Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)
1891-11-08 / 307. szám
Vasárnap, 1881. november 8. 307. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Félévre ..... 8 frt Negyedévre .... 4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport" képes melléklettel együtt lő kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ..SALON ÉS SPORT E HETI MELLÉKLAPPAL. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Búcsú a naptól. Isten veled, Hányó világit szép napom ! Fogadd a dalnok búcsúsohaját, Míg elmerülnél ott a hegy mögött, Hogy más vidékek vígan virradó Mezőinek vígy fényt és meleget S csöndes ligetek bokraiba halt. Ki tudja , holnap látom-e megint Lobogó fényben égő arcodat, Mely változatlan, mint Rózám szerelme És éppen oly örök ? Rövid egy éj a tenger nagy időben, De bosszú nékem, a ki csak azért Születtem, hogy elmúljak nyomtalan! És fájna majd e válás búcsú nélkül, Ha úgy fordulna, hogy többé soha Találkozásunk ne legyen. Hiszen te voltál leghívebb barátom, S leghívebb hozzád viszont én valók, Ki ez unalmas, egyhangú világot Csupán azért szerettem, mert a te Ragyogásod betőlte mindenütt. Tavasznyílásban, őszi hervadásban Imádtalak én mindig egyaránt. A napraforgó sokkal hamarább Lehetett volna hozzád csapodás, Mint az én tiszta, szeplőtlen világod Veröfényére szomjazó szivem. S te is szerettél engem szerfölött: Könnyezve estéd sűrű harmatod, Amint naponként este elhagyói; S reggel az ólom föl se szedte még Fáradt pillámról védő szárnyait, Mikor örömtől reszkető, szelíd Sugaraid ott játszadozzanak Már ágyam szélén, lesve ébredésem’. Csalódtam is én itt sok más mosolyban, De a tiédben sohasem : Mindég ,egyenlő kedvvel szállt reám az, S melengetett még puszta télen is, Lelkemben minden egy nap egy nemes, Szép eszmének virágát bontva ki. Tőled tanultam égni lankadatlan És önmagam világán járni itt; Mástól nem vonni meg szívem tüzet, Hanem szeretni minden földfiát, A félbe maradt rajz. (Útközben.) A váróteremben, melynek nagy szárnyú ajtai színes őszi párázatot lehelve, folyton nyikorogtak, könyvet tartott a kezében. Nemes, akaratosnak tetsző, formás fejecskéje hátra volt szegve. Fehér, kicsi ujjaival, melyeket gyakran megnedvesitett vékony és színtelen ajkain, feltűnően gyorsan forgatta a könyv lapjait, kissé bizar rendetlenségben omlottak le vállára sötétbarna hajfürtöi, de ezek szándékosan így vannak ápolva, szabadon, fönt a kedves fej koronáját szalag fogta össze csokorban, ami rendkívül jól állt a gyermekes bájos archoz, s oly ünnepies komolysággal ingott a vékony kis testen, mintha modellül szolgálna. Bízvást el is fogadhatná e kis lengyel leány kecses fejét bármely híres művész mintának, ha például Shakespeare »makrancos« hölgyecskéjét akarná megalkotni, akár vásznon, akár márványon. Öreg összezsugorodott matróna, ó szabású lengyel nyusztprémes mentében ült a leány mellett. Valamikor, tán a lengyel szabadságharcok idején, szép asszony lehetett. Látszik ez az összeaszott, de szabályos vonásu arcon, a magas, száraz termeten, mely meg van görbülve. Thea párolgott előtte s alig bírta a csészét megfogni reszkető kezével; de a szeme lángolva csüggött folytonosan a leányon. Nem kellett kérdezni: anya és leánya voltak. Mind a kettő beteges ; az öreg matróna odahajolt a vértelen arcú gyermekhez s a könyvet akarta minden áron becsukni, hogy ne olvasson már, mert a gáz reszkető fénye nagyon rontja a szemet. A lány idegesen emelte félre egyik kezével a könyvet, hogy anyja el ne érje, olvasni akar. Gyönyörű, akaratos fejét villanyos idegességgel rázta meg s a fényes, selymes hajfürtök mint eleven kígyók reszkettek a nyakán. Olvasott még egy darabig, aztán föltekintve, gyöngéden odasimult az anyjához, megtörülte fehér selyemkendőjével a beteg öreg asszony homlokát. És tartotta neki a theás csészét. Később pedig az anya állt fel, nagy aggodalmak közt és nehéz barna gyapot kendővel terítette be a leánya házát. Mutatta, hogy az ajtót folyton nyitogatják, veszedelmes légvonat van s a rajongó anyaszeretet érzésével fejezte ki, hogy félti gyermekét. Folytonosan igy istápolták egymást, őrködtek egymás fölött a beteg, összetört öreg asszony, és a sápadt, szép gyermek, aki végül odavonta anyja fejét a keblére, hogy ott pihenjen addig, míg az indulásra csöngetnek. Meghatott ez a kép, mert különben nekem is volt akkor még valaki, akinek kedves kis arcát szerettem volna szívemre szorítani. Ahogy az anya és lánya egymást aggodalmas, féltő tekintettel átkarolták, az a gondolat támadt okvetlen az emberben, hogy ezek egymást szállítják az örök tavasz égalja alá, az anya a lánya egésségét, a lány pedig az anyáét keresi ott........ Haladtunk már a vasúton dél felé. Megannyi ezüstfolyam zuhogott váltakozva, hol magasabb, hol kisebb eséssel a sok alpesi patak hegyközökben meg völgyekben, a hol sok tarkahátu tehén őgyelgett és sok kurta ruhás, apácásan bekötött fejű stájer leány szedte a káposztát és ha kedve volt hozzá, énekelt, a miből egy-egy dallam foszlánya beszállt a coupé ablakán az őszi homálylyal együtt. Az én lengyel nőim elfoglalták maguk a coupé egyik pamlagát teljesen. Az öreg anyóka fölkuporodva, az utazó vánkusra dőlten, a másik oldalon húzódott meg fesztelenül fölszedett lábakkal a beteges, szép leány, akiről már megtudtam, hogy Perszidának hívják. A kis Perszida a coupéban kezdte csak kibontani a szárnyacskáit, amilyen szárnyacskái csak egy rettenetesen elkényeztetett gyermeknek nőnek. Lehányta magáról a felöltőit, s előtűnt a törékeny, formás, kedves alak a sok bárkonyból, mint gubóból a pille. Kibontotta összebogozott haját, mely az eleven fejecskének egy ideges rázkódására, mint glória omlott le könnyű fürteivel a sápadt, szép arcra, kicsi fülecskékre, és mintha senki más nem volna jelen, bátran kapta fel parányi lábait a bőrdiványra és valami élénk lengyel népdalt dúdolt vékonyka, üres hangon. Közben felugrott és betakarta a plaiddel édesanyja lábait, aki boldogan mosolygott rá. Alig helyezkedett el Perszida, kicsi tenyerébe fektetve hegyes állacskáját és bizalmatlanul tekintgetve szét, egyszerre fölkászolódott fekvő helyéről az anyja, aki pedig csak alig él és valamit motyogott, hogy Perszida nem jól ül ott, s vánkost visz neki a háta mögé, hogy ne nyomja a coupé oldala a gyönge teremtés csontjait. Hát kellett ez neki ? Elszédült a szegény öreg s Perszida a két kis karjára fogta, hogy fölsegítse a pamlagra. A vézna kicsi csontokba e pillanatban nagyon sok erőt adhatott a szeretet, mert csakugyan szépen le tudta fektetni az édesanyját. Mellettem elegáns kis bécsi asszonyka ült gigerli úti pongyolában. Selyem babos mellénykéje volt, impozánt keble, melynek selymekbe burkolt orma fölött volt éppen a kicsi órazseb. A bécsi gigerli asszonyka minden percben az órája után kapott, s mivelhogy ez a kis arany óra ott himbálózott a selyem barmocska legeslegtetején, ez a látvány kiállhatatlan kezdett lenni. Elhatároztam tehát, hogy unaloműzés okából továbbra is az én lengyel nőimmel fogok foglalkozni. Ezek pedig egyelőre nem csináltak egyebet, mint amit a váróteremben: egymást segítgették. Egyszer Perszida kisasszony raktározta föl beteg anyját, (aki minduntalan az ő segítségére hagyta el fekvő helyét, a pamlagra, máskor a beteg anya erőszakolta rá féltett makacs kincsére a meleg kabátot vagy a nehéz piáidét. A lány fölhúzta a nagy utazó Akár hivalgó bíborban ragyog, Akár ínséges rongyok szégyenét Búsan viselve vánszorog. Isten veled hát, szép napom ! Békességgel járj utadon, S ahányszor visszatérsz: Megemlékezzél mindenkor felőlem, És hű barátod hamvai fölött A végtelenség hosszú idején Lengessed leghőbb sugáraidat. Oh az én szertebomló életem Nyugvó helyére könnyen rátalálsz, Mert ha virágot nyitsz reá tavaszszal: Nem lesz a földön még egy sírhalom, Mely hálásabban küldené feléd Híven virrasztó virágainak Mélán enyelgő mosolyát. Jakab Ödön. ——«0»------ Katalin. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Azt is gondold meg — folytatta a kisértő félig rábeszélő, félig parancsoló hangon , hogy a gyermeknek kötelességei vannak anyja iránt, akit nem szabad nélkülözéseknek, nyomornak kitennie, mikor a magáéval együtt neki is szép jövőt biztosíthatna, nem szabad őt eltaszítania egy idegen miatt, aki senkié, semmié... Ebben a pillanatban megszólalt a déli harangszó, Piroska ijedten kapta fel fejét és igyekezett az anyja kezeiből kiszabadítani magát. — Anyám! mennem kell... észreveszik... várnak — rebegte a szegény megfélemlített gyermek — a néni haza jön s ha megtudja__bocsáss kérlek... — Jól van, menj hát, drága szép leányom, én adok időt a gondolkozásra, egy egész napot. Holnap itt és ebben az órában várom válaszodat. Addig gondolj a dicsőségre és anyádra, kinek te vagy egyetlen reménye. Ezzel rávetette magát a gyermekre és hevesen megölelte, összecsókolta , mígnem az magát karjaiból kiragadva, sietve futott el tőle. Hallottam lépteit végigkopogni a fahídon, hallottam, a mint ruhája az ajtóhoz surlódott és láttam a mint ideges sietséggel szalad be a házba, miután az ajtót hévvel csapta be maga után. Szerencsére, nem nézett hátra, mert különben meg kellett volna engem látnia, amint magammal tehetetlenül dűltem a kerítéshez. A szívem hevesen dobogott, szúró, bizsergő zsibbadás futott végig egész testemen, fejem égett,míg egész testem hidegtől reszketett. Agyamban a gondolatok szörnyű zűrzavara kavargott, képzeletem előtt iszonyú képek vonultak végig, láttam őt, az én drága egyetlenemet amaz asszony hatalmában, csillogó rongyokba öltözötten, kéjsóvár bámulóktól környezve ... Borzadva rázkódtam össze. A zuhogó eső végre annyira magamhoz hozott, hogy bevánszoroghattam a házba, szobámba. Ott levetettem magamról nedves ruhámat, meleg pongyolába burkolództam és kissé igyekeztem összeszedni a gondolataimat. ’ A mellékszobából Piroskának a zokogása hallszott át, hol hangosabban, hol el-elcsendesedve és hosszú, mély sóhajoktól megszakítva. Oh, mint szenvedhetett a szegény gyermek! Mit tegyek ? Bemenjek hozzá és beszéljek vele ? de ilyen izgatottan mit tudjak mondani neki és hogy értsen meg ő ilyen felindultan ? Majd holnap, ha mindketten kissé nyugodtabbak leszünk , biztattam magamat. De hát akkor is, mit mondjak neki ? Elmondjam-e a gyermeknek, hogy anyja egy aljas teremtés, aki, míg a saját szépségéből tartott, nem törődött a lányával és most ennek az ifjú bájaira vetette ki hálóját ? Oh, hát lehet-e ilyet elmondani neki ? Ki lenne oly kegyetlen, hogy ezzel a néhány szóval egyszerre elhomályosítsa lelkének illetetlen tisztaságát ? S ha hallgatok, ha mentére hagyom, nem ronthatja e meg lelkét a csábítás? Nem igézik e meg tekintetét az ígért jövő tarkacsillogása képei? S a régi vágyak teljesülésének reménye, párosulva a gyer- Mai számunk 10 oldalra terjed.