Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-31 / 299. szám
nek fejében összekavarodott múlt, jelen és jövő. Elfeledtem a dikciómat, pedig — amint mondtam — úgy tudtam mint a miatyánkot. Még a kalapomat is majdnem, hogy ott feledtem. Az utcán azt hitték, hogy megbolondultam; magam is azt hittem, úgy zúgott és forgott velem a világ, ez a gonosz világ! Elhihetik kérem, ha mondom, hogy a jövendőbeli anyósomnak, a »mamá«-nak nyelve akasztott meg a küszöbön, hogy tovább ne léphessek. Nem mondhattam el, hogy a leányát akarom megkérni. Eldiskurálta tőlem az üdvösségemet, boldogságomat. Ott állottam a mennyország előtt és az a kherub nem bocsátott be a lángpallosával — a nyelvével. Mikor a piacra értem, magam is nagyot lélekzettem. — Vájjon jól cselekedtem-e, hogy megretiráltam? Vájjon a leány nem követte, volna-e anyja példáját ? Oh, bizonyosan ! És akkor a saját édes, kedves leányomat sem kérhett volna meg az a derék férfi, aki majd szerette volna nőül venni. Pedig bizonyosan szerette volna, amint én is igazán és forrón szerettem Ninuskát. Ha a mama csak ez egyszer erőt vett volna magán s elhallgat, akkor önök előtt nem egy kopaszodó agglegény tenné e szomorú vallomásokat, hanem egy derék családapa ujongana örömében. Oh, mert amilyen jó ember én vagyok, okvetlenül fölviszem családapaságig. A szép Alliette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Foly tiltás.) Bármily hirtelen mult is el Micaudnak a fölindulása, Alliettenek a figyelmét nem kerülte ez ki. Micaud színlelt nyugodtsága visszatért. — S mit tettél azzal ? — Mikor ide jöttem, nem volt pénzem s zálogba tettem. Micaud elsápadt mérgében s arkát harapdálta. Mint Alliette Soufflardnak mondta, ő sokkal jobban ismerte Micaud-t, semhogy meg ne győződött volna arról, hogy ez hoszúálláson töri a fejét. Csak azon töprenkedett Alliette, miképen akarja Micaud a a célját elérni? Meg akarja-e gyilkolni versenytársát, avagy a rendőrségnél akarja föladni? Noha Micaudnak a magyarázata eléggé elfogadhatónak látszott, a szőke ösztönszerüleg sejtette, hogy a tőr ki van vetve ellenök. Az okosság azt súgta neki, hogy Micaud-t szemmel tartsa s óvakodjék minden oly közléstől, melyet egy áruló kizsákmányolhatna. Szerencsétlenségére, Micaud jelenlétében nem közölhette gyanúját a társasággal. Az, amit Alliette előre látott, megtörtént. A banditák sokkal bizalmasabbak voltak, mint Alliette. — Ejb, —szólt Levier, — nem maradsz te soká ingvállban. — Mit mondasz ? — kérdé Micaud. — Alkalmasint mennél előbb kárpótlást kapsz kabátodért, mert, úgy tetszik, nemsokára úszni fogunk az aranyban, hála Vallardnénak. — Valóban ? — Természetesen, — lódította Lemeunier, — az öregasszony pompás zsákmányt szimatolt ki. Csak le kell azért hajolni s fölvenni. Alliette meg akarta akadályozni a bizalmaskodást, de már késő volt. — Nem igaz-e, Vallardné, — kiáltott Lemeunier, — hogy te oly kincses bányát fedeztél föl, mely mindnyájunkat gazdaggá tesz ? — Mindnyájatokat nem, — válaszolta az özvegy, — de igen is azt a három vagy négy derék fickót, akik az ügyet lebonyolitják. Csakhogy valamit előre meg kell jegyeznem. — Nos, mit ? — Azt, hogy fegyvertelen kézzel nem szabad oda menni. — Talán veszélyes vállalat lesz az ? — Hüm, hüm ! nagyon is veszélyes! — Hm! — Inkább bizonyos, mint nem, hogy vért kell ontani. De legalább a fáradságnak gazdag jutalma lesz. Loufflard szótlanul hallgatta e beszédet, de mikor az utolsó szavakat hallotta, élénken fordult Vollardné felé. — Hát csakugyan nagy lesz az a zsákmány ? — Királyi zsákmány! — S szükséges a vérontás ? — Bizony, gyilkosság nélkül a dolog nem igen történhetik meg. — Miféle az áldozat? Férfi? — Nem. — Tehát asszony ? — Talán két asszony. — Nagyon jól van. Alliette nem vonta el a szemét Micaudról, míg a kedvese beszélt. Mikor a gyilkosságról volt szó, a szép szőke észrevette Micaud ajkán az öröm mosolyát. — Ő el akarja Soufflard-t veszteni, — gondolta magában Alliette. — Örül neki, mikor Soufflard gyilkosságra vállalkozik. Azt óhajtja, hogy olyasmit kövessen el, amiért Soufflard-t föladhatja s ekkép boszut állhat értte. Ezt a gazembert nem volna kár megölni! Alliette szigorú nő volt. Mihelyt ő Micaud-t halálra ítéli, vége Micaudnak. De Micaud is jól ismerte Alliettet. Észrevette, hogy a szép szőkének a gyanúját fölébresztette, mert alighogy Soufillard kijelentette vállalkozó szándékát, Micaud legott Vollarduéhoz fordult. — Én is ott leszek, — mondta. — Te is? — kiáltott föl Alliette meglepetve Micaud ajánlkozása fölött. Micaud csodálkozva kérdezte: — Hát mért ne ? — Nem hittelek ily merésznek. — Szükség törvényt ront, — válaszolta Micaud. — Csak nem maradhatok örökké ingvállban. — De neked más öltözetednek is kell lenni a lakásodon, szólt Lemeunier. — Még az árnyéka sincs. — Ésd, — kiáltá Levier, — ha nincs is más öltözeted, még lopás nélkül is szerezhetsz magadnak, mert neked jól tömött erszényednek kell lenni. Micaud megrezzent. — Nekem! — kérdé elcsodálkozva. — Neked bizony. — Hiszen nem költöttél egy fillért sem, pedig osztoztál majdnem minden zsákmányunkban. Micaud elsápadt, de megőrizte hidegvérét. — Honnan az ördögből gyanítod te azt, hogy nekem pénzes zacskómnak kell lenni ? — Ej, — szólt Lesage, — hiszen te nem vagy a gyóntató atya előtt, őrizd meg a titkot magadnak. — Nekem adod e te a rejtett kincsedet, ha megtalálom! — kérdezte Alfréd. — Szívesen, te gaz fickó ! — No akkor hát csak jól őrizd a pénzes zsákodat ! Micaud osztozott az átalános kacajban, mely a a fiú szavait kisérte. Klára ájtatos »hivő« (nazarénus) aszony, ki két urát temette el könnyű szívvel, sírás és ének nélkül, mint ahogy ez »a Krisztus vallásába beépült« asszonyhoz illik. Bár a büszkeség az írás szerint bűn, mégis büszke rá, hogy az ő lakója úri dáma, kit Orosházáról frakker hozott ki, piros tollas kalap a fején, gyöngyös ruha a testén. Kissé festett szépség, kinek orvosa ajánlotta a Gyapárost. »Hej de híres lett is ez a mi kis pocsolyánk,« örvend neki Süle Klára, ki mihelyt szóba ered a lakójával, elkezdi magyarázni a nazarénusság tanait, mire a vendég elszenderült a nagy hőségben.Beszélgetések jellemzőleg mutatja, hogy milyen ellentétek: Sülé Klára a világi hivalgásoktól ijedező vakbuzgó, de tiszta lelkű falusi asszzony; Becker Mili pedig a város cifra rossza, de a ki adja a szemérmest s egy visben a világért se menne a Gyopáros iszapos vizébe. Mikor aztán Süle Klára megtudja, hogy amig őa gyülekezetben buzgólkodik, otthon a lakója látogatókkal mulat, elszörnyüködik. Nem keregeti ki azonban a házából, hanem eltökéli, hogy megmenti a szerencsétlen bűnöst a kárhozattól, mert az ördögök különben olyan kőkeményre kalapácsolnák a szívét, hogy többé semmi vétkes érzés meg ne teremhessen benne. Hivatásának tekinti, hogy a jó útra térítse. Még a gyülekezetből is fölmenteti magát, hogy éjjel-nappal Mili körül lehessen. Nem kimisi a fáradságot s feltárja előtte a menyország minden titkos gyönyörét, fel a pokol mind a hét tüzes kapuját. Elcsente (mert ez is az Urnak tetsző cselekedet volt tőle,) festékes dobozait és haj sütő vasát s addig téritgette a lakóját, míg az egy szép reggeli megszökő-t tőle. Ez a kötet egyik legértékesb és teljesen kikerekített rajza. A »Valahogy csak lesz« alakja a pusztai csősz, ki egyhangú munkában tölti életét, távol az emberektől. Templomba sem járhat, mert az nagyon meszszire esik. A felesége el-elimádkozik otthon, ő meg a csillagokat nézi. De bíznak a jó Istenben, ki megsegíti őket. A házát kétszer is elvitte már a vadvíz, de újra fölépíttette. Ha a szélvész lesodorja a födelet Még egy vig dáridó a »Café de la Paix« egyik külön szobájában, hol négyen mulatnak, köztük igazában magyar csak a mi szerzőnk, de magyar népzenészek játszák a nótát: »Hej a szívem csak azt mondja,jobb otthon !« Cseng a pohár, tombol a jó kedv, megjelen egy olyan lány, aki csupa Páris, »férfi s nő egy személyben.« Benéznek más asszonykák is, hallgatni a zenét, nézni a táncot, melybe magok is bevegyülnek. Van duhajkodás s egy francia oda vágja pezsgős poharát a tükörbe, mely darabokra törik. Mintha a Tiszazugban nőtt volna fel. Egy lány nagyot sikolt, mert ilyet még nem látott, a többi vihog, azután mind iszik. A cigány egyre húzza, s szerzőnk a lelkébe mélyed s azon át a puszta végtelenébe lát, hol »egyszerű a táj, egyszerű az érzés, egyszerűen vagyunk mi is. Távol tőletek, semmi közös köztünk.« És aztán hiába nevet rá a lány, ki elébb Párist jelképezte neki. Az álmok szentek s a puszta győzedelmeskedett Páris fölött írónk szívében. íme a nyitány, ellentétes motívumaiban olyanformán komponálva, mint a »Tannhauser«-é, melyben a Vénus-hegy csábos éneke és a zarándokok ájtatos kara viaskodnak egymással, s utójára ez utóbbi győz és diadalmi indulóvá emelkedik. A következő lap már az »Anyaföld«-et festi, a csabacsűdi pusztát a nap aranyos fényében, mozgó délibábjával, fanélküli magányos tanyáival, sugár kútgémjeivel s a távoli templomtornyokkal meg a gulyákkal és a gulyással, a ki méltóságteljesen lépked ,mert ő itt az ember.« Felesége a kunyhóban kis gyermekét szoptatja s nem födi be mellét, midőn szerzőnk oda áll eléje. »Nem volt szemérmetes, több volt ennél, nem tudott olyanról, ami szemérmessé tette volna.« A másik kunyhóban nagy a szerencsétlenség : mérges gombától haldokol egy egész család. Az orvos, ki segíthetne, messze van. De a papért beküldtek Szarvasra. A nélkül nehéz volna meghalniok. De magától a haláltól nem félnek s olyan egyszerűen halnak meg. A temetés pedig milyen igazi bánatú ez egyszerű, csupán érzésből álló embereknél. Mikor szerzőnk látja e szívből eredt gyászszertartást, mikor a menet eltűnt a homályban s végtelen csend volt körülte, úgy érezte, hogy egyedül van a földön. Milyen eleven kép a »Zana Zsuzsi megtérése.« Ez a világát vígan élt asszony nem fiatal már, öregedik. Egykor ott hagyta az urát Gyulai Ádámért, de az nem vehette magához s azt mondta neki, éljen még az ura mellett, amíg ez él, aztán ha szabadok lesznek, áttérnek a »hívők« (nazarénusok) vallására s elől kezdik az életet. Most csak keszkenőt cseréltek ki, de egy év múlva Gyulai Ádám visszaküldi neki a keszkenőt, mert mást vesz feleségül. Zsuzsi pedig kilöki az urát a házából, (mert övé a ház,) cifra asszony lesz belőle s azt mondja Adámnak: »Várlak azért még mindig. Tudtam nem fogsz elfelejteni!« Aztán szeretkezik dacosan, kihívón dalol, táncol és nem hallgatja meg az Adám esenkedéseit. »Majd ha elhagyod érettem a feleségedet és a gyermekeidet!« Adám megtette azt is, csakhogy későn. Akkor már Zsuzsi érezte a maga öregedését és haza küldte Adámot a feleségéhez. Maga pedig levetette cifra viganóit és sötét ruhát öltött ; bezárta a csapszéket, melyet azért nyitott, hogy ott szerelmében csalódva, a világgal dacolva élje vígan világát; dolgos asszony lett belőle s minden szerdán és szombaton eljárt imádkozni a nazarénusok gyülekezetébe.Erősséges realizmussal és egyszersmind diskrét ízléssel festett alak. Vonásai épp oly magyarosak s egyszersmind eredetiek, mint Tóth Edénél a Finum Rózsiéi. A »Délben« című rövid képben az alföldi szikszó-tavak leghíresebbjét, a Gyapáros-t látjuk, amint a forró dél napsugár-özöne süt a lomha tóra, melyben három határ parasztsága fürdik. Festőknek való látvány. Oda menjenek — buzdítja őket szerzőnk, — ha az állati szépet, mely annyira emberi, meg akarják ismerni. De sietniök kell, mert a poshadó civilizáció erre a természetes népre is rá fogja húzni az álszemérem kényszerzubbonyát. Ebbe a tóba ment fürödni, csúzbaját gyógyítani .A Süle Klára lakója is, egy nagyváradi pillangó. 2226