Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-23 / 53. szám
Hétfő, 1891. február 23 Huszonnyolcadik évfolyam 53. szám. Szerkesztői iroda: Filért. . ..........................8 frt .................................* « Egyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-ta**, Athenaeum-épület) küldendők. Márton. — Elbeszélés. — írta Thury Zoltán. (Folytatás.) Az asztal felső végén két teriték volt. Egyikhez a nagyságos urat ültették, a másikat önként, minden kínálgatás nélkül foglalta el a tisztelendő. A házi kisasszony, Lidi kisasszony nem ült az asztal mellé, hanem segített felszolgálni, mert hát, amint már tetszik tudni, a cselédek mind olyan ügyetlenek. Nem hagyott Bárány Ferenc úr semmi dicséretest a cselédeken. A sok korholással akarta igazolni magát, a miért ő csak egy kiérdemesült vén parasztasszonyt tartott a háza tájékán, a ki egy kicsit nagyot is hallott, egy kicsit rosszul is látott s egy kicsit, úgy néha, időváltozáskor, panaszkodott a köszvényre is. Bárány úr mindenben gazdálkodott. Lidi kisasszony amolyan falusi szépség volt. Kezei, lábai közönségesek, sem kicsik, sem nagyok. Idomai kissé teltek, vállai szélesek, gömbölyűek s nyakán, arcán barna és egésséges a bőr színe. Haja fekete, mint az éj. A szalag, mely összeszorította a hatalmas tekercset, sokszor felbomlott s ilyenkor eltakarták arcát, szemeit, vállait a leomló fürtök. Fürgén járt-kelt az asztal körül s modorában, kedveskedéseiben volt valami kiszámított, tervszerű hatáshajhászás. Kínált mindenkit, de legkivált Máté urat. — Csak még egy kis darabkát. No, ketté vágom, hogy még kisebb legyen, így no, most már csak nem ad kosarat ? A júliusi délután forró volt. A kerekek meg voltak állítva, csak az ajtón hallatszott be, amint csöndesen tovaoly a patak. A malomban csend, csak szünetek után hangzott egy-egy pohárcsendülés, egy-egy közbevetett szó a tavalyi termésről. Összehasonlítgatták az ideivel és természetesen jobb volt a tavalyi. Az urak ezt a tárgyat minden ünnepélyes alkalommal meg szokták beszélni és minden évben a tavalyi termést találják különbnek. Ez már egy elégtétel nekik. Az asztal végén új kabátját csöpögteti le Bárány úr, így szokta megőrizni egy-egy szép nap emlékét. A leánynak is a meleg párától kipirul az arca, kabátkáján ki van gombolva három gomb s a széthajtott szárnyak alól kimosolyog a tiszta, "fehér ing.— Parancsoljon még a nagyságos úr! Közelebb hajlik, szinte érinti a vállával Máté úr arcát, mosolyog — s a postamester úr hangosan tesz megjegyzést a bizalmaskodásra. — Jó dolgod van Máté! A leány hamarabb felel, fölvonogatott vállal, csak úgy odavetve. — Jó hát, mi gondja rá? A tisztelendő toasztírozni akar, de mellette ül az asztal szegletén Balázs, s vén kuruc, aki fidelis t úriember, sarkantyút visel a csizmáján és sastollat a sapkája mellett. Valahányszor a tisztelendő föl akar állani, szomszédját óriási köhögési roham fogja el, mely csak akkor áll el, ha a tisztelendő az asztal alatt jelt ad a lábával s odasugja: »Hallgass már, nem beszélek.« Nem is beszélt volna a tisztelendő egész este, ha Balázs úr nem ad rá engedélyt. Balázs úr nem azért volt 48-ban nemzetőr kapitány, hogy ne legyen taktikája is. — Páter, megengedem hogy szónokolj, egy föltétel alatt. — Mi az ? — Holnap nálad folytatjuk a mai murit. — Nem bánom. — A jó páter felállott, ragyogott az arca. Eszmék fészkelődtek az agyában. A többiek intettek neki, de nem használt semmit. A vén kuruc eldörögte , halljuk — és a tisztelendő elmondta a mondanivalóját. — Ámbátor, hogy Róma ledőlt s rabigába görnyedt, nagy, megmérhetetlen nagy az én hitem tebenned uram, hogy állam fog a gyaloki malom, a Bárány Ferenc uram malma. Azért uram, uram, Bárány Ferenc uram, szállok az urra. A Sión hegye csak egy porszem a nép hálájához képest, melyet ezennel, mint egyházam feje tolmácsolok. Mert hiába ad az Úr buzaszemet a kalászba, ha nincs malom, a mely. .Balázs úr odadörmögött: meddig tart még ? A tisztelendő felelte: mindjárt vége van. Egy alább ülő úriember bele kiáltott: éljen !s- a toaszt véget ért. Lesz kifogás holnap: »Nem engedtétek, hogy végigmondjam.« A nyitott ajtón beszólt az esti szól és bor se volt már több az asztalon. Az urak búcsúztak és elmentek. Utoljára maradt az asztalnál Máté úr. Nézte maga előtt a tányért s csak a zajra ébredt fel. Ő is köszöntötte a gazdát s hosszasan rázta a kezét. — Sok szerencsét, őszinte kívánok önnek sok szerencsét. Nagy gondolkozva ment ki az ajtón. Előbb jobbra tért s csak pár lépés után vette észre, hogy balra van az útja. Ment hát balra. Kábult volt a feje, pedig nem is ivott nagyon sokat. Lidi is készül. Nagy kosárba csomagol mindent, most már begombolja a három gombot is s kendőt köt a nyaka köré, mert hűvös kezd lenni. Az apja csak nézi, tesz, vesz s nem meri kimondani, amit gondol. Megindulnak hazafelé. A keskeny ösvényen elől megy a leány, néha még táncol is s föl-fölkacag vigan. Bárány úrnak nagyon feltűnt ez a különös magaviselet, nem állhatja meg szó nélkül. — Ben jó kedved van, Lidi! — Van rá okom. Van rá oka? Mi oka van? Bárány úr fél beszélni, mert a leány csak úgy felel, ha akar. Olyan a nevelése. Az apjától csak azt tanulta: ne hagyd magad, pénz van! Anyja nem volt, aki okosabbat is mondhatott volna neki. Pénz van! A leány büszke volt, uralomra vágyott s tudott parancsolni még az apjának is. Bárány úr pár lépés után mégis megkockáztatott egy szerény kérdést. Úgy mondta el, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe s nem egy órája tölti el már az agyát. — Tetszik neked ez a Gerendy Máté ? — Nem. Szegény is, vén is, beteg is. — Igazad van. De hát aztán egész este miért ? .. . Lidi olyan jó kedvében volt, hogy őszintén felelt, amit pedig nem igen szokott tenni. Szétnézett, hogy nincs-e valaki közel, odahajolt az apja füléhez és súgva mondta: — Leszek nagyságos asszony. Érted e ? Bárány úr megértette s magában mormogva ment tovább a palló felé. (Folyt. köv.) Szelíded interpelláció. (»A műbarátok köre védnöksége alatt álló »Szépirodalmi könyvtár« vezetőségé«-hez.) Egy nyugtát őrzök január 20-dika óta. A fenttisztelt egylet megbízottja irta alá, el van látva kaucsuk betűző ibolyakék lenyomatával s kinevez — nem lehet egész bizonyossággal megtudni a stylusból — a »Műbarátok köre« vagy a »Szépirodalmi könyvtár« vagy mindkettőnek a tagjává. Őszintén szólva, az én javallásom amaz egyesület eddigi működése iránt jelentőségesen kurtább, mint a kör címe; de ami egymagában — alapos okom van remélni — nem fogja azt megakadályozni, hogy fölvirágozzék. Különben is csak még vagy két-háromezer ellenszenvező tag s minden jó lesz. Az van t. i. benne, hogy a kör megbízottja Szabadkán — nem emlékszem már tisztán: három vagy hat napi ott időzése alatt — egyetlenegy aláírót tudott fogni, úgy mesélte nekem, hogy a prókátornép azzal rázta le őt a nyakáról: »Szakkönyvekre kell a pénz!« Az orvosok azt mondották: »Drágák nagyon a mi magyar szakkönyveink, egyébre nem jut!« A papok meg: »Kell a pénz a homiletikai folyóiratokra.« Hát ami a prókátorokat illeti, van énnekem egy ideillő erkölcsi történetem. Hol volt, hol nem volt — azaz, hogy történetesen éppen Szabadkán is volt illeték-kiszabási hivatal és benne nem egy elátkozott királykisasszony, hanem egy szorgalmas pénzügyi fogalmazó. (Ez is van olyan ritkaság.) Gondolom Rókának hívták, de nem teszem rá a fejemet. Ez a Róka összeszedte nagy fáradsággal, egybeállította szakavatottan a bélyegekre meg illetékekre vonatkozó törvényeket és rendeleteket, aztán keresett magának kiadót. Az odavaló ügy- svédek, bírák »biztosították« az egyik szabadkai könyvárust, — becsületes nevén Székely Simont, aki nekem ezt az erkölcsnemesítő történetet elmondotta, — hogy az a könyv olyan szükséges abban az ágban gyakorlatilag vagy elméletileg foglalatoskodó minden rendű és rangú potentátnak, mint a falat kenyér; első ilyenféle munka, bízvást nyomasson belőle ötezer példányt, majd annak a keretéből rájön, hogy a második kiadás mekkora legyen. A könyvárus feje szédülni kezdett, de annyira mégsem szédült, hogy kétezer példánynál többet nyomatott volna. Nem fűzöm hosszadalmasan a szót : másfélezer példány a nyakán maradt. Azóta abból a fogalmazóból, — kire a könyve tette figyelmessé a minisztert, — nagy úr lett a központban, Székely pedig egy puskát tart a boltjában. Úgy világosított föl, azért, hogy a ki valamilyen könyvét ki akarja vele adatni, azt az agyával biztatja odább; a ki rábuzdítja a kiadásra s pláne »biztosítja« , azt lelövi. Hivatkozik a büntető-codex 79-ik §-ára: »Kizárja a cselekmény beszámíthatóságát a jogos védelem.« A könyvesbolt középső állványán pedig, ott ahonnét más üzletekben a »Szabott árak« kiabálnak a jámbor alkuvókra, ez a memento olvasható: »Székely ád ki, Székely bánja.« Az orvosok fifikája mulattat módfölött. »Drágák a magyar szakkönyvek.« Vájjon a magyar tea drága-e? Jól eshetik inni olyankor, mikor az ember átfázik a magyarországi jegesmedve-vadászatokon. A lelkész urak gyakorlata nem kevésbbé épületes. Tudvánvalóképen ugyanis nagy részük a folyóiratokat nem pénzért, hanem »intenciókért« szerzi meg. T. i. miséket szolgáltatnak, amiknek kettős haszna van. Az egyiket az elkárhozandó lelkek látják, legalább én meg vagyok róla győződve, a másik hasznát a folyóiratok. Ezennel meginterpellálom a műbarátok körét: nem hajlandó-e vájjon a tagdíjakat misék szolgáltatásával lerovatni ? Amint mondom, a megbízottjuk Szabadkán egyetlenegy tagot szerzett. Van pedig ezen városnak a minapi népszámlálás szerint vagy hetvenkétezer lakosa, akikről én még ötvenhatezernyi korukban azt tanultam jó Visontai János földleírásából, hogyezen vagyonos dalmaták azonban teljesen elmagyarosodtak s jelenleg ők képezik a hazának egyik leglelkesebb polgárságát.« úgy tudom, szerb hírlap van alakulóban közöttük és az »Obzor« nem sokkal több példányban jár oda, mint például a »Nemzet.« A »műbarátok« meghatalmazottjának nincs kötött útlevele; kiszáll az ország harmadik városa után az utolsó előtti falujában és Gothe nyomán megy »im Walde so für sieb bin« , ami azonban — magánegyesületről lévén szó — nem képezheti nyilvános megrovás tárgyát, ha még olyan hiábavaló is. De az már a nyilvánosság elé való, t. i. az a kérdés, hogy miért várakoztatják meg az aláírókat hetekig a könyvilletményre ? Ilyen előzékenységgel bajos lesz a belépéshez való kedvet fokozni. S még egy. A megbízott egy felhívást mutat, melyen arról van szó, hogy aki belép, az három évig marad kötelezve, élőszóval pedig azt mondja, miképpen csak egy évre szól az aláírás. Ez nem quadrál. Vagy a szó az igaz s akkor nem értem, minek a felhívásban oda dolgozni, hogy elriasszák a közönség egy részét, vagy az írás az igaz s ez aztán annál veszedelmesebb. Mert az a »műpártolás« ha ugyan nem lucus a non lucenda, mindenesetre olyan pa