Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-23 / 53. szám

Hétfő, 1891. február 23 Huszonnyolcadik évfolyam 53. szám. Szerkesztői iroda: Filért. . ..........................8 frt .................................* « Egyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-ta**, Athenaeum-épület) küldendők. Márton. — Elbeszélés. — írta Thury Zoltán. (Folytatás.) Az asztal felső végén két teriték volt. Egyikhez­­ a nagyságos urat ültették, a másikat önként, minden kínálgatás nélkül foglalta el a tisztelendő. A házi kisasszony, Lidi kisasszony nem ült az asztal mellé, hanem segített felszolgálni, mert hát, a­mint már tet­szik tudni, a cselédek mind olyan ügyetlenek. Nem hagyott Bárány Ferenc úr semmi dicsé­retest a cselédeken. A sok korholással akarta igazolni magát, a miért ő csak egy kiérdemesült vén paraszt­asszonyt tartott a háza tájékán, a ki egy kicsit na­gyot is hallott, egy kicsit rosszul is látott s egy kicsit, úgy néha, időváltozáskor, panaszkodott a kösz­­vényre is. Bárány úr mindenben gazdálkodott. Lidi kisasszony amolyan falusi szépség volt. Kezei, lábai közönségesek, sem kicsik, sem nagyok. Idomai kissé teltek, vállai szélesek, gömbölyűek s nyakán, arcán barna és egésséges a bőr színe. Haja fekete, mint az éj. A szalag, mely összeszorította a hatalmas tekercset, sokszor felbomlott s ilyenkor el­takarták arcát, szemeit, vállait a leomló fürtök. Für­gén járt-kelt az asztal körül s modorában, kedveske­déseiben volt valami kiszámított, tervszerű hatáshaj­­hászás. Kínált mindenkit, de legkivált Máté urat. — Csak még egy kis darabkát. No, ketté vá­gom, hogy még kisebb legyen, így no, most már csak nem ad kosarat ? A júliusi délután forró volt. A kerekek meg voltak állítva, csak az ajtón hallatszott be, a­mint csöndesen tova­­oly a patak. A malomban csend, csak szünetek után hangzott egy-egy pohárcsendülés, egy-egy közbevetett szó a tavalyi termésről. Össze­­hasonlítgatták az ideivel és természetesen jobb volt a tavalyi. Az urak ezt a tárgyat minden ünnepélyes alkalommal meg szokták beszélni és minden évben a tavalyi termést találják különbnek. Ez már egy elég­tétel nekik. Az asztal végén új kabátját csöpögteti le Bárány úr, így szokta megőrizni egy-egy szép nap emlékét. A leánynak is a meleg párától kipirul az­­ arca, kabátkáján ki van gombolva három gomb s a­­ széthajtott szárnyak alól kimosolyog a tiszta, "fe­hér ing.— Parancsoljon még a nagyságos úr! Közelebb hajlik, szinte érinti a vállával Máté úr arcát, mosolyog — s a postamester úr hangosan­­ tesz megjegyzést a bizalmaskodásra. — Jó dolgod van Máté! A leány hamarabb felel, fölvonogatott vállal, csak úgy odavetve. — Jó hát, mi gondja rá? A tisztelendő toasztírozni akar, de mellette ül az asztal szegletén Balázs, s vén kuruc, a­ki fidelis t úri­ember, sarkantyút visel a csizmáján és sastollat a sapkája mellett. Valahányszor a tisztelendő föl akar állani, szomszédját óriási köhögési roham fogja el, mely csak akkor áll el, ha a tisztelendő az asztal alatt jelt ad a lábával s odasugja: »Hallgass már, nem beszélek.« Nem is beszélt volna a tisztelendő egész este, ha Balázs úr nem ad rá engedélyt. Balázs úr nem azért volt 48-ban nemzetőr kapitány, hogy ne legyen tak­tikája is. — Páter, megengedem hogy szónokolj, egy föl­tétel alatt. — Mi az ? — Holnap nálad folytatjuk a mai murit. — Nem bánom. — A jó páter felállott, ragyogott az arca. Eszmék fészkelődtek az agyában. A többiek intettek neki, de nem használt semmit. A vén kuruc eldö­rögte , halljuk — és a tisztelendő elmondta a mon­dani­valóját. —­ Ámbátor, hogy Róma ledőlt s rabigába gör­nyedt, nagy, megmérhetetlen nagy az én hitem te­­benned uram, hogy állam fog a gyaloki malom, a Bárány Ferenc uram malma. Azért uram, uram, Bá­rány Ferenc uram, szállok az urra. A Sión hegye csak egy porszem a nép hálájához képest, melyet ezennel, mint egyházam feje tolmácsolok. Mert hiába ad az Úr buzaszemet a kalászba, ha nincs malom, a mely. .Balázs úr odadörmögött: meddig tart még ? A tisztelendő felelte: mindjárt vége van. Egy alább ülő úri­ember bele kiáltott: éljen !­­­s- a toaszt véget ért. Lesz kifogás holnap: »Nem­­ engedtétek, hogy végigmondjam.« A nyitott ajtón beszólt az esti szól és bor se volt már több az asztalon. Az urak búcsúztak és elmentek. Utoljára maradt az asztalnál Máté úr. Nézte maga előtt a tányért s csak a zajra ébredt fel. Ő is köszöntötte a gazdát s hosszasan rázta a kezét. — Sok szerencsét, őszinte kívánok önnek sok szerencsét. Nagy gondolkozva ment ki az ajtón. Előbb jobbra tért s csak pár lépés után vette észre, hogy balra van az útja. Ment hát balra. Kábult volt a feje, pedig nem is ivott nagyon sokat. Lidi is készül. Nagy kosárba csomagol min­dent, most már begombolja a három gombot is s kendőt köt a nyaka köré, mert hűvös kezd lenni. Az apja csak nézi, tesz, vesz s nem meri kimondani, a­mit gondol. Megindulnak hazafelé. A keskeny ösvényen elől megy a leány, néha még táncol is s föl-fölka­­cag vigan. Bárány úrnak nagyon feltűnt ez a különös magaviselet, nem állhatja meg szó nélkül. — Ben jó kedved van, Lidi! — Van rá okom. Van rá oka? Mi oka van? Bárány úr fél be­szélni, mert a leány csak úgy felel, ha akar. Olyan a nevelése. Az apjától csak azt tanulta: ne hagyd ma­gad, pénz van! Anyja nem volt, a­ki okosabbat is mondhatott volna neki. Pénz van! A leány büszke volt, uralomra vágyott s tudott parancsolni még az apjának is. Bárány úr pár lépés után mégis megkockázta­tott egy szerény kérdést. Úgy mondta el, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe s nem egy órája tölti el már az agyát. — Tetszik neked ez a Gerendy Máté ? — Nem. Szegény is, vén is, beteg is. — Igazad van. De hát aztán egész este miért ? .. . Lidi olyan jó kedvében volt, hogy őszintén fe­lelt, a­mit pedig nem igen szokott tenni. Szétnézett, hogy nincs-e valaki közel, odahajolt az apja füléhez és súgva mondta: — Leszek nagyságos asszony. Érted e ? Bárány úr megértette s magában mormogva ment tovább a palló felé. (Folyt. köv.) Szelíded interpelláció. (»A műbarátok köre védnöksége alatt álló »Szépirodalmi könyvtár« vezetőségé«-hez.) Egy nyugtát őrzök január 20-dika óta. A fent­­tisztelt egylet megbízottja irta alá, el van látva kau­­csuk betűző ibolyakék lenyomatával s kinevez — nem lehet egész bizonyossággal megtudni a stylus­­ból — a »Műbarátok köre« vagy a »Szépirodalmi könyvtár« vagy mindkettőnek a tagjává. Őszintén szólva, az én javallásom amaz egyesület eddigi mű­ködése iránt jelentőségesen kurtább, mint a kör címe; de a­mi egymagában — alapos okom van re­mélni — nem fogja azt megakadályozni, hogy fölvi­rágozzék. Különben is csak még vagy két-háromezer ellenszenvező tag s minden jó lesz. Az van t. i. benne, hogy a kör megbízottja Szabadkán — nem emlékszem már tisztán: három vagy hat napi ott időzése alatt — egyetlenegy alá­írót tudott fogni, úgy mesélte nekem, hogy a próká­tornép azzal rázta le őt a nyakáról: »Szakkönyvekre kell a pénz!« Az orvosok azt mondották: »Drágák nagyon a mi magyar szakkönyveink, egyébre nem jut!« A papok meg: »Kell a pénz a homiletikai fo­lyóiratokra.« Hát a­mi a prókátorokat illeti, van énnekem egy ideillő erkölcsi történetem. Hol volt, hol nem volt — azaz, hogy története­sen éppen Szabadkán is volt illeték-kiszabási hivatal és benne nem egy elátkozott királykisasszony, hanem egy szorgalmas pénzügyi fogalmazó. (Ez is van olyan ritkaság.) Gondolom Rókának hívták, de nem te­szem rá a fejemet. Ez a Róka összeszedte nagy fá­radsággal, egybeállította szakavatottan a bélyegekre meg illetékekre vonatkozó törvényeket és rendelete­ket, aztán keresett magának kiadót. Az odavaló ügy- s­védek, bírák »biztosították« az egyik szabadkai könyvárust, — becsületes nevén Székely Simont, a­­­ki nekem ezt az erkölcsnemesítő történetet elmon­dotta, — hogy az a könyv olyan szükséges abban az ágban gyakorlatilag vagy elméletileg foglalatoskodó minden rendű és rangú potentátnak, mint a falat kenyér; első ilyenféle munka, bízvást nyomasson be­lőle ötezer példányt, majd annak a keretéből rájön, hogy a második kiadás mekkora legyen. A könyvárus feje szédülni kezdett, de annyira mégsem szédült, hogy kétezer példánynál többet nyo­matott volna. Nem fűzöm hosszadalmasan a szót : másfélezer példány a nyakán maradt. Azóta abból a fogalmazóból, — kire a könyve tette figyelmessé a minisztert, — nagy úr lett a központban, Székely pedig egy puskát tart a boltjában. Úgy világosított föl, azért, hogy a ki valamilyen könyvét ki akarja vele adatni, azt az agyával biztatja odább; a ki rá­­buzdítja a kiadásra s pláne »biztosítja« , azt lelövi. Hivatkozik a büntető-codex 79-ik §-ára: »Kizárja a cselekmény beszámíthatóságát a jogos védelem.« A könyves­bolt középső állványán pedig, ott ahonnét más üzletekben a »Szabott árak« kiabálnak a jámbor alkuvókra, ez a memento olvasható: »Székely ád ki, Székely bánja.« Az orvosok fifikája mulattat módfölött. »Drá­gák a magyar szakkönyvek.« Vájjon a magyar t­ea drága-e? Jól eshetik inni olyankor, mikor az ember átfázik a magyarországi jegesmedve-vadászatokon. A lelkész urak gyakorlata nem kevésbbé épü­letes. Tudvánvalóképen ugyanis nagy részük a fo­lyóiratokat nem pénzért, hanem »intenciókért« szerzi meg. T. i. miséket szolgáltatnak, a­miknek kettős­­ haszna van. Az egyiket az elkárhozandó lelkek lát­ják, legalább én meg vagyok róla győződve, a másik hasznát a folyóiratok. Ezennel meginterpellálom a műbarátok körét: nem hajlandó-e vájjon a tagdíjakat misék szolgálta­tásával lerovatni ? Amint mondom, a megbízottjuk Szabadkán egyetlenegy tagot szerzett. Van pedig ezen városnak a minapi népszámlálás szerint vagy hetvenkétezer lakosa, akikről én még ötvenhatezernyi korukban azt tanultam jó Visontai János földleírásából, hogy­­ezen vagyonos dalmaták azonban teljesen elmagya­­rosodtak s jelenleg ők képezik a hazának egyik leg­lelkesebb polgárságát.« úgy tudom, szerb hírlap van alakulóban közöttük és az »Obzor« nem sokkal több példányban jár oda, mint például a »Nemzet.« A »műbarátok« meghatalmazottjának nincs kötött útlevele; kiszáll az ország harmadik városa után az utolsó előtti falujában és Gothe nyomán megy »im Walde so für sieb bin« , a­mi azonban — magánegyesületről lévén szó — nem képezheti nyil­vános megrovás tárgyát, ha még olyan hiábavaló is. De az már a nyilvánosság elé való, t. i. az a kérdés, hogy miért várakoztatják meg az aláírókat hetekig a könyvilletményre ? Ilyen előzékenységgel bajos lesz a belépéshez való kedvet fokozni. S még egy. A megbízott egy felhívást mutat, melyen arról van szó, hogy a­ki belép, az három évig marad kötelezve, élőszóval pedig azt mondja, mikép­pen csak egy évre szól az aláírás. Ez nem quadrál. Vagy a szó az igaz s akkor nem értem, minek a fel­hívásban oda dolgozni, hogy elriasszák a közönség egy részét, vagy az írás az igaz s ez aztán annál ve­szedelmesebb. Mert az a »műpártolás« ha ugyan nem lucus a non lucenda, mindenesetre olyan pa­

Next