Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-08 / 309. szám

Kedd, 1892. november 8. 309. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Jl “1® ■■■ A WWk Előfizetések Budapest, ferenciek­ tere 4. Km| ■ tS M wj f? ffWi IpLcW ff || | | gM ffl || mM «mintugy mint „ J. V Yiillivül JjÜFUJV Hirdte6k __ . . . .« TM w ” ^ akiadóhivatalba Egyes szám 5 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. 1— a „Sálon és Sport“ képes , , Athenaeum-épület.) melléklettel együtt 15 kr. „S­ÁLON ÉS S­P­O­R­T“ HETI MELLÉKLAPPAL. küldendők. Carmen. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — Hallja a toronyórát ? Nyolcat ütött. Isten önnel, barátom. Önnek vissza kell térnie Chamonixba. A reggeli ideje közeledik, bizonyosan várják önt. Ugy­e igazam van ? Zoltán felállott. — Valóban, asszonyom. És ön? — Én maradok, bár még nem tudom, mit csi­nálok. Talán elmegyek Montenverbe. — Egyedül ? — Igen, irtózom minden társaságtól. Nagyon meguntam ezeket az örökösen fecsegő franciákat, ösz­­szes szellemességükkel együtt. Nem komoly férfiak ezek, hanem valóságos táncmesterek. Szinte szeret­ném, ha férjem, a nagy hallgató, volna itt helyettük. Az erdőkbe megyek, azok szívesen adják az árnyat, az illatot mindenkinek és nem kívánnak érte semmit sem cserébe. Egyedül akarok lenni. Mosolyog ? Per­sze ön még nem érti, hogy gyönyörűség lehet az egye­düllétben is. Ne is tudja meg soha! A szomorú árnyalat újra ott rezgett a hangjá­ban. Nagy szemei erősen csillogtak. — Isten önnel! — ismételte még egyszer, majd kissé feiemelte a hangját. — Higgye el nekem, lehet, hogy rossz feleség vagyok, de nagyon hű barátnő tu­dok lenni. Zoltán lassan, elmélázva haladt hazafelé. Se­­hogy sem volt megelégedve önmagával. Tépelődött. Mire való volt ez a találkozás ? S miért viselte oly nevetségesen félszegül magát. Az az asszony hogy mulathatott rajta! Egyenkint visszaidézte emlékeze­tében a szavait s sok érthetetlen ellentétet talált bennök. Megrázta ingerülten a fejét. — Eh, mit érdekel engem azoknak meg­fejtése ! E naptól fogva azonban nem találta fel az eddigi boldogságot a menyasszonya oldalán. Valami keserű mellékig zavarta annak édességét. Úgy érezte, mintha megcsalná őt valamivel. És Boór, a lovagias, egyenes lelkületű Boór, hazudnék. De mit ? Nem sze­reti-e úgy Grizát, mint eddig ? Ennek a fü­rt asszony­nak érzéki lénye csak nem homályosítja el a lelkében annak szűziesen tiszta, árnyéktalan képét. Beteg­nek kell lennie, azért van ily izgatott, ostoba hangu­latban. A következő tíz napon nem beszélt Lilivel. Né­hányszor találkoztak ugyan, párszor egyedül voltak mind a ketten, de Lili köszöntése bár barátságos, de távoltartó volt. Tizedik nap reggelén Hannvayék ha­zautaztak, hogy amikorra rendbe hozzák a tátrafü­­redi nyaralót, Zoltán is kövesse őket. »Maradjon addig itt! — mondta neki Hanvayné. Még mindég halvány és fáradt. Nagyon megviselték a hadgyakorlatok«. Szomorú, elkomorult arccal nézett a tovaro­bogó vonat után, Géza a koupé ablakából kihajolva kendőjével integetett, a­míg csak látta őt. Sajátságo­san hatott reá ma ez az annyiszor hallott egyhangú, tompa dübörgés. Gizella bucsucsókja égette az aj­kát, mintha lopta volna. Hazaindult. — Nem, nem marad ő itt; holnap átmegy Genfbe. Kivette a tárcájából menyasszonya képét s hosszasan elmélázott a szép, szelíd arcon. — Gizella, Gizella! — súgta — Édesem! Örökké szeretni foglak. III. Egész napon át mogorván, lehangoltan baran­golt az utcákon, de helyét sehol sem találta. Végte­len ijesztő ürességet érzett maga körül. Az ebéd ide­jén gépiesen tért be a Hotel du Montblanc éttermébe. Az ő rendes asztaluknál ma két hely üresen ma­rad és két Marechal Nill nem akadt gazdára ! De csalódott. Az asztalnál már ült valaki. Egy nő orgonaszín ruhában, csillogó splitairrel sötét ha­jában. Lili. Mind a ketten meglepetve néztek egymásra! Kü­lönösen Lili vágott nagyon csodálkozó arcot. — Ah, hát ön itt maradt, Boór ? — Holnapig, asszonyom. Akadt még némi vé­gezni valóm. Az asszony melegen megszorította a kezét. — Igazán örülök, hogy véletlenül ide tévedtem. Üljön le, Boór. Legalább nem fog unatkozni egyma­gában, habár az én társaságom nem is pótolhatja a másikat. De legalább nem engedem nagyon elbu­­sulni. Zoltán titkos örömmel fogadta a találkozást. Érdeklődve figyelte a szép asszony minden szavát, minden mozdulatát. Annyi kecsesség, annyi báj rej­lett bennök, hogy nem csodálta, ha a császárváros egész férfinépsége bolondult utána. Az ebéd vége felé az asszony ó­ bordeauxit ho­zatott s öntött belőle Zoltán poharába is. — Koccintson Boór! Kiki a magáéra! A finom mousselin-poharak csendesen összeve­rődtek, megnedvesítette kis, érzéki ajkait a piros cseppekkel s csillogó szemével erősen a szemébe né­zett. Zoltán érezte, hogy tűz gyújtja fel az ar­cát. Nem bírta kiállani a merész, izzó tekintetet. Lili mosolygott és letette a poharat. Mikor már távozni készültek, mondotta: — Van egy pompás tervem, Boór! Ugyebár nem­ látta még ezt a vidéket holdvilág mellett ? Önök az estét mindég a parkban töltötték. Pedig ennél na­­gyobbszerű látványt még aligha élvezett. Használjuk föl a mai gyönyörű estét. Kimegyünk az argentien­ útra s megpihenünk a Chalet Bernois-nál. Vezetőről már gondoskodtam magamnak. Tizenegy órára itt­hon leszünk. Zoltán habozott a felelettel. Lili összehúzta a szemöldjeit, újra valami kihívó merészség volt a né­zésében. A várt vendég. (Duse Eleonóra) A színművészetben csak olyan ritkák a láng­elmék, mint a többi művészet körében. Valamint csak századok szülnek egy Shakespearet, Burnst, Petőfit, Rubenst, Beethovent, Wagnert vagy Mun­­kácsyt, kikben művészetök mintegy eljut az em­berileg elérhető tökéletességhez, úgy a játékszín láng­elméi is szerfölött ritkák. Ezek sorába tartozik Duse Eleonóra, a nagy olasz színésznő, kinek köze­­lebb újra fogunk tapsolhatni a népszínházban. Egy ötödrangú vidéki színtársulat »hőse« avagy »hősnő«-je is szentül megvannak ugyan győződve, hogy játékuk »netovább«-ja az emberábrázolás művésze­tének, de a műbírálat, mely nem az önkecsegtetés szemüvegén át nézi a dolgokat, másként vélekedik. Minden attól függ, milyen mértéket alkalmazunk, mert e szerint módosul ítéletünk. De alkalmazzuk bár a legszigorúbb mértéket, csak föltétlen elismerés­sel adózhatunk mindig Duse Eleonóra asszony ritka, bevégzett művészetének. Fél éve, hogy itt járt nálunk, mikor csak kilenc estén gyönyörködhettünk tüneményszerű játékában. S most, hogy ismét közénk jön, örömmel és büszkeség­gel ragadjuk meg az alkalmat, hogy röviden jellemez­zük az ő színarany művészetét. Miért oly nagy ez a művésznő ? Ha kutatjuk páratlan sikereinek okait, mit ta­pasztalunk ? Azt, hogy nem külső előnyök, nem a szép termet és arc, nem a tüneményes hangszer eszkö­zeivel jut diadalra, hanem mély, nemes, finomsággal telt, igazán érző, nagy lelkével hódítja meg szívün­ket. Ez az igézetes asszony íztől izig­nó, csupa lágy­ság, csupa szív, csupa lélek, ezért nyer meg ben­nünket egy csapással és uralkodik fölöttünk teljes hatalommal. Vele érezünk, vele örvendünk, vele szo­­morkodunk és remélünk. De nem csak a közönség, hanem a saját teste és lelke fölött is föltétlenül és korlátlanul tud ő ural­kodni. Ez a halvány, bánatos arcú asszony, fájdal­mas tekintetével, szája körül a végtelen keserű vo­násaival, ki oly édes-fájó hangulatba képes bennün­ket ringatni Gauthier Margitjával, ez az asszony (a­ki nem látta, tán el sem hiszi) oly elragadó bájjal tud mosolyogni, oly gyermeteg pajzánsággal tud ka­cagni, hogy derűt hint vele a legkomolyabb lélekbe is. Bámulatos, hogy egy és ugyanazon asszony úgy tudja végighaldokolni a »Kaméliás hölgy« ötödik felvoná­sát s ezzel ellentétben a »Nóra« első felvonását úgy képes játszani mint ő. E tény csak akkér magyarázható, hogy Duse Eleonóra mindent tud, a­mit tenni akar. És ő mindig a helyeset, a szépet akarja. Mert a természet nem csupán ritka szívvel, hanem sok szellemmel és gaz­dag képzelemmel áldotta meg, ízlését pedig jeles iro­dalmi munkák olvasása útján fejlesztette. »Sokat ta­nultam — jegyzé meg egy látogatójának —Lessingtől.« Milyen üdvös volt ennek hatása, örömmel látjuk.Van sok tehetséges színésznő, ki nem igen olvasgat szak­jába vágó munkát, sőt újságot is csak akkor, ha róla van szó. Én már beszéltem olyan színésznővel is, a­ki csak annyit tud Lessingről, hogy ő a »Bölcs Náthán« »szerzője.« Egyebet semmit. Pedig Lessing nem csak a színműíróknak mond sokat, hanem az ábrázolóknak is. A színjátszás átalában nem csak tehetséget kí­ván, hanem elméleti tudást is. Csinos alak, csengő hang, eleven mozgás nem elégségesek a mélyebb hatások előidézésére. A Duse Eleonóra egyénisége legfényesebben bi­zonyítja ezt, mert az ő fizikai adományai éppenség­gel nem rendkívülik. Külső megjelenését senki sem mondhatja elbájolónak. Szikár, a középnél csak vala­mivel magasb, nyúlánk termet, hosszú sovány nyak, kissé hátradőlt fejjel. A karok aránytalanul hosz­­szuak és szögletesek. Az érdekes arcon csak a dom­ború homlok s a nagy, okos, beszédes fekete sze­mek szépek. S hangja ? Gyönge hang, mely rikácsol, mikor a nagy szenvedélyeket akarja tolmácsolni. Hanem i­s ime elértünk újra a magasz­­taláshoz. Hanem : ez az alak maga az eleven élet. Duse Eleonóra folyton jár, kel, cselekszik, ülve sem mere- i ven nyugodt. Minden izma játszik és kifejez, sőt az élettelen öltözet-darab is mintegy lelket kap, mikor rajta van. Kezében, melynek mindig akad dolga, a legyező,­­keztyű, sétabot vagy szék szinte élnek és be­szélnek. S hangja ? Még most is a fülünkben cseng ez a behízelgő, ez a lágy, ez az édes tónus, pedig a­mióta utólszor hallottuk vagy kétszázszor harangozták el a delet. Ez a hang, igaz, hogy gyönge, de gazdagabbnál gazdagabb árnyalatokban és a léleknek legfinomabb rezdületét is híven érezteti. Orgánuma nem erejével és terjedelmével, hanem mélységével hat, elragad és lelkesít. Azt mondják, hogy a játék heve igen fárasztja gyönge fizikumát, ezért lép fel csak minden második estén. Sok a valószínűség, hogy ez igaz, de a kime­rültségnek, fáradtságnak semmi nyoma az ő játékán. Bámulatos könnyűséggel teremti alakjait. Nála semmi sem mellékes és semmi sem a fő,mindennek egyforma jelentőséget tulajdonít, nem ejt el semmit, sohasem. Hogy színészi műszóval éljünk, sohasem »szürke« s nincsenek »nagy jelenései«. Duse Eleonóra nem sze­rep­foszlányokat, hanem műegészet nyújt s ez a leg­nagyobb dicséret, mit színjátszó művésznőről mond­hatunk. Duse Eleonóra befejezett művészi egyéniség, kinek fejlődési történetében, bizonyára nagyon meg­volt a tanuló évek korszaka. Ez idő szerint már ott van, ahol igen kívánatos, hogy mentül többen tanul­janak tőle, de utánozni, ne utánozzák semmiképen. Mert a művészetben a gyönge eredeti is többet ér a legsikerültebb másolatnál. Duse Eleonóra azért is a legnagyobb színművésznők egyike, mert önmagából merít, a maga eszével gondolkozik s legsajátosb én­jét adja mindegyik szerepében.­­ Keresetlen, lebilincselő természetességü játéka Fertőtlenítve!

Next