majd megöl a búbánat.« Jól esik a lelkének, ha nótával könnyít rajta. Hej, voltak idők, mikor vigadbat dalolt, de még lesznek jobb napok is, Andor ép esze sejti azt, és habár fájó szívvel, de arra vár. Alkonyattal, mikor már a szedők, puttonyosok rakásba rakták szerszámaikat, letelepednek a füves térre és kezdetét veszi a vacsora. Odabent a présház terített asztalánál a meghívott vendégek régi és új adomák közt fogyasztják Erzsike főztét, aki halavány mosolygással veszi tudomásul a férjhezmenetelére célzó szíves megjegyzéseket, mialatt lopva kitekint az ajtón : jaj istenem, hol késik annyi ideig ? Az inasgyerekek alig várják hogy sötétedjen, akkor a leánycsapat közé eresztik a durrogó »békákat«. Mennyi sikoltozásra ad ez okot! A lányok élénken mutatják, hogy ők szörnyen félnek a pattogó, szikrázó tűzijátéktól. Ez aztán fiatalkori pajkosságokat juttat eszébe a jó öregeknek, se vége, se hossza a régi históriáknak, csak addig van szünet a beszédben, amíg a korsót adják kézről kézre. Majd a mézédes nedvtől csepegő sajtó mellett sorba állanak a legények, hogy tisztességet tegyenek a gazda vendégeinek, s Andor vezetése mellett rákezdik a szebbnél szebb nótákat. Némelyiknek a hangja ellen lehetne ugyan kifogás, de nem illik a jóakaratot ócsárolni. Hogy még jobban neki lelkesedjenek, maiszter uram is közbeümmög, mint a nagybőgő, a szomszédok Gyulája meg közbesmnt vékony hangjával, mint a klarinét. Egyszerre csak zene szólal meg a diófa alatt, valóságos cigányzene, s a küszöbön ott áll Kellen