Fővárosi Lapok, 1890. november (27. évfolyam, 301-329. szám)
1890-11-22 / 321. szám
‘ Szombat, 1890. november 22. 321. szám. Huszonheteik évfolyam. Szerkesztői iroda: £ _____ ^ ___ Előfizetések Budapest, ferenciek tere S. ll* JH ^F ^F A 1F^ “,ntm«V mint sz. i. emelet. JJ * ■ I«f Fi jLJi ff | g 8 fi ff 1 WM Hirdetések Előfizetési díj: JP \J VAXllUljX I I H ^11 FV . kiadóhivatala. Félévre...................... R^B TM ^^B^BR BMB RP ^B^r BR^F flBB BflRBfli RRRBI BRB ^B^F BBRRHl (Budapest, ferenciek-ter*, negyedévre_•••• 4 « ____ Athenaeum-épület) Egyes számo kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A ragadozó. — Elbeszélés. — Werner Gyulától. .. — Most már nincs baj. Csodálatos lövés volt, és tudja, magunk közt legyen mondva, ha egy vonallal feljebb lő. — Pedig nem reszketett a kezem, higgye el, doktor. Monostori János szánakozva nézte a halvány, magas férfit, ki isten tudja honnan került a fővárosba, ott a Pannónia 14-dik számú szobájában mellbe lőtte magát. Az öngyilkosági kísérlet nem ütött zajt, hisz megszokták az emberek, hogy minden napra akadjon valaki, aki eldobja magától az életet. Az öngyilkosság okát nem tudták a rendőrségnél kideríteni s igy a közönség hírszomja csillapitatlan maradt. Levelet nem hagyott hátra, tárcájában néhány száz forintot találtak s a rendőrtisztviselőnek azt mondta, hogy élet-unalom vitte rá a végzetes lépésre s rokona, kit értesíteni kelljen, nincs. A seb veszélyes gyuladásokon ment keresztül s az orvosnak ugyancsak elő kellett venni minden tudományát, hogy Sebesi Bálint pislogó életvilága ki ne aludjék. Végre annyira vitte, hogy a sebesült ott hagyhatta az ágyat s az ápoló karjára támaszkodva, rövid sétát tehetett a kórház udvarán. Az orvos velük ment s miután leültek egy árnyékos padra, keze intésével elbocsátotta az ápolót. Ketten voltak. A kórház roppant nagy telken épült. Vagy tizenkét épület volt itt, egymástól jó távol, hogy ragályos kór esetén a betegek elkülöníthetők legyenek. Nagy, fényes, tiszta ablakai mutatták, hogy egésséges, derült szobák állnak a betegek rendelkezésére. A lépcsők, folyosók, ajtók tisztasága elárulta a szigorú rendet, melyet a kórházi igazgató a sikeres gyógykezelés egyik fontos feltételének tartott Az udvaron levő fák, cserjék és a két szökőkút elég hűvösséget és árnyékot adtak s gyepágyak szemvidító zöldje fénylett a nyári napfényben. A főváros lármájából nem hallattszott ide semmi. Csoportokban elültetett verbénák égő piros kelyheit méhek döngték körül. Mindenféle bogarak zümmögésétől olyan zsongás támadt a levegőben, mintha üstben vizet forralnának. A szökőkút medencéjében porcelán kacsák úsztak. Csak az egyes épületek közt elvonuló beton kövezetek vonalai rontották meg a környezet összhangját, a vakító napfényben úgy fehérlettek, mint fű közé került igen nagy embercsontok. Az orvos körülnézett, az élet melege vette őket körül. Társa nagyokat lélekzett s egykedvű szemei kissé ragyogtak. — Nem tudom, orvos úr, megköszönjem-e önnek, hogy életemet megmentette ? Lássa, nem szeretnék hálátlannak látszani. Beszélték az ápolók, mily önfeláldozással, mennyi jóakarattal küzdött meg a halállal, mely már halkan ágyamhoz lépett; de hát nem értékes ékszer az amit részemre megmentett: értéktelen, törékeny üveg. S el fog törni mégis. Monostori János összehúzta szemöldjeit. — Nekem semmit se köszönhet, erős szervezete mentette meg. Oly szívós ön, mintha csalán-rostokból volna összeszőve. Hogy miért akarta eldobni az életet, nem tudom, de arra nézve megnyugtathatom, hogy lázálmaiban titkaiból nem beszélt ki semmit. Olyan volt ön, mint egy feltöretlen, öt pecsétes levél, megőrizte, mi szívében van. Sebesi Bálint mosolygott. — Arra nem is gondoltam, hogy lovagias férfi nem hagyja kielégítetlenül embertársainak égő hitszomját s egy hátrahagyott levélre bízza, hogy miért lőtte meg magát. Igazán nem illik búcsúzás nélkül indulni olyan hosszú útra. Sajnálom, de a regényesség színétől meg kell fosztanni történetemet. Azért akartam meghalni, mert az életnek már nem volt semmi ingere rám. Nem óhajtom önt a magam dolgaival untatni, orvos úr, de szeretném elbeszélni, hogyan kerültem ide. Az orvos rokonszenves arcán figyelem és részvét látszott. — Hallgatom uram, de rövid legyen, mert a hosszas beszéd megárt önnek. — Engedelmeskedem. Léha világfi voltam teljes életemben. Pénzem, egésségem, kellő társadalmi állásom meg volt ahhoz, hogy kedvem szerint rendezzem be életemet. Jó étvágyam volt, jól tudtam inni s szerettem a nőket. A kártya, a pezsgő és szép asszonyok szerelme nem olyan, hogy ne lehessen beléjük úlni. Elteltem velük. Akkor elmentem utazni. Bekalandoztam egész Európát s egy fél esztendőt töltöttem el a leghidegebb északi vidékeken, úgy látszik, a hidegben jól eláll az ember, mint a jég közé tett hús, mert éreztem, hogy erőimet csodálatosan visszanyerem. Hazajöttem s újra a régi életmódhoz fogtam. Mindent csak az idegeimmel élveztem, mert nem szerettem soha senkit. Az volt a szerencsétlenségem, hogy csupa közönséges nőkkel hozott össze a sorsom. Nőkkel, kik olyanok, mint az útszéli akácfák, minden járókelőktől lehagyják szóratni virágaikat. Hogy más nőt keressek, olyant, aki nemes, kiváló s életében csak egyszer szeret, arra nem volt sem kedvem, sem időm. Szívem soha meg nem mozdult. Nem érdekelt semmi eszme: a haza, a közügyek, a dicsőség ! Egyszer aztán éreztem, hogy irtóztató üresség van bennem és körültem. Az unalom minden kínja gyötört. Nem volt ellenállási képesség bennem; átengedtem magamat ez érzésnek, védelem nélkül, csak úgy, mint egyéb érzéki ingeremnek, ahogy úszás nél- lkül engedi át az ember magát rohanó folyó hullá- imainak, hogy oda vigye, ahová neki tetszik. Elvitte az örvény széléig, de orvos úr jónak látta, hogy kihalásszon. Majd másodszor jobban lövök. Hanyagul, hangsúly nélkül mondta el mindezt „A n a g y r a t e r in e 11.“ (Az akadémia Karátsonyi-dijíával jutalmazott vígjáték három felvonásban. írta Csiky Gergely. Első előadása a nemzeti színházban november 21-én.) (LB ) Az akadémia koszorújához tegnap a közönség tapsa is járult. A vígjáték, mely erősen vegyítve van bohózati elemekkel, sokszor fakasztott derűt a nézőtéren. Csiky művét az akadémiai bírálat úgy jellemzi: »nincs oly erős kövekből építve, hogy sokáig dacolhatna az idő fogával. De meg van építve gondosan, arányosan, ügyes terv és eleven kéz segélyével, nem impozánt műemléki, hanem élénk pavillon-toronynak.« A szini előadás igazolta ezt. »A nagyratermett« senki más mint Philibert kamarás (Vízvári), ki a piemonti udvarnál van és kinek örökké az fúrja oldalát, hogy nem játszhat történelmi szerepet. Minthogy a király, a kancellár és azok, kik a hatalom birtokában vannak, elfojtanak minden szabadabb szellemet, a nép forrong, titkolózik, összeesküvés van a levegőben. Mindenki tudja ezt, mindenki keresi az összeesküvőket, de főkép a kancellár (Nádas), hogy a királyra ijesztve, hatalmát öregbítse és Philibert, hogy így feltűnhessen és a kancellárt kibuktassa helyéből. A darab elején, mely az udvari kápolna előcsarnokában játszik, pattog Philibert a feleségével, Leonával. Igaz, hogy a piemonti udvarhoz csak felesége (Vizváriné asszony), a királyné barátnőjének révén jutott be De azért nejét lenézi, mint prózai asszonyt, mert nem osztozik az ő nagyravágyó álmaiban. Született politikusnak hiszi magát, mert midőn még távoli szigetén gazdálkodott, nemcsak Macchiavellihez írt kommentárokat, hanem könyvet is adott ki a kormányzásról s ha megírta, talán értene is hozzá a gyakorlatban. Aztán látja az udvar verő fényén sütkérező cifra, üres csőcseléket s nem nehéz neki, a ki nagyitó üvegen nézi magát s kicsinyítőn mást, elhinni azt, hogy ő is be tudná a hatalom helyét úgy tölteni, mint a kancellár. Fáj neki, hogy egyébre nem használják, mint hogy naponkint kikocsiztatják az elégületlenségéért egy közel falu kastélyába száműzött s az udvartól került mostoha anyakirálynéhoz, hírt hozandó egésségi állpotáról. Nem sejti, hogy kalapjába rejtve leveleket visz a királynétól szeretett fivéréhez, Albert herceghez, kit a király, mert az alkotmányra vágyó néppel tart, száműzött az országból, de a bűnbánó ifjú most az anyakirálynénál rejtőzik. íme ez a légkör, melyben a darab komikuma fejlődik. Egy kisebb udvar cselszövényeit, bajait látjuk, közel a nagy francia forradalom idejéhez és földjéhez, honnan a szabadság, egyenlőség és testvériség igéi bevették magukat a népbe is s mert a hatalom ezt elfojtani igyekezett, virul a karbonarizmus, az összeesküvés. Ilyen környezetben hamarabb megteremhet komikai hősünkhöz hasonló, a nagyratermettség hitének kapaszkodója. Az általa indított bonyodalom bohózatos kitérésekkel, de mindig egy mederben fut egész a vígjáték nemeziséig, a felsüléséig. Mikor Philibert leánya egy csacska kérője, Cantarini gróf (Zilahi) útján rájön titkos postáskodására, durful. Nézi a leveleket, melyeket vinnie kell: két találkozóról szólnak. Vájjon szerelmi találkozó-e az, vagy pedig összeesküvés? Majd kitűnik abból, ki veszi ki a levelet. Leánya, Carina (Gr. Csillag Teréz aszszony) nyúl utána legelébb, de az apa fenyegetéseire egyebet nem mond, mint hogy nem szerelmi kalandról van szó. A »nagyratermett« egy pappal (Grabányi) az Orsolya-apácákhoz küldi a leányát, hogy ne értesíthesse cinkostársait. És ép abban a percben, melyben a kápolnába induló királyné kísérőjéül Philibertet szólítja fel, Leona asszony veszi ki a levelet. Philibert most már egészen megzavarodott, nem tudja mi történhetett körülte. Kapkod, gorombáskodik, szóval meglehetősen nevetséges figura. Ez a befejezés igen mulatságos s a főbb szereplőkön kívül a szerző kétszeri kihívását is vonta maga után. Zajos tapsot keltett még az a kedves jelenet is, midőn Carina egy faluról jött rokonukat, Emanuelt (Mihályi!) vívásra akarja tanítani, de hasztalan s az ifjú melegen, hévvel mondja el eszményeit, az új idők tanait. Vitézi tornán nem nyer díjat, de meghal azért, akit szeret. Carina meglepetve hallgatja, az ifjú lángoló beszéde hatalmat vett a szívén. Philibert nyugalma fel van kavarva, összeesküvés, vagy neje hűtlensége fog-e kisülni ? A leánykérőbe jött kancellártól (Nádas) fegyvereseket kér egy esetleges összeesküvés meghiúsítására, de csak azt éri el, hogy az meg ő reálos. Este 10 órakor belopózik a királyné és Albert herceg is Philibert házába. Az elsötétített terembe az inasruhába bujt Philibert vezeti őket, aztán fut az őrökért. De időközben megszökött Carina a kolostorból s a vészt nem is sejtő testvéreket menekülésre szólítja. A királyné egy rejtekajtón át menekül, Albert herceget meg Carina a szobájába vonszolja. Ép akkor töri be Philibert a fegyveresekkel az ajtót. Neje áll eléje és óva inti, ne tegyen bolondot. De Philibert minden áron összeesküvőt akar fogni s elképped, midőn hallja, hogy a királyné volt itt. Már jön a kancellár is fegyveresekkel, elfogandó az összeesküvőket. De a mellékszobából Carina lép eléje, min még apja is csodálkozik. Hanem Emánuel behozza az ifjút, Albert herceget, ki a Carina ablakából leugrott s ő elcsípte. Uj zavar. A kancellár is, Cantarini gróf is mindjárt lemondanak menyasszonyukról, a kiért az imént még versengtek. Albert herceg, hogy a leány hírét megmentse, föl akarja fedezni kilétét, de Carina nem engedi. A ki őt szívből szereti, becsüli, nem fogja elitélni a látszatért. Emanuel elragadtatva áll melléje s most már a másik két kérő is visszatér. Csak Philibert dühös és Albert herceget börtönbe viteti, pedig kicsi hija, hogy a rejtekfolyosón felsikoltó királyné hangjára szét nem fut az egész szepegő gyülekezet. E felvonás, melybe már burleszk elemek is vegyülnek, a jelenetezés virtuozitása által élénk hatást tett. Philibert rögeszméje uralkodik itt is az eseményeken. A szereplők a szerzővel együtt, háromszori kihívásban kapták meg az elismerés koszorúját. A harmadik felvonásban Philibert megtudja, kicsoda a foglya. Rögtön kész egy új tervvel, az ismeretlen lovag vegye nőül leányát, kinek hírét meg-