Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)
1891-01-13 / 13. szám
pett, nem volt jobb dolgom, mint újra elájulni, valószínűleg, hogy ki ne essem a szokásból, Marcello Lujza nővérnek. Édes Lujzám! Lázam egészen elmúlt és két nap óta kijárhatok. — ígéretemhez híven, ki se ejtettem többé Berrier úr nevét. De kárpótolnak érte, mert nagy csodálkozásomra a mama az asztalnál beszél néha róla és papától kérdezősködik felőle, papa pedig a legtermészetesebb hangon és habozás nélkül válaszol. így tudtam meg, hogy Ferrier úr már kijár kocsin, s hogy balesetének első hírére, keresztanyja, Beauvoyerné, hozzá sietett ápolására és el sem hagyta. Nincs semmi mondanivalóm, vagyis inkább nincs bátorságom, olyan fáradt vagyok, és — az igazat megvallva — olyan szomorú! Majd másszor írj, és mindenek felett szeress továbbra is, sohse volt rá nagyobb szükségem. Marcello Lujza nővérnek, Édes Lujzám! Bocsásd meg tegnapi levelemet, a mily rövid, oly kétségbe esett hangú levelemet. Nagyon igaztalan vagyok a végzet iránt, s mindenek felett félek, nagyon hálátlan Isten iránt, a ki, úgy látszik, kegyelmébe fogadott. Halld csak. Tegnap Viktóriával a hét órai misére mentem. Mise után ő elment az Anna kápolnába ájtatosságát végezni. Én a szent Szűz kápolnájában maradtam, és néhány perc múlva felálltam, hogy fölkeressem. Mikor a két lépcsőfokon leszálltam, egy agg hölgyet láttam közeledni, feltűnően nemes alakja, szép szürke, csaknem fehér haja, mely egy sáppadt arcot körített, a belőle kiragyogó kék szemek, melyeknek szépségén a kor mitsem változtatott, s melyeknek kifejezéséből komoly méltóság, jóság és szendeség egyaránt kisugárzott, rám ellenállhatatlan hatást gyakorolt. Csaknem kővé váltam, aztán — a nélkül, hogy meggondolnám viselkedésem illetlen voltát — mintegy rohantam felé, mondva: »Kegyed Beauvoyerné!« »És kegyed Barre Marcelle!« Kezére akartam hajolni, de magához vont, s homlokon csókolt. Elvesztem a fejem , jajkiáltás tört fel belőlem és zokogni kezdtem, ő pedig fejemet vállára téve, letörte könnyeimet, nyugtatott mint egy gyermeket, s édes szókkal halmozott, mintha anyám lett volna. »Csendesüljön! Ha meglátnák, mit mondanának?« Én pedig: Tudom, hogy szégyen így sírni asszonyom; de fél év óta fojtom már magamba!« »Szegény Musi... szegény kis baba! S neki magának is nedves volt az arcza, visszavitt a kápolnába, ott mindketten letérdeltünk, én magamhoz tértem, sőt sajátságos erővel rázva meg kezemet, haza küldött e szókkal: »Menjen békével Marcello, számítson reám, nem fogom elfeledni, én nem csalatkozom soha! Mikor tíz lépésnyire voltam, megfordulok, szép tekintete még mindig követett, a mennyei könyörület nem tudom minő kifejezésével. Milyen álom! Ma bizonyosan, valami látogatásunk volt, csengetni hallottam a nagy kapun s járás-kelés volt a szalonban. Valami hölgy lehetett, mert mama egész az előszobáig kikisérte, de engem nem hívtak le. Nagyon izgatott vagyok, s szeretném már ha holnap lenne. Írni fogok, mihelyt valami biztosat tudok. U. i. Felbontom levelemet. Az imént, hogy lementem, nagy tanácskozásban, titokzatos arccal leltem papát és mamát. Nem hallottam meg, hogy mit mondott a papa, de mintha St. Pierre úr nevét hallottam volna kiejteni. — Mit fog tenni ? kérdezte a mama. Papa intett, mint aki mondja: — Ugyan, az istenért!és így felelt: — Vannak dolgok, amiket valóban nem láthat előre az ember, s aztán a lehető legbecsületesebben fogom magamat kimenteni. S mindketten a papa dolgozószobájába mentek. Neki is, mamának is olyan sajátszerű kifejezés ül arcukon. Azt mondhatná az ember, hogy valami bol- dogság van a levegőben. Bízom istenben, — könyö rögj érettem, édes Lujza, könyörögj tiszta szívből! Roger Miksának, r Édes Miksa! Csak egy szót! Tegnap szobámban voltam. Keresztanyám bejött s mellém ült, átható, mély tekintettel nézett rám, a mi nem szokása. — Nos, keresztanyám, mire gondol? Nem felel, s még mind ugyanez a tekintet. Lesütöttem szemem. — Roger! — Keresztanyám? — Te szereted Barre Marcellet ? — Én, keresztanyám! — S lábaihoz borultam. — Nos, igen, igen, keresztanyám, elvesztettem kissé az eszemet, de hát mit tesz az? Keresztanyám két kezébe fogta a fejemet s én csókokkal halmozom kezeit; elrejtem arcom és szemem, ajkait fülemhez érzem közeledni és nagyhalkan ezt suttogá: — Szegény bolond! Nagy gyerek! aki nem sejtette meg, hogy viszontszeretik. Szántó Kálmán. 83 Hazai irodalom, művészet. * »Petőfi-Muzeumi.« A Petőfi-kultusznak szánt kolozsvári folyóirat most végezte be harmadik évfolyamát. Az évzáró füzet csak két nagyobb dolgozatot tartalmaz: a befejezést dr. Ferenczi Zoltán szerkesztőnek, az egykorú följegyzések nyomán írt cikkéből »Petőfi a márciusi napokban«, szólva Petőfi türelmetlen viselkedéséről, a március 15-dikét követő napokban. Csernátoni Gyula a Petőfi honvédéletéből beszél el egy epizódot, »Petőfi a pahrendorfi táborban«. Éjszaky Károly m. kir. vasúti főfelügyelő előadása nyomán szól arról, hogy a pákozdi csata után Jellasich üldözésére hajlandó honvédsereget a pahrendorfi táborban Petőfi beszédeivel mennyire feltüzelte. A honvédek kijelenték, hogy magyar honvéd csak Magyarország határán belől tartozik harcolni, de külföldön senki kedvéért sem. A tisztek meg voltak döbbenve e miatt, Csányi kormánybiztos is közbe lépett és sikerült Petőfit eltüntetnie a táborból. Október 25-én Kossuth tartott lelkes beszédet a honvédekhez, kik aztán nem is vonakodtak többé Jellasich után menni Schwechatig. A füzet többi közleményei : a gyönge »Legenda« lenyomatása, ’annak megállapításával, hogy 1844. okt. 20 —27-dike közt íratott, célzások és vonatkozások újabb sora Petőfire az 50-es évek lapjaiban; egykorú megjegyzések Petőfi műveiről 1848-ban. A kortársak bírálatai Petőfi műveiről; bibliográfiai adatok sat. A Nagy Ignácféle pasquilira irt méltatlankodó felelet (Szontagh Gusztávtól), Petőfi Sándornak követjelöltsége ügyében az »Életképek« 1848. jan. 27-diki számában kiadott nyilatkozata,Szél Farkas 1861-diki verse Petőfiről és több apróbb feljegyzés van még a füzetben. * A nemzeti szinház legközelebbi újdonsága a »Királynék harca« című négy felvonásos történeti dráma lesz, Rákosi Jenőtől. A darab a következő szereposztással kerül színre: IV. Béla király: Újházi, Mária királyné: Jászai Mari asszony, István fia: Szacsvay, Erzsébet hercegné: P. Márkus Emilia asszony, Béla herceg: Mihályfi, Ottokár király: Gyenes, Margaréta királyné: Szacsvayné aszszony, Anna hercegnő: Rákosi Szidi, leánya Kunigunda: Tolnainé asszony, Gunda: Csillag Teréz asszony, Pektári: Nagy Imre, Hertneid gróf: Szigeti Imre, Kunz lovag: Nádai, Fridolin csatlósa: Zilahi, egy pap: Hetényi, stájer paraszt: Gabányi. A darab korhű jelmezekkel és új díszletekkel kerül színre. Az első előadás január 23-án lesz s a darabot még kétszer ismétlik. Mivel a darabban az egész férfiszemélyzet játszani fog, vasárnap, január 25-én a várszínházházban nem lehet megtartani az előadást. * A holnapi filharmóniai hangverseny vendége, Thomson Cézár hegedűművész, ma érkezik Lüttichből fővárosunkba. Híres Paganini-játszó, ki oly nehéz darabokat is, mint a »Cenerentola«-ábrándot, melyet Paganini óta csak ritkán adtak elő, eljátszik. Ezen kívül még Wienovszky nagy d-moll versenyét fogjuk tőle hallani. Grieg Ede »Peer Gynt« című suite-je, mely Ibsen fantasztikus drámai költeményéhez írott * jegyzékben gr. Bethlen Imre (1795), báró Ottlik András (1710), báró Kalisch de Kalisch et Kis- Birócz (1763), báró Kemény Simon (1795), szirmai Szirmay András, Menyhért és Ádám (1711), rosenfeldi Czakó György (1712), sonnebergi Schuller János (1744), Lónyay Béla (1864), Bohus István és László (1855) nevével találkozunk. E jegyzéknél érdekesebb a második, mely a jénai magyar deákok illetőségi helyét állítja össze. » A felsorolt 2396 tanuló közül 1722-nek ismerjük illetőségét. Ezek közt van erdélyi szász mintegy 520 (Nagy-Szebenből 147, Brassóról 132, Segesvárról 67, Medgyesről 62, Besztercéről 35, Szász-Sebesről 21, Kőhalomról 19,Nagy- Lenkről 12), Sopronból 115, Pozsonyból 67, Lőcséről 46, Körmöczről 38, Besztercebányáról 24, Selmecről 23, Iglóról 19, Eperjesről 18, Bártfáról 14, Zólyomról 12, Modorról 12, Szepesből 11, Kassáról 10, Túrócból 9, Poprádról 8, Trencsénből és Tiszolcról 7. Másrészről ott van Rozsnyóról 14, Kőszegről és Szarvasról 13, Győrről 10, Pestről 9, Kolozsvárról 8, Kis-Kőrösről és Miskolcról 5, Mezőberényről és Nyíregyházáról 3, Veszprémből egy, sat.« Hozzáteszem még, hogy Nyitra megye 24 hallgatóval van képviselve a névjegyzékben. E jegyzékből kitűnik, hogy a jénai magyarság legnagyobb kontingensét az erdélyi szászok, a Szepesség és a felső magyarországi tótság szolgáltatták. Érdekes lett volna a kitűnően összeállított műhöz még egy függeléket mellékelni, melyből az olvasó — amennyire lehet — a felsoroltak további életviszonyairól értesült volna. A Haan említett művében olvasható életrajzi adatok egyike-másika még némely helyreigazításra szorul s erre most legjobb alkalom lett volna. Ez azonban a mű értékéből mit sem von le s igy örömmel üdvözölheti a kulturtörténész az akadémia e vállalatában műveltségtörténetünk egy kiváló ágazatát. A gyűjtemény második legközelebb megjelenő füzete még érdekesebb anyagot fog közzétenni: a bécsi egyetem magyar anyakönyveit az 1377-től 1450-ig terjedő időszakból. Ezt a magyar történelmi kutatás körül nagy érdemeket szerzett dr. Schrauf Károly bécsi levéltárnok állította össze. Somogyi Ignác: Akadémia. (Osztályülés, január 12-dikén.) Az akadémiában tegnap délután a második osztály tartott ülést Keleti Károly igazgatósági tag elnöklete alatt. Jekelfalussy József levelező tag volt az első fölolvasó. »A vasutak szerepéről államháztartásunkban« című értekezése állami pénzügyünknek egyik legfontosabb kérdését világítá meg, nagy szakismerettel. Azt a fontos kérdést tisztázta , hogy államháztartásunknak 21 évig tartott krónikus deficitjében mily szerepet játszanak az áldozatok, melyeket vasúthálózatunk érdekében hoztunk. Az értekező nem éri be a köztudomású tények és adatok felhasználásával, melyek a még mindig homályos kérdésre világot vetni nem alkalmasak, hanem behatol az állami zárszámadások két évtizedes gyűjteményének roppant számtömegébe s ezzel mutatja ki a vasutügy érdekében tett kiadások visszahatását az állami pénzügyre. Mikor a vasútügy érdekében tett áldozatokat mérlegelik, rendesen csak a vasút építésére és a kamatbiztosítási előlegekre kiadott összegeket veszik számba, vagy legfeljebb a vasúti kölcsönök évi kamatterhét. Ez összegek azonban távolról sem fejezik ki amaz áldozatokat, mert az államvasutak nem hozták meg a befektetett tőke kamatját, ami pedig a kamatbiztosítási előlegeket illeti, a bekövetkezett államosítások alkalmával az állam nemcsak a kamatok, hanem még a tőke visszatérítéséről is lemondott. Évről-évre állami kölcsönökkel kellett fedezni egy igen tekintélyes összeget, mely közvetlenül, vagy közvetve a vasutak érdekében adatott ki s ha következetesek akarunk lenni, ama kölcsönök kamatterhét a következő években szintén a vasutak számlájára kell írnunk s igy az államkincstárra nehezedő teher lavinaszerűig növekedett. A szerző számításai szerint 1869-től 1889-ig bezárólag a vasutügy fejlesztése érdekében áldozott összegek és azok kamatos kamatai 955 millió forintra rúgtak s 140 millió forinttal múlták felül államháztartásunknak ugyanazon idő alatti deficitjét. Ebből kitűnik, mily óriási volt a magyar államnak ez egyetlen irányban kifejtett erőfeszítése s hogy ez egymaga is megzavarhatta államháztartásunk egyensúlyát. Konstatálja továbbá azt az érdekes tényt, hogy míg 1875 előtt az állami deficit évenként átlagosan 14 millióval haladta meg a vasutakra áldozott összegeket, 1875 óta megfordítva az állami deficit évenkint 15 millió forinttal volt kisebb azoknál az összegeknél, melyeket közvetlenül vagy közvetve a vasutak nyeltek el. A fúzió előtt tehát vasútépítés, kamatbiztosítás sat. nélkül is lett volna deficit, 1875 óta ellenben a deficit, mint főforrására, egyenesen a vasútügyre vihető vissza. A vasúti terhek az utóbbi másfél évtized alatt sokkal nagyobbak voltak, mint az alkotmányos korszak első éveiben. Ezért azonban a felelősség nem a jelent illeti; kamatbiztosítás mellett az utóbbi másfél évtized alatt egyetlen egy vasutat sem engedélyeztek s az időközben épült állami vonalak csak kiegészítő láncszemei, a már meglevő hálózatnak s minthogy azt jövedelmezőbbé tették, pénzügyileg is előnyösek. Az új államosítások pedig a terheknek nem növekedését, hanem apadását vonták maguk után. Azok a vasúti kiadások, melyek az államvasutak tiszta jövedelmében fedezetöket nem találtak s az állam egyéb forrásaiból vagy (mert másból nem tett) kölcsön pénzből fedeztettek, átlagosan meghaladták az évi 45 milliót s az utóbbi 15 év alatt 29 és 73 millió közt ingadoztak. E számok mutatják legjobban, mily óriási feladat volt államháztartásunk rendezése. A szerző az összehordott gazdag anyagból érdekes tanulságot von le. Míg ugyanis a vasúti