Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-14 / 44. szám
S ekkor már lent volt ő is a gyilkos földön, féltérdre ereszkedve s kinyújtotta kezét a nő felé. — De... ugyan... szólalt meg végre a lány s szavait egy-egy fájdalmas sziszszenés követte. A doktor azonban nem is ügyelt a szabadkozására. Fél karjával átölelte, hogy ő maga emelje fel. — Most tegye a kezét a vállamra. Egyszerűen, majdnem ridegen hangzott s a lány önkénytelenül is engedelmeskedett. A fiatal ember erős, ügyes karja hamar felemelte őt — Nos, ki sértse meg, rá tud-e állni a lábára? — Nem . .. nem . . . felelt a nő s ekkor már ott volt a sírás a hangjában. — Bizonyosan megrándult. Még szerencse, ha nincs nagyobb baj. Nézzük. Újra lehajolt a földre. A lány sírva szabadkozott s iparkodott elvonni tőle fájós lábát. — Orvos vagyok — szólalt komolyan a férfi. — Gyors segélyre van szükség. Ne szégyenkezzék. A helyzet különös, az igaz, de nem én vagyok egyedül az oka, hogy így találkozunk. Akaratlanul is egy kis csípős, gúny vegyült a hangjába. A lány megrezzent, aztán ellenvetés nélkül feléje nyújtotta sérült lábát. A doktor ügyes, gyakorlott kezei könnyen elbántak a gyönge, piciny kis lábbal, nagy fájdalmat okozott, az igaz, de a lány hősiesen összeharapta a fogait s tűrt a nélkül, hogy jajveszékelt volna. — Erős rándulás — mondta aztán a doktor, midőn elvégezte munkáját. —Megdagadt már is. Borogatni kell s nyugodtan feküdni. — Sokáig ? — kérdezte aggodalmasan a beteg. — Talán néhány hétig sem mehet ki. S ez bizony baj, ha sürgős utai vannak. — Nincsenek! — felelt vissza dacosan a nő s szerette volna ott hagyni új ismerősét. Az első lépésnél azonban már érezte, hogy egyedül nem mehet tovább. — Velem kell jönnie, — szólalt újra a doktor. — Hová vezessem ? A lány karja, melyet míg beszélt, az ő karjába űzött, most megrándult. utmutatásokat találunk a »Párbajvívásról« szóló fejezetben, mely a munka utolsó részét képezi. Ennek a résznek figyelmes átolvasásából azonnal kitűnik, hogy minő nagy a különbség ama vívás között, mikor a vívóteremben teljes fegyverzetben mérkőzünk és a között, amikor komolyan csapunk össze, életünket védve és az ellenfélre törve. Bizony nagy a különbség. De hát teljesen ezt sem tanulhatjuk meg könyvből, csak vérkeresztséggel tehetjük föl koronáját vívó ügyességünknek. Murz egész rendszere, melylyel az alapismereteket, (kard leírása, kardfogás, kiállás, testtartás, hátralépés, előrelépés,) a támadásokat, kivédéseket, cseleket tárgyalja, a praktikus vívóra mutatnak. Természetesen sok mindenfélét találunk az ő könyvében is, mi csak a vívóterem parádézása, de ezt rossz néven nem vehetjük. Ez hozzátartozik a vívás tanításához. Ez a dísze a kardforgatásnak, ami nem szükséges ugyan, de megadja a noblesset a nyers erő alkalmazásának. Lassanként ez elkopik, feledésbe merül, kimegy a divatból, hiszen ma már csodálkoznak az olyan gentlemaneken, kik a régi udvarias szabályok szerint tisztelegnek, mielőtt összecsapnának. Sokan azt tartják, hogy mire való az udvariasság épen a kardpárbajnál, mikor másutt, az élet egyéb körülményei között is, »elegánsabb« lenézni, mint megtartani az udvariasság szabályait. Bizony ez szomorú haladás. A vívás hasznáról általános fejtegetésekbe bocsátkozni igazán fölösleges volna, különösen Magyarországon, hol a kardvívás olyan szépen kifejlődött és magas színvonalon áll. A testtartás eleganciáját, a test fogékonyságát, ügyességét, a bátorságot és a jellem elhatározottságát nagy mértékben tökéletesíti a kardforgatás. Nem szükséges, hogy valaki egyenesen párbajkeresés céljából gyakorolja a vívást. Lehet valaki igen kitűnő vívó, anélkül hogy krakeller volna. De ha egyszer arra kerül a sor, hogy komoly küzdelemben mérjük össze kardunkat valakivel, lehet-e férfiasabb érzést képzelni, mint amelyet annak tudata nyújt, hogy most becsületünk és életünk a kezünkben fénylő acélpengére van bízva ? Tőlünk, saját testi és lelki tulajdonságainktól függ, vájjon meg tudjuk-e védelmezni magunkat az ellenféllel szemben ! Olyan pillanat ez, mikor önkénytelenül éreznünk kell az egyén egész értékét, mert itt valóban ember áll emberrel szemben. Mennyire alatta fekszik a pisztolypárbaj a kardpárbajnak! Ott a véletlen, itt a férfiú értéke az eredmény főtényezője. De azért az igazi férfiú mégsem keresi a veszekedést, hogy azután akár karddal, akár pisztolylyal elintézhesse a mesterségesen támasztott affairet. Mikor azonban a társadalom és a becsület törvényei kezébe nyomják a fegyvert, akkor ha díszszel megállhatja helyét, tanúságot tesz egyéni értékéről. Szokolay Kornél: 314 S az ügyes doktor most, miután csak férfi volt, bizonyos kárörömet érzett a faligatás alatt. — Menjünk — szólalt újra. — Okvetetlenül meg kell kezdeni a borogatást minél előbb. Hová vezessem ? — Csak jöjjön velem — felelt csöndesen a lány. Annyi bánatos megadás volt a hangjában, hogy a doktor elpirult, szégyelte előbbi gúnyos kérdezősködéseit. (Folyt. köv.) M i r r i n e. (Francia elbeszélés.) Irta Jules Gros. (Folytatás.) — Keressen ön a táskámban, — dadogta végre a fiatal orosz. Ledru fölnyitva azt a kis bőrtáskát, melyet Alexis a jobb vállán átakasztva viselt látta, hogy abban különféle üvegek és összegöngyölt vászonszalagok voltak, hasonlók azokhoz, melyeket a kórházakban szoktak kötelékekül alkalmazni. Kivett onnan egy ollót is, melylyel nem kis fáradsággal fölmetszette a vállnál a ruhát, hogy a sebbe tépést tömhessen, aztán a köteléket alkalmazta fölé. Vájjon a vér látása okozta-e fölindulását? Tény az, hogy arca hirtelen elsápadt. Oly gyöngéd gonddal végezte embertársa iránt való föladatát, hogy senki sem ismert volna benne a durva modorú vadászra. Miután egy vásznat megnedvesített ama vörös folyadékkal, melyet Alexis az ujjával megjelölt, a sajgó sebre borította s oly ügyesen alkalmazta rá a köteléket, mint bármely seborvos. Alexis, kétségkívül jobban érezve magát, eszméletét teljesen visszanyerte. Csak ekkor vette észre, hogy a vadász is megsérült s nemeslelkűen megfeledkezdett a saját szenvedéséről, hogy neki segítségére lehessen. , — Édes barátom, — szólt komoly, de dallamos hangon — közeledjék hozzám, hogy én is viszonozhassam azt a jó szolgálatot, melyet nekem tett. Ledru mosolygott, levetette a bőr zubbonyt, melyet viselt s a fiatal orosz nem minden aggály nélkül pillantotta meg azt a négy sebet, melyet a medve karmai okoztak. Látva, hogy társa nyugtalankodik miatta, sietett őt megvigasztalni. — Csekélység ez, láttam én ennél már sokkal jelentékenyebb sérüléseket is. Alexis, kinek ereje csakhamar visszatért, bekötözte megmentőjének a sebét. Aztán jó fél óráig pihentek s néhány erősítő csöppet vettek be mind a ketten amaz üvegek egyikéből, melyek a táskában voltak. S az a néhány csöpp egészen fölüditette őket. — Csak azt sajnálom, — szólt Alexis, — hogy foglyomtól kénytelen voltam megválni. — Oh, e miatt ne búsuljon, — viszonzá Ledru, széttekintve; — ha önnek úgy tetszik, addig nem távozunk innen, mig a bocsot magunkkal nem viszszük. S ujjával oda mutatott, hol néhány száz méternyire tőlök, épen a küzdelem szinterén, a fiatal medve anyjának megdermedt teste mellett hevert. — Térjünk vissza, nehogy megszökjék előlünk? szólt Alexis, talpra állva. A két rettenthetetlen vadász teljesen visszanyerni látszott az erejét. A szörnyű drámát, melyben ők szerepeltek s a veszélyt, a melyből a Ledru bátorsága és hidegvére által megmenekültek, már feledni látszottak. A ki biztos lépteiket látta volna, nem hiszi el, hogy ez a két ember oly jelentékeny sebet kapott s csak alig szabadulhatott meg a haláltól. Közeledtek a harc teréhez. A medvebocs, melynek még nyakán volt a fókabőrből készült kötél, melylyel Alexis a kis állatot maga után vonta s még csak meg sem kísérelte a menekülést. Minden figyelmét a fagyos talajon elterült, mozdulatlan állapotban fekvő anyjára fordította. Mikor Ledru el akarta vonni a fiatal állatot, ez minden erejét megfeszítette, hogy anyjának élettelen teste mellett maradhasson. A két vadász egyesített erejének sikerült végre, a bocsot eltávolítani anyja tetemétől. Miután néhány lépésnyire elvonták, nem ellenkezett többé s nyugodtan követte a vadászokat. — Hát Rousset urat hol hagyta ön ? — kérdezte Alexis. — Épen felőle gondolkoztam most. Az események s a szörnyű veszély, melyben ön forgott, egészen elfeledteték őt velem. Nagyon fáradtan hagytam őt el, amott a lejtőn túl. — Nemeslelkű fiatalember! —szólt a fiatal orosz elérzékenyülve s kezét nyújtva a vadásznak: — midőn segélyemre sietett ön, mindent feledett, még élete kockáztatását s legjobb barátját is. Két Bremerhavenben. (Az »Alley« hajón.) Szomorú, borult időben robogott ki vonatunk a brémai pályaudvarból Bremerhaven felé. Kirándulásom célja Németország e fontos kikötőjének megtekintése volt. Nem lesz talán egészen érdektelen, ha olvasóm is elkísér e tengerparti városba, honnét évenként a legtöbb kivándorló hagyja el az ó-világrészt. Az út Brémából Geestemündeig meglehetősen egyhangú téli tájkép, csak egy-egy olykor feltűnő szélmalom mutatja mozgó szárnyaival, hogy ez elhagyatott vidéken is van élet. Különben minden csendes, mozdulatlan. És e mozdulatlanság oly jól összeillik a szemünk előtt elterülő végtelen hólepellel. Másfél órai út után a kalauz jelenti, hogy megérkeztünk Geestemünde-be. E kis helyen semmi különös látnivaló sincs, azért ülünk fel mindjárt a pályaudvar előtt várakozó lóvonatú vaspályára, mely elszállít bennünket Bremerhavenbe. A kocsizás e két szomszédos városka közt, (melynek nincs vasuti összeköttetése,) 15—20 percig tart. Az ut szép házsorok között visz, hol nem ritkán látunk olyan épületeket is, melyek beillenének a mi páratlan Andrássyutunkra. Az itt-ott bemélyedő csatornákban, (melyeken hid vezet keresztül,) kisebb vitorlás fehérhajók horgonyoznak s elég egy szempillantást vetni rájuk, hogy egyenesen a nagy kikötőhöz menjünk. Gyalog folytatjuk utunkat s a főutról kis keresztutcán át az előbbivel párhuzamosba jutunk, honnét már csak magas vasrács korlátozza szabad kilátásunkat a hajókra. Következik egy nagy kapu, melyen a tulajdonképeni kikötőbe való jutást mi sem akadályozza, még az ott állomásozó pénzügyőrök serege sem. Minthogy dél felé jár az idő, siessünk a világító toronyhoz. Ennek közelében áll a magas vasépítmény , tetején az úgynevezett időlabdával (Zeitball.) Ez karcsú, vaslemezekből összeillesztett torony, felső részén teraszszal, melynek közepén árboc mered a magasba; ezen csúszik le az óriási labda, tulajdonkép kosár, naponként kétszer és jelzi a déli időt a brémai, majd a greenwichi óra szerint egész pontosan. A világító toronyba nem fáradunk fel, úgy sem láthatnánk az időközben beállott ködben semmit , hanem e helyett menjünk az apróra tört jéggel borított vízbe nyúló földnyelv csúcsára, hol most fog ép bejönni a kikötőbe egy hajó, legalább a sűrű fütyülés arra mutat. És csakugyan, oda érve látjuk, hogy egy ember a kezében kürttel,vár, melybe időközönként belefúj, jeladásképpen. Ő a köd dacára is látja a hajót éles szemével és mutatja az irányt, melyben jön. A fütty egyre élesebbé lesz és abban az irányban csakugyan feltűnik egy fekete tömeg, melyből lassanként a gőzös körvonala bontakozik ki. A hajó csak teherszállító és így meg vagyunk fosztva az utasok partra szállásának élénk látványától. De megnézhetünk egy nagy személyszállító gőzöst is, mely, mondanom sem kell, az észak-német Lloydtársulat tulajdona. Tudvalevőleg ennek vannak a legszebb hajói Németországban. Kérdezősködések után megtudjuk, hogy mi neve a hajónak, hol horgonyoz s a locs-pocsban és ködben elérjük az »Aller« nevűt, melyet legszebbnek mondanak az itt tartózkodók közt. A parton nagy a sürgés-forgás, mert a hajó csak tegnap érkezett meg s mindenkinek akad rajta dolga, bármenynyien lennének is. Ha a legénység egy része el van foglalva a kürtőkre rakodott korom levakarásával és azoknak sárgára való újra befestésével, a másik résznek nem csekély dolga akad a hajó belsejében