Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-29 / 297. szám

Csütörtök, 1891. október 29 297. szám Huszonnyolcadik évfolyam Előfizetési dij: Félévre........................8 frt Negyedévre ................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 13 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tero, Athenaeum-épület) küldendők. Az elkárhozott. (» A puszta könyvé«-ből.) Irta Justh Zsigmond. (Vége.) — Lássa, uram, én is voltam fiatal. Fiatalsá­gom nekem is virágos, nótás volt, csak úgy mint ezeké. De hát akkor még azt hittem : a nóta boldo­gít. Most azt tudom, hogy a ti útjaitok, — mondta a lópásztorokhoz fordulva, — a pusztulás ösvénye. — Az a, bátyám ! — kiáltotta oda neki hety­kén Lövei Mihály, — a kendiek portáján árvereztek múltkor is, nem a miénken. — Az más mesterség, az a földi javakra vonat­kozik. Az ő javaik nem e földről valók, nincs olyan végrehajtó a föld kerekségén, a ki ahhoz nyúlhatna, így tanít engem napról-napra az én Zsuzsi szagám! — Az viszi a bátyámat ma is arra, hogy el­­higyje azt a sok badar beszédet, a­mit a gyülekezet­ben folytatnak, — pattant fel még ingerültebben Lö­vei Mihály. — Azért a kis dohányért csak nem kár­­hozik el, — mondta hevesen, aztán dünnyögve végig keveredett a subán, mint a­kinek már dalolásra nincs kedve s aludni készül. — Hát tudod már te is a bűnömet ? Hej fiú! — mondta az öreg Bús Mihály szeliden, — okulj szeren­csétlenségemen. A dolog így történt — folytatta hoz­zám fordulva: — a feleségem, ki szent asszony, min­den néven nevezendő akadályt az utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne tévedjek, az Úrnak nem tetsző módon ne kereskedjek. A dohányomat mind a meszes gödörbe hányta, a kassza-kulcsot magánál tartotta s nem adott ki belőle nekem de csak egy fityinget sem. — Hát erre hogy állhatott rá kelmed, hiszen a ház is, a telek is a magáé? — kérdte az egyik csikós,­­egy fiatal szálas legény. — A­mióta láttam, hogy ő tartja éltünk rögös útján a szövém­eket, azóta csak ráhagytam én min­dent: az ő szavában éreztem az Úr malasztját. —­ Akkor is az dől belőle, ugy­e, — mordult bele Lövei Mihály, — ha magát piszkolja a házuk udvarán, hogy még a Molnárék tanyájára is elhullik, pedig azok vannak vagy kétszáz lépésnyire kend­­tektől. — Akkor is az Úr szava beszél belőle, mert akkor is csak az én javamat akarja, ha a szennyes fe­jemet mosdatja, — mondta még mindig mosolyogva Bús Mihály. — De folytassa, Bús bátya , lássa, érdekel na­gyon a beszédje. — Érdekes is az, tanulságos is. Het maguk is tanulhatnak tőlem, mert még a jóról és a rosszról nem tudnak semmit. Ha annyit tudnának a mennyei vi­galmakról, mint az én Zsuzsim, nem dalolnák itt át a fél éjszakát. Szent lenne az életök, mint az én Zsu­zsim szája. De hát az ördög nem alszik, az ébren virraszt s hamar ráteszi a kezét a szegény ember lel­kére. Az enyém is az övé már... mondom, anyjukom vigyázott reám, hogy szerette volna, hogy ott túl a mennyországban is együtt legyünk a vigalmakon. Bár — tette hozzá a mély meggyőződés hangján hozzám fordulva, — ott nincs házasélet. Ki-ki külön él s nem tud földi gyengéiről semmit. A legfőbb gyönyör nem a szeretkezésben áll, — vetette oda a dalos Lövei Misának, ki kalapját a fejére húzta s úgy hallgatta az öreget. — Én, — folytatta Bús Mihály, — azt hittem, ha a lét mézét ujjhegygyel szedem, nem ártok meg magamnak. Megcsalódtam. Eleinte lopva, titokban le­jártam a kukorica szélére az árokba pipálni, de ezt se soká. Egyszerre csak elfogyott a dohány, feleségem meg még a könyörület-fillért is megvonta tőlem, mert tetszik tudni, — mondta hozzám fordulva, — irgal­masságból néhanapján adott egy pár krajcárt nekem. Ezt hívta könyörü­let-fillérnek. — Hát ezt is megvonta tőlem. Ekkor egy ilyen átkos percben — lám uram, ilyen gyenge báb az ember. Judás harminc pénzért az Urat adta el, én két köteg dohányért a lelkem üd­vösségét. Loptam, uram, én, becsületes Bús Mihály, kiről senki sem tudott volna bűnös cselekedetet ed­dig elmondani. Két köteg dohányt loptam a háróék földjén. Ezt szívtam el, két héten által, nagy gyö­nyör volt, nem hittem volna akkor, hogy oly drágán fizetek meg majd értte. Feleségem egy este rajta ért. Ijedten látta, pipálok, gondolta, tudta, hogy nem pénzért jutottam a dohánylevelekhez. Megremegtem s ijedten, töredelmesen bevallottam neki mindent. — Ugyan az isten akárhová tegye magát, hát ez volt a vétke ? — kérdte egy suhanc, ki a tűznél szalonnazsírt csepegtetett a kenyerére. — Nem elég nagy vétek ez, könnyelmű fiatal ember ? Feleségem, a­mint megtudta vétkemet, zo­kogni kezdett. A szegény pára azóta is elsirat min­den nap négyszer, reggel, délben, este, meg éjjel az alvás legközepén. Másnap, hogy ő maga is bűnbe ne essen s el ne kárhozzék, feladta vétkemet a gyüleke­zetben. Kicsaptak érte s a tanitó rám olvasta az irás szent szavait és átadott az örök kárhozatnak. Szegény Zsuzsim, azóta csak jajgatni tud rajtam, kinek a mennyország vigalmaiban nem lesz része, kire az örök világosságból még csak egy árva sugár sem esik, ki­nek csontjait gyehenna örök tüze fogja égetni, kitől majd, ha az ítélet hozsannája meg fog szólalni, örökre el kell majd válnia. — És nincs mentség ? — kérdtem én az öregtől. — Nincs, mert a ki egyszer már bejutott közéjük s akkor vétkezik ilyen nagyot, annak nincs kegyelem sem a földön, sem az örök biró előtt. — És most hogyan fér meg az élete párjával? — Szegény párom, ha nincs a gyülekezetben, csak engem sirat egész nap. Ezért hat nappal, ha csak tehetem, a kukoricába bújok s ott alszom vagy pipálok, oda nem hallik a szava. — Most már pipál? — Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom, le­gyen miér­t. Meg is verem az öregemet, ha már nem győzöm hallgatni; nem védi magát, mert a hivő asz­­szonynak tűrnie kell. De ilyenkor is csak azért Történeti képírásunk.­ ­ (Dr. Pr.) Most, midőn Munkácsy Mihály kör­utat tett hazánk különböző vidékein, hogy történeti nagy képéhez , a »Honfoglalásához anyagot szerez­zen , eredeti magyar arctipusokat és régi szabású népviseleteket, midőn tehát reméljük, hogy e nagy lángelme kétségkívül nagy maradandóságú históriai festménynyel fogja az országházban megörökíteni rend­kívüli tehetségét és korunk magyar festőművészetét, időszerű beszélni a mi lassan és kedvezőtlen viszonyok közt bontakozó történelmi képírásunkról. Valahányszor gyors fejlődésnek indult hazai festőművészetünket bírálat alá veszik, újra meg újra halljuk a panaszt, hogy magyar festőművészek már vannak, de magyar festőművészet még nincs. A magyar nemzeti irányt, a speciális magyar iskolát hiába sürgetik azok, kiknek hazánk művészeti moz­galmai szívükön fekszenek. S ezek közt vannak elégü­­letlen követelő hazafiak, kik nem elégszenek meg az­zal, hogy Munkácsy Mihály Párisban szerez dicsősé­get a magyar névnek, Zichy Mihály az orosz cár ud­varában szoktatja a magyar művészet iránti tiszte­letre a muszka főurakat, Wagner Sándor, mint ta­nár a bajorokat oktatja a históriai képírásra, s Lie­­tzen-Mayer a württembergi akadémiát igazgatja nagy tekintélylyel, aztán meg páratlan művészettel illusz­trálja Schillert és Goethét, a­mikor Aranyt és Petőfit is interpretálhatná. A névsort még bővíteni lehetne, mert London, Berlin, Róma és Bécs számára is jutott néhány ma­gyar művész, kik ott állandóan megtelepedtek és örökre lemondtak arról, hogy valamikor egy nemzeti magyar iskolai hívei legyenek. A külföldre szorult jelesek művészeti törekvése bármi inkább, csak ma­gyar jellegű nem. Mindnyájan, nagyok és kisebbek egyaránt, kozmopoliták, kik tárgyaik választásában, művészeti felfogásban, a kivitel jellemzetességében nem keresik a sajátos magyar ízt, a nemzeti indivi­duális vonásokat. De ha ebből a szempontból ítéljük meg mind­azt, a­mit magyar festő az utóbbi évtizedekben alko­tott , a sokat sürgetett irányt azoknál sem igen talál­juk meg, a­kik idehaza maradtak, itthon merítettek lelkesedést, a hazai talaj végétől elvárhatlanul mű­velték a képírást, melyhez a tárgyakat a mindennapi élet, a természet vagy a történelem szolgáltatta. A­mi speciális magyar jelleg van , az leginkább csak a tájképre és a genre-ra szorítkozik. Mészöly Géza a Balaton dicsőítője, megteremtette a melancholikus hangulatú vízi és mocsaras tájképet, a­milyent csak hazai motívum után festhet, és ezt a műfajt meg is kedveltette a külfölddel, úgy hogy a Balatonnak való­ságos kultuszt teremtett az idegenek közt. Bőhm­ Pál pedig a magyar népéletet kedveltette meg műárusok­kal és műkedvelőkkel egyaránt, a­kik München­ben azon nedvesen, még az állványról veszik meg képeit. De várjon a magyar históriai képírás aratott-e valaha ily sikert, még csak idehaza is ? Megtaláljuk-e a hazai monumentális irányt, mely nélkül pedig a kisebb műfajok sem igen virágozhatnak? Az arckép, a genre és táj­kép művelése és egyes ki­tűnő művek alkotása még nem képviselhetik méltán va­lamely nemzet művészetét. Ez alsóbb műfajok mindig csak kiegészítői lehetnek az emlékszerű nagy stílnek. Ha a franciák művészetéről szólunk, bizonyára nem Claude Lorain-ra, a kitűnő tájképíróra, sem Wat­­teaur-ra, a páratlan rokoko-genre mivelőjére, hanem Horace Vernet-re, Delacroix-ra és Ingres-re gondo­lunk. A mi festőinknél mindenekelőtt hiányzik az a his­tóriai érzék és históriai szellem, mely nélkül pedig történetet lehetetlen érzékíteni. Ha csak futólagos szemlét tartunk mindama művek fölött, melyek nemzetünk dicsőségét néhány hatásos jelenetben hirdetik, arra a meggyőződésre ju­tunk, hogy képíróink ecsetét első­sorban a hazafias lelkesedés vezette. Kevés kivétellel mind oly időszak­ban keletkeztek e képek, mikor a nemzeti csüggedés­­nek kívánt hangot adni a költő és kifejezést a képíró. A nemzeti múzeumban levő magyar történeti képek közül »Hunyadi László holtteste,« továbbá »Zrínyi Ilona,« melyek Madarász Viktor első párisi élénk sikereinek becses emlékei, mind a csüggedés hangulatának termékei. És várjon Székely Bertalan »II. Lajos király«-a, a mint a mohácsi vész után hű vitézei holtan feltalálják, nem azért tett-e olyan rend­kívüli hatást annak idejében, mert az 1526-diki nem­zeti gyászt soha oly élénken nem érezte honfi­ sziv, mint mikor e képet a művész megalkotta ? S a nem­zeti múzeum többi magyar históriai festménye: »Do­­bozy és hitvese,« aztán »Eger vára hősi megvédése,« »Tököly halála,« »Báthory tudósai közt« s a hány lelkes tárgyú kép még látható ott: egytől egyig inkább a hazafias fölbuzdulás, mint az érett, tárgyias művé­szeti becsvágy terméke. És mégis e művek azok, melyek a nemzeti irányt már évtizedekkel ezelőtt jelezni kezdték. Néhány más kompozícióban pedig, mint a nemzeti múzeum lépcső­­házában ékeskedő falképekben, melyek a magyar nem­zet művelődését történeti jelenetekben tünteti föl, to­vábbá a redoute freskóiban, ez az irány erősödni is kezdett. A­mit e festményekben Lotz és Thán Mór ígértek, azt senki más nem váltotta be, és ők maguk is csak részben. A történeti kutatás, monográfiák írása, a régi magyar élet ismertetése azóta nagyot haladt, a nagyközönség is jobban érdeklődik a múlt iránt, de képíróink e haladással nem tartottak lépést. A jól indult kezdetnek nem lett folytatása, sőt a kozmopolita felfogás mind nagyobb tért hódít. Mi­kor a művelődés nagy mozzanatait kellett feltüntetnie, nem a saját viszonyainkra gondoltak művészeink, ha­ Mai számunk 10 oldalra terjed.

Next