Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-22 / 260. szám

Kedd, 1891. szeptember 22. 260. szám Huszonnyolcadik évfolyam Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: A. ,,Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOKFélévre......................................8 frt Negyedévre................................4 frt Egyes szám 5 kr. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetési Felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ 114-dik évnegyedére. Huszonnyolcadik éve immár, hogy a »Fővárosi Lapok«, a magyar sajtó e szépirodalmi, társadalmi s a bel- és külvilág politikai eseményeit is tárgyiasan, minden politizálás nélkül visszatükröző napi közlönye a művelt olvasó közönség s nagy írói kör: kiváló veteránok és jeles fiatal erők támogatásának örvend. E hosszú idő alatt a fejlődés követelései szerint, mindig bővebb tartalmúvá vált, mert számai sok ideig csak négy, majd hat nagy oldalon jelentek meg, míg esztendőkön át már nyolcon, hétfői különszámot adva. Tulajdonosa, az »Athenaeum«, ismét áldozatkészen kívánva viszonozni a nagyközönség részvétét, széles körűvé teszi a lap tartalmát, ezúttal oly módon, hogy minden vasárnapi számához díszes kiállítású, képekkel illusztrált nyolc oldalnyi melléklapot ad, »Salon és Sport« címmel, mely — Wohl Janka és Adorján Sándor, ez élénk szellemű tollakról ismert társ-szerkesztők vezetése alatt — vissza fogja tükrözni a salon- és sportélet köréből a közönségünket élénken érdekelhető új meg új eseményeket. A »Fővárosi Lapok« szerkesztősége — élén Vadnai Károlylyal — ugyanez alkalommal segítni óhajt a főlap beosztásának merev formáján is. Célszerűbb beosztást foganatosít, mely a hírrovatokat változatosbakká teszi, azokat nem földrajzi, hanem tárgyi szempontból csoportosítva. Lényegben azonban marad, ami volt : értékes szépirodalmi olvasmányok, a lehető legváltozatosb tartalmú tárcák, bő és eleven hírrovatok közlője, a nemzeti műveltség, a társadalmi jó ügyek, az irodalmi és közéleti jó ízlés állandóan buzgó képviselője, nem térve el soha attól a hangtól, mely a művelt közönség és az irodalom komoly tiszteletéből foly. Nemes irány, romlatlan ízlés —e kettő, a minek főkép hódol. Eltét a remény, hogy folyvást kiváló irói kör támogatását bírva, az említett gyarapítás és változtatás csak fokozni fogja olvasó közönségünk elismerését és pártolóink számát. Az »Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, s a sokba kerülő illusztrált melléklap dacára is marad az előfizetés eddigi árainál. Évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. Az előfizetés, akár postautalványnyal, ami legcélszerűbb, akár levélben, következőleg címezendő: A »Fővárosi Lapok« kiadó hivatalának, Budapest. Nők, mint orvosok. A hatalmas amerikai Egyesült Államok példáját követve, az utóbbi két évtized óta a földgömb minden művelt országában vannak már a gyógyítással hivatásszerűleg foglalkozó nők. Számuk rohamosan szaporodik, úgy hogy magában az Egyesült Államokban 3000-nél többen működnek. Nem is egészen helyesen említettem, hogy csak a művelt országokban. Mindenki olvasta közülünk, hogy a magyar Kállay Béni kezdeményezésére Bosznia mohamedán női számára nőorvosokat alkalmaznak. S ez a példa nincs elszigetelten. Shanghai khinai városban dr. King amerikai orvosnő különösen ügyes operációi folytán a copfos benszülöttek közt nagy tekintélynek örvend s többek közt Li gróf, hires államférfia is háziorvosának választotta. Keletindiában már százával van az orvosnő, Krim félszigetén egy dr. Bazin Kutlojaroff — Hanum nevű benszülött mohamedán nő, ki oklevelét Odesszában nagy kitüntetések között szerezte — az orvosi gyakorlatot. Szomszédaink között pedig Bukarestben már több orvosnő van, kik közül Walch Marianna már hazájában nyerte az oklevelet. Európában Anglia, Franciaország, Oroszország s Svájc mutathat fel legtöbb gyakorló orvost a nők köréből, de a többi országokban is, csaknem kivétel nélkül vannak nőorvosok, kik nem egy helyen (Londonban, Glasgowban, Berlinben, sőt Salzburgban is) külön női kórházakat vezetnek. Az orvosnők kiképzése ma már annyira elterjedt, hogy az európai egyetemek orvosi fakultásainak nagyobb részében nők is tanulnak s számtalan orvosi tanintézet van, kizárólag nők számára, így Oroszországban 24, sőt az aránylag nem is nagy Edinburgh városban magában négy. Lázas életű korunknak egyik jellemző múlékony kórtünete-e ez a nagy változás, avagy kezdődő csírája egy új korszak társadalmi életének, mely ajelenlegitől teljesen külömbözni fog? Két évtizeddel ezelőtt, midőn még csak itt-ott láttunk átutazóban, avagy a tudományos társaságok nemzetközi vándorgyűlésein egy-egy rövidre nyírt hajú, pápaszemes doktornőt, ki a svájci egyetemek szabad légkörében az úttörők merészségével s szenvedélyével lépett erre a pályára, két évtizeddel ezelőtt még abszolúte lehetetlen lett volna e kérdésekre némileg igazságos feleletet adni, lehetetlen, mert mindkét párt a nőemancipáció ferde és áldástalan fogalmából indulva ki, szenvedélyét s képzeletét vitte volna a vitatkozás harcterére. Ma megkísérelhetjük. Ma már százak működnek sikerrel az orvosi pályán s ezrek keresik kenyerüket, mint állandó tanítónők, ma már habozás nélkül elmondhatjuk, hogy csak üresfejű egyén dobálózhatik a nőemancipacionális harc idejéből ismert »uraságoktól levetett« frázisokkal, mint döntő érvekkel. Nem a férfival versenyez a tanítónő, ki megélhetési módot keres ebben a korszakban, midőn a mindinkább mérgesedő élet-halál küzdelem mindenkitől megfeszített munkát igényel, nem a természet törvényét szegi meg az az orvosnő, ki tehetségét felhasználva, önállóvá lesz ebben a korszakban, mely százezer és százezer nőt kényszerít arra, hogy családot sohase alapíthasson. Ám dobjon követ, ki elvont fogalmakkal játszik, arra a nőre, kinek saját hibája nélkül családi körön kívül kell élnie, mert nyomorogni vagy élősködni nem akar, az elfogulatlan ember nem ismerhet áthágyatlan korlátokat s enged kivételeket, még ha százezrek lesznek is e kivételek a nők millárdot megközelítő számából, mert tudja, hogy miként az utazó ügynök s tengerész is lehet jóindulatú családapa, a tanítónő s orvosnő sem szűnik meg igaz nő lenni, ha neveltetése helyes s egyénisége nem félszeg. S ki meri állítani, hogy az emberi test ápolása és gyógyítása merev ellentétben áll a nők természetével és hajlamával ? Kuruzsló nőkről ezrével beszél a történelem, mióta megszületett, a gyógyítás istenei közé feles számmal helyezte el a nőket a kegyeletes mythologia, nincs nemzet, művelt vagy műveletlen, mely ne létesítette volna a bábák intézményét s ez a század, mely a gyógyítás terén hova tovább nagyobb jelentőséget tulajdonit a célszerű életmódnak sokszerű egésségi szabályoknak, mint a gyógyszerek alkalmazásának, — ez a század sem habozik elismerni, hogy a betegápolás nem a férfi hivatásszerű feladata. Nem. Még a hitfelekezeti féltékenység is elnémul, hogy az ápoló apácákat dicsőítse; a messze jövőbe rajongó szemekkel néző szocialisták regényeiben, hol a nő és gyermek a kenyérkereset fárasztó gondjaitól teljesen mentnek rajzoltatik, a betegápolás kizárólag a nők munkaköre lesz. Nincs ezen mit csodálkoznunk. Mindnyájan tudjuk, — és a legtöbben nem hallomásból,— mily magas fokra emelkedik fel az állatból lett ember, midőn, mint anya, beteg gyermekét gondozza. Az a sokszor dicsőített kép, midőn alvást és éhezést feledve hetekig lesi a nő a szűnni nem akaró lázas nyögéseket, midőn a gyenge »asszonyi állat« haldokló reménynyel, de töméntelen vágyával harcra — s nem ritkán győzelmes harcra — kél a sötét halállal, ez a kép nem képzelem alkotta, napról-napra ismétlődik kunyhókban és palotákban ; ezeken a képeken elmerengve öntudatosan emelkedik önérzetünk, mert látjuk, hogy van alapja a költő szavainak: az ember egy földre szállt angyal, ki olykor az égiekre megemlékezik. Nem szükséges bizonyítni azt sem, hogy a nők betegápolási tehetsége nem szükségkép függ össze az anyaszeretettel. Példák özöne mutatja, hogy a betegápoló nő igen-igen gyakran önzetlen, mert ez a foglalkozás szenvedélye. Plevna falai alól megosztott hírnévvel tért vissza a hadsereg Oroszországba; egy kis csapat volt egyedül, melynek érdemére nézve nem volt vélemény-külömbség; ez a kis csapat orvosnövendék leánykákból állott. Huszonöten mentek önkényt a harctérre, hol a betegápolás csodáit mutatták be s kettő áldozatként typicusban halt el. A hatalom emberei ér- Gibraltar. (Elbeszélés.) Irta Justh Zsigmond. (Folytatás.) in. A kapujának két félfájához támaszkodik a két szolgája. Az egyik oldalon Shalimar lángpiros ruhában, fehér turbánnal fején, a másikon Georges Metcalfe, ki nekem is hűséges emberem volt, Egyiptomban ápolt betegségemben, a »mustra komornyik,« mint ahogy Warwick barátai nevezték. Vártak. Georges nagy örömmel oda jött hozzám, elvette jelöltőmet; megnézte,hogy milyen bőrben vagyok; megtudakolta: várjon a járás, hegymászás, nem ártott-e meg; mindezt a maga kedves »harry« angolságán, melynek tán kissé közönséges, hibás az idiómája, de azért oly sok jó, elmúlt egyptomi napomra emlékeztetett. A kis ház terrasse-án házigazdám fehér flanell ruhában, hatalmas, halványszürke pampás kalappal a fején, lóbázta magát egy óriási kelet-indiai hamakban. A szolgák egyedül hagytak vele, Karonfogva körülvezetett kis telkén. A ház vagy öt ablakos, igen könnyedén (valószínűleg csak vert falból) készült alkotmány, verandákkal a kert felé. A kert útjain szőlőtőkék, itt-ott egy nagyobb legyezőpálma, jobbról az épülettől istálló, melyben két házas lova és nagy orosz agara tanyáznak. A villa hegyoldalban épült verandájáról igazán tündéri a kilátás: előtte az egész gibraltári szoros két partja. Egyszerre tűnik fel Európa és Afrika szárazföldje. Szemben egymással a Punto d‘ Európa és Afrika sok. Lenn pedig keletnek a két világrészt büszkén uraló Gibraltár. Lássa, itt fekszem én egész nap ebben a hajnakban és lenézek oda a gibraltári szoros hullámai közé s várom, várom !« — Mit? — Hogy az eszem megjöjjön,— mondta Warwick s hevesen lecsapta korbácsával egy klaszin clematis fejét. — De jöjjön, nézze meg belülről is a házikóm. IV. A szalonba léptünk. Meglepetve kiáltottam fel: — Hiszen ez. — Igen, a yachtom szalonja, a Seagull *) bútorai, csecsebecséi. Igen, igen, és úgy éreztem, hogy minden e kedves kis zugban egy tavalyi szép napomra emlékeztet. Athénből Eleuzisbe mentünk a Sea-Gull-on, elragadó áprilisi napfénynél. Metcalfe e kis szalon keleti szőnyegeit felvitte a fedélzetre, s ott a ringató hullámok tetején végig feküdtünk a fedélzeten s égre szegzett szemmel elringáltuk magunkat e klasszikus tengerek habjain. — És az ebédlő ? Bevezetett, az is szakasztott olyat, mint a Sea- Gull-on. A véres magas hátú borszékek, — ott a kis jármű pallójához szoktak srófolva lenni; a nagy réz függő lámpák, melyeknek forgó s elhajló szerkezetét annyi nagy vihar próbálta már ki; a nehéz ezüst tányérok, melyeket semmiféle khamsin vagy cyclon ereje sem törhet darabokra; sőt még ott függ a nagy réz óra is a fedélzetről, melynek mutatóját Warwick naphosszant lesi, elmerengve azon, hogy az egyenlítő táján csak épp oly lassúsággal múlnak el a percek, mint Izland szigete mellett, az éjszaki szelek szárnyain! Csak egy nagy réz olajlámpa világított az ebéd alatt. — Akár csak a Sea-Gallon! — Lássa, én azt szeretem, hogy a kagylóm mindenütt velem legyen: a bútorok, az óra, Metcalfe és Shalimar nélkül alig tudnak meglenni. Arra, hogy életem változatos, folyton más meg más legyen, arra bizonyos fokú egyformaságra van szükségem. Egyforma *) Sirály.