Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)

1891-01-27 / 27. szám

Cargill ezredes jóízűen kacagott föl. — Ő épúgy visszautasítja a követeléseket, mint bárki más visszautasítaná, — viszonzá az ezredes. — Az a végrendelet, a­mint ön azt, édes Biggleby el­készítette, oly kitűnő, hogy még a tökéletesen jogosult követelések sem ingathatnák meg, annál kevésbbé pedig a jogosulatlanok. Mert hát mind a negyvenöt követelés hiábavaló. A rokonságok legnagyobb részét még igazolni sem lehet! — Oh — oh — oh! — csóválta Biggleby úr a fejét. Cargill ezredes a »Yankee­ Doodle«-t fü­työ­­részte. — Érti e már most a dolgot ? — kérdezte végre az ezredes. — Most már mindent átlátok! — válaszolta Biggleby s ismételt »oh«-okozgatás után, álmélko­­dása élénk fejcsóválásban végződött. — Ön és szövetsége bizonynyal egész vagyont szerezhettek ebből az ügyből! — jegyezte meg. — You bet! — válaszolta az ezredes mosolyog­va. — Egyébiránt, mi még egészen nem vagyunk ké­szen ezzel az ügygyel. — Figyeljen ön rám, elmon­dom a terveimet. Valamennyi tárgyalást egy év lefor­gása előtt nem szabad bevégezni, hogy önnek a fia a gondnokságért járó tiszteletdíjat — gondolom, ez körülbelül tízezer dollárra rúghat, — hiány nélkül megkaphassa. Azonkívül ama dicsőségben is részesül ő, hogy valamennyi port megnyer. Mert, a végren­delet ellen, mint már mondtam, hiába pörlekedik bárki is, a követelések nagyobb része határozottan nevetséges, képtelenség, sőt őrültség — s én tudtam ezt, még mielőtt a pert megindítottam. De hát ily pörre volt szükségem, hogy magamat a homályból kiemeljem s önnek köszönhetem, érdemes kartársam, minden szerencsémet! — Oh, dehogy! — szerénykedett Biggleby úr. — Sőt inkább én vagyok ön iránt hálára kötelezve. Az ön éleselműségének sikerült, a fiamnak, mindjárt a világba kilépésekor, nemcsak egész kis vagyont dobni a kalapjába, hanem egyszersmind keresett ügyvéddé is tenni. — Ne is beszéljünk erről — s maradjunk jó barátok! — szólt az ezredes s a két férfi, újra össze­ölelkezve, megvált egymástól. * Ismét elmúlt egy esztendő s a Wilson Madison­­féle örökségre vonatkozó pörök bevégződtek. Mint ahogy azt a két híres ügyvéd megbeszélte, minden akkép történt. A követelések megvizsgálása egy évig tartott s mind a negyvenöt igénykereset vissza- s utasításával végződött s egyszersmind a fiatal Bigg­leby urnák nagy dicsőségével, ki a tízezer dollár tisz­teletdijat megkapta a hagyatékból s nagyon valószí­nűleg még külön jelentékeny költségmegtéritést is. Azonkívül a fiatal ügyvédnek az irodája ezer meg ezer örökségszomjas embernek valóságos búcsujáró helye lett, kik azt hitték, hogy a Wilson-féle örök­ség visszautasításában egy nagyszerű coup rejlik. Cargill ezredes azonban jobban tudta, hogy álltak az ügyek. Ő, az ítélet kihirdetése előtt Párisba utazott, hogy családjával együtt ott töltse a nyarat. Ez a magyarázata annak, hogy a fölbőszült Mr. W. S. Wilson, az örökség hagyó mostoha test­vére, az ezredest nem találta irodájában s nagy mé­reggel tért vissza a lakásába. Sok ezer dollárral lett szegényebb ez a derék, nemeslelkű férfiú s hogy az elvesztett összeget visz­­szaszerezhesse, eladta a kocsiját és lovait, a francia szakácsot elbocsátotta s fölhagyott a színházi páholy­bérléssel. Nem igen járt jobban a becsületes Jenkins úr sem, a boldogultnak »unokasógora«, ki a birtokát kénytelen volt eladni s a távol nyugatra költözni, hogy ott keserűségét elfeledje. Ezek voltak a legközelebbi rokonok. A többi örökségkövetelő borzasztó zajt csapott károsodása miatt, de végre is a sorssal kénytelenek voltak kiengesztelődni. Néhány hírlap csodálkozott a Cargill ezredes vakmerősége fölött, hogy oly bizonytalan ügyben pert indított , de a hatalmas és híres ügyvéd ellen minden támadás hiábavaló erőködés volt. Egyetlenegy kis lap, az »Illinois Observer« írta ezt: »Őszintén szólva, az egész csak örökség ellen intézett rablóhadjárat volt s kívánatos, hogy a tör­vényhozás végre tartson szemlét a modern jogviszo­nyok fölött.« —­ azonban emez őszinteségéért a la­pocska kétszázötvenhárom előfizetőt vesztett el. Vala­mennyi lap, egyébiránt örömét fejezte ki a fölött, hogy a boldogult Wilson özvegye végre is örökségé­nek csonkítatlanul juthatott a birtokába. * Cargill ezredes most saját palotájában lakik az »Indiana-avenue«-n; az ő tíz teremből álló »Lavy­ Office«-jében ötven segéd dolgozik, köztök húsz végzett ügyvéd. S ez a nagyszerű iroda a Statestreet legszebb részén van. Cargill ezredes többszörös mil­liomos s a városban több tiszteletbeli előkelő hivatalt visel, azonkívül szívesen látott vendég az első házak­nál — így a boldogult Wilson özvegyének palotájá­ban s főleg kebelbarátjánál, Mr. Bigglebynél. Az ezredesnek egyik leányát a fiatal Biggleby vette nőül, ki azóta hadnagyi rangot nyert s hires apát, az ezredest, tűzte ki magának mintaképül. Hazai irodalom, művészet. * A Kisfaludy-Társaság holnap, szerdán dél­után 5 órakor, az akadémia kistermében, rendes havi ülést tart. Tárgyai: »A jég« novella Degré Alajos­tól, részlet az »Erzsébet királyné« című történeti színműből Bartók Lajostól, »Fiam emléke« négy köl­temény gróf Zichy Gézától, két költemény Apostol Bertalan vendégtől, bemutatja Szász Károly. Végül folyó ügyeket tárgyalnak. * Az akadémia tegnap összes ülést tartott báró Eötvös Lóránt elnöklete alatt. Pauer Imre ol­vasta fel Szvorényi J­ózsef emlékbeszédét néhai Danielik János tiszteleti tag felett. Az emlékbeszéd ismerteti Danielik működését amaz időtől fogva, midőn 1848-ban Budapesten átvette a »Religio és Nevelés« című lap szerkesztését, méltatta érdemeit a Szent- István és Szent­ László társulatok vezetése körül is. A felolvasás után báró Eötvös Lóránt megemlékezett a veszteségről, melyet az akadémia Sim­or János bibornok-hercegprímás halálával szenvedett. Az or­szág főpapja az akadémia igazgató-tanácsának volt tagja 1867 óta. Az elnök az esztergomi székeskápta­lanhoz részvét-táviratot küldött s ez intézkedését az akadémia természetesen jóváhagyta. Szily Kál­mán főtitkár jelenté, hogy gróf Csáky Albin közok­tatásügyi miniszter értesítette az akadémiát, mikop a Duka Tivadartól az akadémiának ajándékozott két Buddha-bálványt Kalkuttában tavaly november 13-án hajóra tették, Triesztbe érkezésük után Budapestre szállítják. Az országházi kép tárgyában a történelmi és régészeti bizottságok véleményes jelentését közölni fogják az országház építési bizottságával. A Lukács­ Krisztina-jutalomra (mennyiségtani vagy mathema­­tikai-fizikai monográfiára) öt pályamunka érkezett. A dán tudományos akadémia értesítette az akadé­miát, hogy szívesen gyűjti össze a dán levéltárakban lévő adatokat Hell expedíciójáról és a talált iratok regesztáit már meg is küldte. Jászay Sámuel 2000 frtos, Than Sándor 500 frtos hagyományát és Dob­­sina városa 1000 frtos alapítványát már befizették. Az összes ülést zárt ülés követte, melyen az évi költségvetést állapítják meg. A bevételi rovatban 152.000 frtot irányoztak elő, tavaly a bevétel csak 146.000 frt volt. Kiadás 150,150 frt lesz, míg 1890- ben 144,198 frtot adtak ki. A kiadásból az első osz­tályra 16,500 frt, a második osztályra 29,500 frt és a harmadikra 16,500 frt esik. A könyvkiadó válla­latra 3000 frtot, gróf Széchenyi István munkáinak kiadására 1500 frtot fordítanak, Kazinczy levelezé­sének kiadására 2000 frtot, jutalmakra 5000 frtot, a könyvtárra 7000 frtot sat­ zölhetnek. Dr. Sätälä volt már Magyarországon s s hosszabb időt töltött Budapesten, mint egyetemi hallgató. Elragadtatással beszélt a magyar főváros szépségéről. Kiváncsi voltam meggyőződni önfüleimmel ar­ról, vájjon csakugyan létezik-e hasonlatosság nyel­vünk és a finn nyelv között. Határozottan állítha­tom, hogy a finn nyelv hangzásában van valami ro­konszerű. íme az említett fiatal tudós Sätälä neve tiszta finn s hogy ejtetik ki? Mint nálunk: Szetele. A finn­e­k a magyar nyílt e-nek felelnek meg. Még jobban véltem konstatálhatni a rokonságot, mikor rólam szóló finn kritikákat vettem kezembe, melyek­ből különben egy szót sem értettem ; feltűnt, hogy a ragozás olyan mint a magyarban. A darabok meg­beszélésénél : Liszt­ től, Beethoven-tól, finn nyelven: Liszt-in, Beethoven-in — olvastam. Egy másik feljegyzésre méltó eset szintén a fajrokonság gondolatát ébresztette bennem. Jött hozzám egy fiatal, jómódú, passzionátus zenész, s arra kért, néznék át tőle néhány szerzeményt. Többi közt hegedű-szonátát is találtam kéziratai között. Nagy bámulatomra a szonáta, mely különben elég ügyes munka, tele volt magyaros motívumokkal. »Ön, — kérdem a fiatal embertől, — úgy látszik, magyar stílusú szonátát akart komponálni?« »Leg­­kevésbbé sem, finn témákat használtam fel«, — volt a válasz. — íme Finnországban tán már legköze­lebb rátalálnak a klasszikus formákba öntött nagy­szabású zeneművek magyar irályára, holott nálunk ez még csak csirájában aluszsza álmait. Helsingfors után még egy kedves finn város­kával ismerkedtünk meg: Viborggal. A finn tenger­öböl partján fekszik s nevezetes arról a számos tóról, mely körülveszi. Szent-Pétervárhoz közel fekszik s ennek közönsége mint kirándulási helyet használja nyáron át. A legszebb emlékeket vittük magunkkal a fin­nek szép országából s meggyőződtünk arról, hogy ők irántunk a legmelegebb érdeklődést tanúsítják. Va­­lóban kívánatos volna, hogy a mi napi sajtónk is tü­zetesebben foglalkoznék egyedüli fajrokonaink sorsá­val. Ezáltal létre jönne az a szellemi kapocs a két testvér­nemzet között, mely a nagy távolság követ­keztében eddig csak kevéssé létezik. * Finnországot elhagyva, a balti-i vidéket jártuk be széltiben-hosszában, s megismerkedtünk sorban Pskoff, Dorpat, Reval, Mitau és Riga városokkal, melyeknek Pskoff kivételével, német jellegük van. Lakosaik —­ a hivatalnokok kivételével, kik mind oroszok — többnyire németül beszélnek. Legrégibb e városok között: Reval, mely még most is ép várfalaival, várkapuival, régi templo­maival és városházával minden idegent érdekelhet. Legnagyobbszerű: Riga. Nagy, szépen épült modern város. Egyszersmind a legnémetebb. Mert ha egy pár kupolás orosz templomot leszámítunk, ha a fel­írások felsőbb rendeletre nem németek és oroszok volnának, s ha egy pár utcát meg teret nem nevez­tek volna el híres orosz cárokról, mint Alexander­­prospect és Katarina-tér stb., akkor csakugyan va­lamely észak-német városban képzelhetnék ma­gunkat. A legbarátságosabb azonban a balti városok közt: Dorpat. E várost külföldi művészek ritkán ke­rülik el, mert rendkívül művelt s zenekedvelő közön­sége van. Egyetemi város. Hegyes-völgyes. Csinos kertecskéit és parkjait a kis Ehnbach folyó szeli át. Az utcák élénkek, hallunk hangos szót, nevetést. Az egyetemi ifjúságtól csakúgy hemzsegnek az utcák. Két hangversenyt adtam e városban, szin­tén az egyetem dísztermében. Dorpatban minden hangversenyt népies hangversenynek lehetne ne­vezni, minthogy a gallériákon egy ülőhely ára 30 kopéka; ezek (összesen háromszáz) az utolsó helyig elkelnek. Természetesen, csak a lakosság alsóbb rétegei használják e helyeket s igy ők is részesülhetnek műélvezetben. E helyek árát az OTgqigg?w^riir.'ftVtim ii■■■!■ ■innia—maiim'w—aa—■ egyetem szabta egyszer­ mindenkorra s változatlanul harminc kopékára, tekintettel a szegényebb polgári osztály zenekedvelő tagjaira. A művésznek, ki e sza­bálytól eltérni kívánna (mert tény, hogy ily módon nagy jövedelemre nem igen lehet számítani), az egye­tem nem bérli ki a termet. Ki tudja, hogy nem e rendszabálynak köszönhető-e, hogy a kis, alig hu­szonöt ezernyi városkának oly művelt zenekedvelő és zeneértő közönsége és oly fejlett zenei élete van. Egy havi folytonos utazgatás és hangverseny­zés után végre december 2-án elutaztunk az orosz szent birodalom mekkájába, Moszkvába. * Vannak városok, melyeket annyiszor ismertet­tek, leirtak, lefestettek és megénekeltek, hogy nevek puszta kiejtésénél fölébred bennünk a vágy, földünk eme paradicsomával megismerkedni. Moszkva nem tartozik e városok közé. Mint elmaradott, ázsiai vá­rosra gondolunk, ha véletlenül róla van szó. Pedig a legfényesebb toll sem volna képes leírni azt a nagy­szerűen mély benyomást, melyet e keleties jellegű, mesés városnak minden idegenre kell tennie. Ötvennégy órai utazás után délben érkeztünk bele. Alig hogy elhelyeztük úti táskáinkat a Hotel Dussaux-ban, nagy kíváncsian útnak indultunk, hogy magunkat némikép tájékozhassuk s véleményt alkot­hassunk Moszkváról. Szállóházunkkal szemben fa­lakat pillantottunk meg, melyek érdekeltek. Kemény hideg nem volt ugyan, mert hó esett, de lehetett vagy 4—5° hideg. A szánkák csak úgy röpültek előt­tünk, egyik a másik után. Hol egy déli katonatiszt, hol egy csinos, fülig beburkolt hölgy, a mellette ülő férfi által átkarolva, száguldott tova egy-egy ilyen szánkóban. Az ódon falakat átlépve, bizarr kép tárult elénk. A­merre néztünk, templomokat, kápolnákat szent képeket pillantottunk meg. Ezek előtt az arra járó-kelő nép istenfélően megáll s levett sapkával háromszor vet magára keresztet. Tovább mentünk. Szabad térre jutottunk, hol 187

Next