Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)
1891-03-01 / 59. szám
— Kicsoda ön, kit ily isszonyú katasztrófa érzéketlenül hagy ? — Legyen nyugodt, barátom, — viszonzá a fiatal orosz. — Pillanatra ön is úgy vélekedik, mint Smitt matróz, ki engem valóságos ördögnek tart. Eközben a roppant lávatömeg csuszamlása megszűnt; szilárd támaszpontra talált az a kiálló sziklalapon. — Tegyen úgy, mint én, — szólt Alexis. Ekkor, lábujjhegyre állva, ujjaival belékapaszkodott ama szikla felső részébe, mely nekik megfigyelőhelyül szolgált s fölkúszott annak lapos területére. Ledru követte példáját s csakhamar mellette termett. Több mint tíz méternyire voltak a szelidebb lejtőtől s a sziklafal, melynek hosszában rendületlenül kúsztak tovább, oly sima volt, akár a jég. — Ön is láthatja, édes Henrikem, hogy minden reményről le kell mondanunk. Ön azt mondta nekem pár órával ezelőtt, hogy boldog lenne, ha társaságomban halhatna meg. Elérkezett ime a pillanat, melyben szavait igazolhatja. — Ön rosszul ismer engem, — viszonzá a vadász méltósággal, — ha abban az aggályban, melyet én tanúsítottam, a haláltól való félelmet gyanítja. Én csak egyedül önre gondoltam, uram, önre, a gazdag, boldog, mindenki által szeretett ifjúra, ki itt a lassú haldoklás iszonyuságának lesz kitéve. A mi engem illett, már mondtam s most ismétlem önnek, az, hogy mellette lehetek, elég az én boldogságomhoz. Alexis néhány pillanatig hallgatott, mély gondolatokba merült s aztán igy szólt: — Van-e önnek valami sajnálnivalója a világon ? — Semmi egyéb, mint az, hogy előre nem sejtettem ezt a katasztrófát, mely önnek életébe kerül; semmi egyéb mint az, hogy halálommal nem menthetem meg önnek az életét. — Nos, barátom. — válaszolta Alexis, gyöngéden, a lemondás hangján, — én szintén boldog vagyok a jelen körülmények közt is. Egy titkom van, mely nyomasztólag hat rám s ezt a titkot a kikerülhetetlen halál előtt, szabad lesz önnek megvallanom. Ledru Henrik mosolygott. — Őrizze meg titkát, kisasszony, — szólt, — mert, akaratom ellen is, részese lettem én annak, ama nap, melyen szerencsés voltam önt a medve karmai közül, a jéghegyen kiszabadítani. — Gyanítottam én azt, hogy ön ismert nemeérdeklődéssel tekintenek a párisi művészi és nagyvilági körökben. A Hellmann asszony palotájában került ugyancsak színre néhány évvel ezelőtt Wagner »Tristan és Izolde«-je. A »Walküre«-ből mindössze három előadást rendeznek és e célra külön színpadot, egész színházat emelnek a palotában . Döme Zoltánon és a ház úrnőjén kívül a párisi opera több nevezetes tagja is közre fog működni. Könnyen elképzelhető tehát, hogy mily költségbe fog kerülni e három esti előadás. De ahol annyi a pénz, mint bizonyos bankároknál, ott nem nehéz áldozni a művészet múzsájának. Főleg, ha a háziasszony maga is szenvedéllyel szolgálja a múzsát. A »Walküre«-t eddig még magánszínpadon sem hallották Parisban. Első bemutatóján a meghívottak Wothan alakját egy magyar fiatal művésztől ismerik meg. Ez az isteni alak köztudomás szerint unalmas szerep. Annál nagyobb dicsőség lesz, haDöme Zoltán mégis hatni fog vele. met, — viszonzá Alexis, — vagyis Kolikor Mirrinet, sőt meg voltam erről győződve. Engedje meg ön, hogy először is megköszönjem önnek s megszorítsam kezét hálám kifejezéséül ama csudálatra méltó gyöngéd figyelméért, melyet idáig irántam tanúsított. De nem csupán ennyi az, amit én önnel tudatni akartam . . Nincs-e, önnek is uram, valamely titka, melyet inkább szive mélyébe rejtett volna örökre, semmint azt föltárja bárki előtt is a világon ? Emez egyenes és nem várt kérdésre Henrik elsápadt ; lábai remegtek s térdre borulva a fiatal leány előtt, esdve kulcsolta össze kezeit. — Kegyelem, kisasszony! Könyörüljön rajtam és bocsásson meg! — Mit bocsássak én meg önnek ? — kérdezte a fiatal leány, a legmelegebb hangon. — Azt az érzelmet, melyet ön mindenki előtt titkolni tudott, melyet még önmaga előtt is titkolni igyekezett s melyet egyedül én fedezhettem föl ? Ledru úr, ön s ereti Kolikol Mirrine kisasszonyt. — Kegyelem, kisasszony , legyen nagylelkű és könyörületes irántam! — susogta a vadász, nem merve fölpillantani. •— Feleljen nekem, — szólt a fiatal leány komolyan. — Amaz önfeláldozó barátság nevében kérem önt, melyet ma is esküdött Polowskine Alexisnek. Ledru kereste a szavakat, míg végre, nagy habozás után ennyit mondhatott: — Valóban, én szeretem önt! — Ismétlem, — folytatta Mirrine, — hogy szerelmében semmi olyan nincs, ami engem sértene. Ön derék, bátor férfi s mindig azt óhajtottam, hogy ily férjet találhassak. Ön a megtestesült áldozatkészség és hűség. Két ízben, minden tétovázás nélkül kockáztatta életét, hogy az enyimet megmenthesse. Ez több, mint amennyi kell egy nőnek, legyen az bárki, hogy boldog lehessen ily férj oldala mellett, kivált ha ez a nő azzal hízeleghet magának, hogy egy ily férfiban vonzalmat tudott fölébreszteni. De mindez, megvallom, érzéketlenül hagyott volna, ha más tények nem egészítették volna ki a varázst. Ledru úr, én tudom azt, hogy az ön szilárd lelke miért szánta el magát tudományos ismereteinek szélesítésére ; tudom, miért akart tanulni. Én ismerem önnek a titkát, de nem egyedül én ismerem ezt. Az atyám, aki előtt én mit sem palástolgatok, mert mindig a legnagyobb szeretetet tanúsította irántam, az atyám, akit egyedül sajnálok e világon, de aki nemsokára követni fog minket az örökkévalóságba — ő is tudja, hogy ön engem szeret; tudja, hogy ön mélyen elrejtette szivében azt a reményt, hogy egykor egyenlő lesz Mirrine kisasszonynyal képzettség dolgában s ha mi most halálra nem volnánk kárhoztatva, Mirrine megfogná önnek a kezét, hogy atyjához vezetve önt, igy szóljon : »Áldjon meg minket, mert én szeretem őt!« Ledru eme szavakat hallva, fölegyenesült s lelkesülten kérdezte: — Azt mondja ön, hogy szeret engem ? — Azt, barátom, jegyesem, haljunk meg egymásnak a kezét fogva, ha már az ég nem akarja, hogy egymásnak élhessünk. — Ön szeret engem s mégis a halálról beszél ! — kiáltott föl Ledru, elragadtatásának tetőfokán. — Nem, nem, ezerszer mondom, nem, mi nem halunk itt meg. Nem akarom ezt, ellene szegülök a halálnak. Én önt innen magammal viszem, még ha körmeimmel kellene is magamat ezen a hegyen keresztül küzdenem. (Folyt. köv.) Székely Samu: Jubileum a népszínházban. A népszínház szerető gonddal, jóindulattal rendezte tegnap Lukácsy Sándor 40 éves színi és 15 éves főrendezői jubileumát. Pályatársai meleg szavakban ünnepelték, elhalmozták ajándékaikkal; a közönség pedig, mely a nézőtért megtöltő, ismételt kihívásokkal, zajos tapsokkal fejezte ki elismerését iránta, ki mint színész, színműiró és rendező hévvel és lelkiismeretesen szolgálta a magyar színészet ügyét. Lukácsy 1835-ben született Aradon, előkelő, közbirtokos családból. Szülei odaadó gonddal nevelték fiukat, de a fiatal Sándor, mint annyian, összetévesztette a színműírói hivatást a színészivel és 1851-ben Kolozsvárit, Kaczvinszky és Laczkóczy (Szathmáryné asszony második férje) társulatánál színésznek csapott fel. Sokáig működött a vidéken, majd mint szerelmes, majd mint jellem- és hősszínész. 1861-ben meghívást kapott a nemzeti színházhoz is, de nem fogadta el. A fővárosba 1873-ban került, mint a Miklósi-színház művezetője; 1876-ban pedig a népszínház főrendezője lett, hol azóta mint a megtestesült lelkiismeret és szorgalom végzi, egyebeken kívül szakadatlan szellemi éberséget igénylő, de fizikailag is fárasztó tisztét. Mindenki tudja, hogy legszebb sikerei ez időszakra esnek, főleg mint színműíróéi. Mint színműíró a 60 as években lépett fel, abban az időben, midőn a derengő szabadság a hazafias frázisokat fölöslegessé tette a színpadon s a magyar színpadot elárasztották a rém- és féredranták. Első kísérletein világosan meglátszott ennek a tehetség, ízlés és irodalmi tisztesség nélküli iskolának a hatása. Legelső darabja Jókai »Magyar nábob«-jának dramatizálja volt, melyet vidéken még ma is játszanak. Harmincnál több eredeti darabot irt (olykor csak tákort) csupán a vidéki színpadok számára és kerek szám 50-et fordított néhány év alatt. Komolyabb figyelemre azonban csupán azok a darabok tarthatnak szénát, melyek a népszínház deszkáin kerültek színre. Lukácsyt is, mint a legtöbb színész-írót, elsősorban az jellemzi, hol a jól játszható szerepeket tekinti feladata legfőbb ideáljának. Igazi eleme a népies irány, színpadi alakjaiban előszeretettel rajzolva a jó embereket. Darabjai közül a népszínházban a »Vereshajuknak és »Árva Zsuzská«-nak volt legtartósabb sikere, maga az író az »Isten keze« című népszínműre gondol legtöbb szeretettel. A tegnapi jubiláris alkalomra a » Vereshaju« népszínmű volt kitűzve. A feljáró a rendezői irodához virágfüzérekkel, szőnyegekkel, a jubiláris alkalmat feltüntető transparenttel, Lukácsy színműveinek címeivel volt ékítve. Az irodában íróasztalát dísziték virággal, föléje aggatva egy arany nyomású selyem színlapot. Az ajtót alkalmi üdvözléssel festették be. A személyzet az előadás előtt a színpadon gyülekezett, hol tus és éljenzés fogadta a belépő Jubi- i Operaház. Schröder-Hanfstaengel Mária asszony, kit közönségünk már két vendégszerepléséről ismer, tegnap lépett fel újra mint Erzsébet a »Tannhäuser«-ben. E vendégszerepléssel operánk műsora is változatosabb lesz, a drámai primadonna hiányában pihentetett nagyoperánk színre kerülhetvén. A művésznő ma is a régi. Hangja tisztán cseng s különösen a felső fekvésben erős, a mélyebb hangok kissé elmosódnak. Legnagyobb hatást a második felvonás könyörgő jelenetében és a dalnokverseny alatt érte el, művészileg énekelte és játszta a kereszt alatti jelenést is. A művésznő olyan Wagnerénekesnő, kit élvezet hallgatni. A második felvonás után négyszer hívták ki s a művésznő kezében egy vörös szalagú nagy babérkoszorúval jelent meg. Broulik (Tannhäuser) jól hangnál volt, de édeskésen énekelt. Ney (őrgróf) és Takács (Wolfram) jeleskedtek , különösen a dalnokversenyben, mely hatásosan volt rendezve. Kotter Gizella kisasszony a Venus szerepét énekli ügyesen. A zenekart, melyet Erkel Sándor vezényelt, a nyitány után zajosan megtapsolta a színházat egészen megtöltő közönség. * Gróf Zichy Géza jubileuma. Gróf Zichy Géza írói és zeneművészi működéseinek negyedszázados évfordulóját a nemzeti zenede is megüli. Március 23-án a redoute kistermében díszhangversenyt ad, melyben kizárólag hazai zeneszerzők művei kerülnek előadásra. A műsoron gróf Zichy Géza több szerzeménye is szerepel. * „Magyar Salon.“ A márciusi füzet pontosan megjelent a mai napra. Színes címlapja zöldülő tájat, nagy csomó ibolyát és dalos madarakat mutat, ami festve szépnek látszik, hanem most még alig illik a természetre. Az első cikk, Szana Tamás tollából, a Sánst. Az első üdvözletét Evva Lajos mondta, átnyújtva az igazgatóság koszorúját és ajándékát, egy értékes gyűrűt. A személyzet nevében Szirmai Imre beszélt, átadva a személyzet vert ezüstből készült albumát és a karszemélyzet ezüst koszorúját. A technikai személyzet ezüst író készlettel kedveskedett, melyet talpraesett beszéd kíséretében Jenő, a szereposztó adott át. A nemzeti színházi tagok koszorúját Zilahi Gyula, az orsz. színész-egylet igazgatósága arckép-albumát Kaffka László min. titkár, a vidéki színtársulatok és magánosok koszorúit Solymosi és Kassai nyújták át, Feld Zsigmond ezüst evőkészlettel kedveskedett sat. Ajándékot, arcképet küldtek még számosan. A »Vereshajú« előadása jó kedvvel, gyors tempóban folyt. Blaha Lujza asszonyt (címszerep) és Szathmáryné asszonyt (Sajgóné), ki mint a jubiláns első direktornéja, szívességből működött közre , a szerepet valódi művészettel dolgozta ki, percekig tartó taps fogadta. Blaha Lujza asszonynak majd minden dalát meg kellett újráznia. Szabó Antal (az öreg Keszeg) tősgyökeres legénykedő öregje nyílt színen is kapott tapsot. Szirmai (a fia) Vidor és Hunyadi (a két Sajgó), Lukács Juliska k. a. (Ágnes) és Csongori Mariska k. a. (leánya) gonddal játszottak. Tollagi (Veréb Jankó) pompás humorral ábrázolta a falu bolondját, Klírné pedig a vén szolgálót. A közönség minden felvonás után többször kihívta Lukácsyt. Az első felvonás után a zenekarból felnyújták neki a koszorúkat, mire hosszas éljen és taps hangzott. Az előadás után az Erzsébetvárosi kör helyiségében díszes banker volt, melyen közéletünk számos kitűnősége megjelent. Az első felköszöntőt Evva Lajos, a népszínház igazgatója mondotta a jubilánsra, ki viszont Rákosi Jenőt és Evvát, később pedig Blahánét köszöntötte fel. Ezenkívül még számos áldomás következett. A kedélyes lakoma csak a késő éjjeli órákban ért véget. 427 Hazai irodalom, művészet.