Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)
1891-01-27 / 27. szám
Cargill ezredes jóízűen kacagott föl. — Ő épúgy visszautasítja a követeléseket, mint bárki más visszautasítaná, — viszonzá az ezredes. — Az a végrendelet, amint ön azt, édes Biggleby elkészítette, oly kitűnő, hogy még a tökéletesen jogosult követelések sem ingathatnák meg, annál kevésbbé pedig a jogosulatlanok. Mert hát mind a negyvenöt követelés hiábavaló. A rokonságok legnagyobb részét még igazolni sem lehet! — Oh — oh — oh! — csóválta Biggleby úr a fejét. Cargill ezredes a »Yankee Doodle«-t fütyörészte. — Érti e már most a dolgot ? — kérdezte végre az ezredes. — Most már mindent átlátok! — válaszolta Biggleby s ismételt »oh«-okozgatás után, álmélkodása élénk fejcsóválásban végződött. — Ön és szövetsége bizonynyal egész vagyont szerezhettek ebből az ügyből! — jegyezte meg. — You bet! — válaszolta az ezredes mosolyogva. — Egyébiránt, mi még egészen nem vagyunk készen ezzel az ügygyel. — Figyeljen ön rám, elmondom a terveimet. Valamennyi tárgyalást egy év leforgása előtt nem szabad bevégezni, hogy önnek a fia a gondnokságért járó tiszteletdíjat — gondolom, ez körülbelül tízezer dollárra rúghat, — hiány nélkül megkaphassa. Azonkívül ama dicsőségben is részesül ő, hogy valamennyi port megnyer. Mert, a végrendelet ellen, mint már mondtam, hiába pörlekedik bárki is, a követelések nagyobb része határozottan nevetséges, képtelenség, sőt őrültség — s én tudtam ezt, még mielőtt a pert megindítottam. De hát ily pörre volt szükségem, hogy magamat a homályból kiemeljem s önnek köszönhetem, érdemes kartársam, minden szerencsémet! — Oh, dehogy! — szerénykedett Biggleby úr. — Sőt inkább én vagyok ön iránt hálára kötelezve. Az ön éleselműségének sikerült, a fiamnak, mindjárt a világba kilépésekor, nemcsak egész kis vagyont dobni a kalapjába, hanem egyszersmind keresett ügyvéddé is tenni. — Ne is beszéljünk erről — s maradjunk jó barátok! — szólt az ezredes s a két férfi, újra összeölelkezve, megvált egymástól. * Ismét elmúlt egy esztendő s a Wilson Madisonféle örökségre vonatkozó pörök bevégződtek. Mint ahogy azt a két híres ügyvéd megbeszélte, minden akkép történt. A követelések megvizsgálása egy évig tartott s mind a negyvenöt igénykereset vissza- s utasításával végződött s egyszersmind a fiatal Biggleby urnák nagy dicsőségével, ki a tízezer dollár tiszteletdijat megkapta a hagyatékból s nagyon valószínűleg még külön jelentékeny költségmegtéritést is. Azonkívül a fiatal ügyvédnek az irodája ezer meg ezer örökségszomjas embernek valóságos búcsujáró helye lett, kik azt hitték, hogy a Wilson-féle örökség visszautasításában egy nagyszerű coup rejlik. Cargill ezredes azonban jobban tudta, hogy álltak az ügyek. Ő, az ítélet kihirdetése előtt Párisba utazott, hogy családjával együtt ott töltse a nyarat. Ez a magyarázata annak, hogy a fölbőszült Mr. W. S. Wilson, az örökség hagyó mostoha testvére, az ezredest nem találta irodájában s nagy méreggel tért vissza a lakásába. Sok ezer dollárral lett szegényebb ez a derék, nemeslelkű férfiú s hogy az elvesztett összeget viszszaszerezhesse, eladta a kocsiját és lovait, a francia szakácsot elbocsátotta s fölhagyott a színházi páholybérléssel. Nem igen járt jobban a becsületes Jenkins úr sem, a boldogultnak »unokasógora«, ki a birtokát kénytelen volt eladni s a távol nyugatra költözni, hogy ott keserűségét elfeledje. Ezek voltak a legközelebbi rokonok. A többi örökségkövetelő borzasztó zajt csapott károsodása miatt, de végre is a sorssal kénytelenek voltak kiengesztelődni. Néhány hírlap csodálkozott a Cargill ezredes vakmerősége fölött, hogy oly bizonytalan ügyben pert indított , de a hatalmas és híres ügyvéd ellen minden támadás hiábavaló erőködés volt. Egyetlenegy kis lap, az »Illinois Observer« írta ezt: »Őszintén szólva, az egész csak örökség ellen intézett rablóhadjárat volt s kívánatos, hogy a törvényhozás végre tartson szemlét a modern jogviszonyok fölött.« — azonban emez őszinteségéért a lapocska kétszázötvenhárom előfizetőt vesztett el. Valamennyi lap, egyébiránt örömét fejezte ki a fölött, hogy a boldogult Wilson özvegye végre is örökségének csonkítatlanul juthatott a birtokába. * Cargill ezredes most saját palotájában lakik az »Indiana-avenue«-n; az ő tíz teremből álló »Lavy Office«-jében ötven segéd dolgozik, köztök húsz végzett ügyvéd. S ez a nagyszerű iroda a Statestreet legszebb részén van. Cargill ezredes többszörös milliomos s a városban több tiszteletbeli előkelő hivatalt visel, azonkívül szívesen látott vendég az első házaknál — így a boldogult Wilson özvegyének palotájában s főleg kebelbarátjánál, Mr. Bigglebynél. Az ezredesnek egyik leányát a fiatal Biggleby vette nőül, ki azóta hadnagyi rangot nyert s hires apát, az ezredest, tűzte ki magának mintaképül. Hazai irodalom, művészet. * A Kisfaludy-Társaság holnap, szerdán délután 5 órakor, az akadémia kistermében, rendes havi ülést tart. Tárgyai: »A jég« novella Degré Alajostól, részlet az »Erzsébet királyné« című történeti színműből Bartók Lajostól, »Fiam emléke« négy költemény gróf Zichy Gézától, két költemény Apostol Bertalan vendégtől, bemutatja Szász Károly. Végül folyó ügyeket tárgyalnak. * Az akadémia tegnap összes ülést tartott báró Eötvös Lóránt elnöklete alatt. Pauer Imre olvasta fel Szvorényi József emlékbeszédét néhai Danielik János tiszteleti tag felett. Az emlékbeszéd ismerteti Danielik működését amaz időtől fogva, midőn 1848-ban Budapesten átvette a »Religio és Nevelés« című lap szerkesztését, méltatta érdemeit a Szent- István és Szent László társulatok vezetése körül is. A felolvasás után báró Eötvös Lóránt megemlékezett a veszteségről, melyet az akadémia Simor János bibornok-hercegprímás halálával szenvedett. Az ország főpapja az akadémia igazgató-tanácsának volt tagja 1867 óta. Az elnök az esztergomi székeskáptalanhoz részvét-táviratot küldött s ez intézkedését az akadémia természetesen jóváhagyta. Szily Kálmán főtitkár jelenté, hogy gróf Csáky Albin közoktatásügyi miniszter értesítette az akadémiát, mikop a Duka Tivadartól az akadémiának ajándékozott két Buddha-bálványt Kalkuttában tavaly november 13-án hajóra tették, Triesztbe érkezésük után Budapestre szállítják. Az országházi kép tárgyában a történelmi és régészeti bizottságok véleményes jelentését közölni fogják az országház építési bizottságával. A Lukács Krisztina-jutalomra (mennyiségtani vagy mathematikai-fizikai monográfiára) öt pályamunka érkezett. A dán tudományos akadémia értesítette az akadémiát, hogy szívesen gyűjti össze a dán levéltárakban lévő adatokat Hell expedíciójáról és a talált iratok regesztáit már meg is küldte. Jászay Sámuel 2000 frtos, Than Sándor 500 frtos hagyományát és Dobsina városa 1000 frtos alapítványát már befizették. Az összes ülést zárt ülés követte, melyen az évi költségvetést állapítják meg. A bevételi rovatban 152.000 frtot irányoztak elő, tavaly a bevétel csak 146.000 frt volt. Kiadás 150,150 frt lesz, míg 1890- ben 144,198 frtot adtak ki. A kiadásból az első osztályra 16,500 frt, a második osztályra 29,500 frt és a harmadikra 16,500 frt esik. A könyvkiadó vállalatra 3000 frtot, gróf Széchenyi István munkáinak kiadására 1500 frtot fordítanak, Kazinczy levelezésének kiadására 2000 frtot, jutalmakra 5000 frtot, a könyvtárra 7000 frtot sat zölhetnek. Dr. Sätälä volt már Magyarországon s s hosszabb időt töltött Budapesten, mint egyetemi hallgató. Elragadtatással beszélt a magyar főváros szépségéről. Kiváncsi voltam meggyőződni önfüleimmel arról, vájjon csakugyan létezik-e hasonlatosság nyelvünk és a finn nyelv között. Határozottan állíthatom, hogy a finn nyelv hangzásában van valami rokonszerű. íme az említett fiatal tudós Sätälä neve tiszta finn s hogy ejtetik ki? Mint nálunk: Szetele. A finnek a magyar nyílt e-nek felelnek meg. Még jobban véltem konstatálhatni a rokonságot, mikor rólam szóló finn kritikákat vettem kezembe, melyekből különben egy szót sem értettem ; feltűnt, hogy a ragozás olyan mint a magyarban. A darabok megbeszélésénél : Liszt től, Beethoven-tól, finn nyelven: Liszt-in, Beethoven-in — olvastam. Egy másik feljegyzésre méltó eset szintén a fajrokonság gondolatát ébresztette bennem. Jött hozzám egy fiatal, jómódú, passzionátus zenész, s arra kért, néznék át tőle néhány szerzeményt. Többi közt hegedű-szonátát is találtam kéziratai között. Nagy bámulatomra a szonáta, mely különben elég ügyes munka, tele volt magyaros motívumokkal. »Ön, — kérdem a fiatal embertől, — úgy látszik, magyar stílusú szonátát akart komponálni?« »Legkevésbbé sem, finn témákat használtam fel«, — volt a válasz. — íme Finnországban tán már legközelebb rátalálnak a klasszikus formákba öntött nagyszabású zeneművek magyar irályára, holott nálunk ez még csak csirájában aluszsza álmait. Helsingfors után még egy kedves finn városkával ismerkedtünk meg: Viborggal. A finn tengeröböl partján fekszik s nevezetes arról a számos tóról, mely körülveszi. Szent-Pétervárhoz közel fekszik s ennek közönsége mint kirándulási helyet használja nyáron át. A legszebb emlékeket vittük magunkkal a finnek szép országából s meggyőződtünk arról, hogy ők irántunk a legmelegebb érdeklődést tanúsítják. Valóban kívánatos volna, hogy a mi napi sajtónk is tüzetesebben foglalkoznék egyedüli fajrokonaink sorsával. Ezáltal létre jönne az a szellemi kapocs a két testvérnemzet között, mely a nagy távolság következtében eddig csak kevéssé létezik. * Finnországot elhagyva, a balti-i vidéket jártuk be széltiben-hosszában, s megismerkedtünk sorban Pskoff, Dorpat, Reval, Mitau és Riga városokkal, melyeknek Pskoff kivételével, német jellegük van. Lakosaik — a hivatalnokok kivételével, kik mind oroszok — többnyire németül beszélnek. Legrégibb e városok között: Reval, mely még most is ép várfalaival, várkapuival, régi templomaival és városházával minden idegent érdekelhet. Legnagyobbszerű: Riga. Nagy, szépen épült modern város. Egyszersmind a legnémetebb. Mert ha egy pár kupolás orosz templomot leszámítunk, ha a felírások felsőbb rendeletre nem németek és oroszok volnának, s ha egy pár utcát meg teret nem neveztek volna el híres orosz cárokról, mint Alexanderprospect és Katarina-tér stb., akkor csakugyan valamely észak-német városban képzelhetnék magunkat. A legbarátságosabb azonban a balti városok közt: Dorpat. E várost külföldi művészek ritkán kerülik el, mert rendkívül művelt s zenekedvelő közönsége van. Egyetemi város. Hegyes-völgyes. Csinos kertecskéit és parkjait a kis Ehnbach folyó szeli át. Az utcák élénkek, hallunk hangos szót, nevetést. Az egyetemi ifjúságtól csakúgy hemzsegnek az utcák. Két hangversenyt adtam e városban, szintén az egyetem dísztermében. Dorpatban minden hangversenyt népies hangversenynek lehetne nevezni, minthogy a gallériákon egy ülőhely ára 30 kopéka; ezek (összesen háromszáz) az utolsó helyig elkelnek. Természetesen, csak a lakosság alsóbb rétegei használják e helyeket s igy ők is részesülhetnek műélvezetben. E helyek árát az OTgqigg?w^riir.'ftVtim ii■■■!■ ■innia—maiim'w—aa—■ egyetem szabta egyszer mindenkorra s változatlanul harminc kopékára, tekintettel a szegényebb polgári osztály zenekedvelő tagjaira. A művésznek, ki e szabálytól eltérni kívánna (mert tény, hogy ily módon nagy jövedelemre nem igen lehet számítani), az egyetem nem bérli ki a termet. Ki tudja, hogy nem e rendszabálynak köszönhető-e, hogy a kis, alig huszonöt ezernyi városkának oly művelt zenekedvelő és zeneértő közönsége és oly fejlett zenei élete van. Egy havi folytonos utazgatás és hangversenyzés után végre december 2-án elutaztunk az orosz szent birodalom mekkájába, Moszkvába. * Vannak városok, melyeket annyiszor ismertettek, leirtak, lefestettek és megénekeltek, hogy nevek puszta kiejtésénél fölébred bennünk a vágy, földünk eme paradicsomával megismerkedni. Moszkva nem tartozik e városok közé. Mint elmaradott, ázsiai városra gondolunk, ha véletlenül róla van szó. Pedig a legfényesebb toll sem volna képes leírni azt a nagyszerűen mély benyomást, melyet e keleties jellegű, mesés városnak minden idegenre kell tennie. Ötvennégy órai utazás után délben érkeztünk bele. Alig hogy elhelyeztük úti táskáinkat a Hotel Dussaux-ban, nagy kíváncsian útnak indultunk, hogy magunkat némikép tájékozhassuk s véleményt alkothassunk Moszkváról. Szállóházunkkal szemben falakat pillantottunk meg, melyek érdekeltek. Kemény hideg nem volt ugyan, mert hó esett, de lehetett vagy 4—5° hideg. A szánkák csak úgy röpültek előttünk, egyik a másik után. Hol egy déli katonatiszt, hol egy csinos, fülig beburkolt hölgy, a mellette ülő férfi által átkarolva, száguldott tova egy-egy ilyen szánkóban. Az ódon falakat átlépve, bizarr kép tárult elénk. Amerre néztünk, templomokat, kápolnákat szent képeket pillantottunk meg. Ezek előtt az arra járó-kelő nép istenfélően megáll s levett sapkával háromszor vet magára keresztet. Tovább mentünk. Szabad térre jutottunk, hol 187