Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-08 / 309. szám
Kedd, 1892. november 8. 309. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Jl “1® ■■■ A WWk Előfizetések Budapest, ferenciek tere 4. Km| ■ tS M wj f? ffWi IpLcW ff || | | gM ffl || mM «mintugy mint „ J. V Yiillivül JjÜFUJV Hirdte6k __ . . . .« TM w ” ^ akiadóhivatalba Egyes szám 5 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. 1— a „Sálon és Sport“ képes , , Athenaeum-épület.) melléklettel együtt 15 kr. „SÁLON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL. küldendők. Carmen. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — Hallja a toronyórát ? Nyolcat ütött. Isten önnel, barátom. Önnek vissza kell térnie Chamonixba. A reggeli ideje közeledik, bizonyosan várják önt. Ugye igazam van ? Zoltán felállott. — Valóban, asszonyom. És ön? — Én maradok, bár még nem tudom, mit csinálok. Talán elmegyek Montenverbe. — Egyedül ? — Igen, irtózom minden társaságtól. Nagyon meguntam ezeket az örökösen fecsegő franciákat, öszszes szellemességükkel együtt. Nem komoly férfiak ezek, hanem valóságos táncmesterek. Szinte szeretném, ha férjem, a nagy hallgató, volna itt helyettük. Az erdőkbe megyek, azok szívesen adják az árnyat, az illatot mindenkinek és nem kívánnak érte semmit sem cserébe. Egyedül akarok lenni. Mosolyog ? Persze ön még nem érti, hogy gyönyörűség lehet az egyedüllétben is. Ne is tudja meg soha! A szomorú árnyalat újra ott rezgett a hangjában. Nagy szemei erősen csillogtak. — Isten önnel! — ismételte még egyszer, majd kissé feiemelte a hangját. — Higgye el nekem, lehet, hogy rossz feleség vagyok, de nagyon hű barátnő tudok lenni. Zoltán lassan, elmélázva haladt hazafelé. Sehogy sem volt megelégedve önmagával. Tépelődött. Mire való volt ez a találkozás ? S miért viselte oly nevetségesen félszegül magát. Az az asszony hogy mulathatott rajta! Egyenkint visszaidézte emlékezetében a szavait s sok érthetetlen ellentétet talált bennök. Megrázta ingerülten a fejét. — Eh, mit érdekel engem azoknak megfejtése ! E naptól fogva azonban nem találta fel az eddigi boldogságot a menyasszonya oldalán. Valami keserű mellékig zavarta annak édességét. Úgy érezte, mintha megcsalná őt valamivel. És Boór, a lovagias, egyenes lelkületű Boór, hazudnék. De mit ? Nem szereti-e úgy Grizát, mint eddig ? Ennek a fürt asszonynak érzéki lénye csak nem homályosítja el a lelkében annak szűziesen tiszta, árnyéktalan képét. Betegnek kell lennie, azért van ily izgatott, ostoba hangulatban. A következő tíz napon nem beszélt Lilivel. Néhányszor találkoztak ugyan, párszor egyedül voltak mind a ketten, de Lili köszöntése bár barátságos, de távoltartó volt. Tizedik nap reggelén Hannvayék hazautaztak, hogy amikorra rendbe hozzák a tátrafüredi nyaralót, Zoltán is kövesse őket. »Maradjon addig itt! — mondta neki Hanvayné. Még mindég halvány és fáradt. Nagyon megviselték a hadgyakorlatok«. Szomorú, elkomorult arccal nézett a tovarobogó vonat után, Géza a koupé ablakából kihajolva kendőjével integetett, amíg csak látta őt. Sajátságosan hatott reá ma ez az annyiszor hallott egyhangú, tompa dübörgés. Gizella bucsucsókja égette az ajkát, mintha lopta volna. Hazaindult. — Nem, nem marad ő itt; holnap átmegy Genfbe. Kivette a tárcájából menyasszonya képét s hosszasan elmélázott a szép, szelíd arcon. — Gizella, Gizella! — súgta — Édesem! Örökké szeretni foglak. III. Egész napon át mogorván, lehangoltan barangolt az utcákon, de helyét sehol sem találta. Végtelen ijesztő ürességet érzett maga körül. Az ebéd idején gépiesen tért be a Hotel du Montblanc éttermébe. Az ő rendes asztaluknál ma két hely üresen marad és két Marechal Nill nem akadt gazdára ! De csalódott. Az asztalnál már ült valaki. Egy nő orgonaszín ruhában, csillogó splitairrel sötét hajában. Lili. Mind a ketten meglepetve néztek egymásra! Különösen Lili vágott nagyon csodálkozó arcot. — Ah, hát ön itt maradt, Boór ? — Holnapig, asszonyom. Akadt még némi végezni valóm. Az asszony melegen megszorította a kezét. — Igazán örülök, hogy véletlenül ide tévedtem. Üljön le, Boór. Legalább nem fog unatkozni egymagában, habár az én társaságom nem is pótolhatja a másikat. De legalább nem engedem nagyon elbusulni. Zoltán titkos örömmel fogadta a találkozást. Érdeklődve figyelte a szép asszony minden szavát, minden mozdulatát. Annyi kecsesség, annyi báj rejlett bennök, hogy nem csodálta, ha a császárváros egész férfinépsége bolondult utána. Az ebéd vége felé az asszony ó bordeauxit hozatott s öntött belőle Zoltán poharába is. — Koccintson Boór! Kiki a magáéra! A finom mousselin-poharak csendesen összeverődtek, megnedvesítette kis, érzéki ajkait a piros cseppekkel s csillogó szemével erősen a szemébe nézett. Zoltán érezte, hogy tűz gyújtja fel az arcát. Nem bírta kiállani a merész, izzó tekintetet. Lili mosolygott és letette a poharat. Mikor már távozni készültek, mondotta: — Van egy pompás tervem, Boór! Ugyebár nem látta még ezt a vidéket holdvilág mellett ? Önök az estét mindég a parkban töltötték. Pedig ennél nagyobbszerű látványt még aligha élvezett. Használjuk föl a mai gyönyörű estét. Kimegyünk az argentien útra s megpihenünk a Chalet Bernois-nál. Vezetőről már gondoskodtam magamnak. Tizenegy órára itthon leszünk. Zoltán habozott a felelettel. Lili összehúzta a szemöldjeit, újra valami kihívó merészség volt a nézésében. A várt vendég. (Duse Eleonóra) A színművészetben csak olyan ritkák a lángelmék, mint a többi művészet körében. Valamint csak századok szülnek egy Shakespearet, Burnst, Petőfit, Rubenst, Beethovent, Wagnert vagy Munkácsyt, kikben művészetök mintegy eljut az emberileg elérhető tökéletességhez, úgy a játékszín lángelméi is szerfölött ritkák. Ezek sorába tartozik Duse Eleonóra, a nagy olasz színésznő, kinek közelebb újra fogunk tapsolhatni a népszínházban. Egy ötödrangú vidéki színtársulat »hőse« avagy »hősnő«-je is szentül megvannak ugyan győződve, hogy játékuk »netovább«-ja az emberábrázolás művészetének, de a műbírálat, mely nem az önkecsegtetés szemüvegén át nézi a dolgokat, másként vélekedik. Minden attól függ, milyen mértéket alkalmazunk, mert e szerint módosul ítéletünk. De alkalmazzuk bár a legszigorúbb mértéket, csak föltétlen elismeréssel adózhatunk mindig Duse Eleonóra asszony ritka, bevégzett művészetének. Fél éve, hogy itt járt nálunk, mikor csak kilenc estén gyönyörködhettünk tüneményszerű játékában. S most, hogy ismét közénk jön, örömmel és büszkeséggel ragadjuk meg az alkalmat, hogy röviden jellemezzük az ő színarany művészetét. Miért oly nagy ez a művésznő ? Ha kutatjuk páratlan sikereinek okait, mit tapasztalunk ? Azt, hogy nem külső előnyök, nem a szép termet és arc, nem a tüneményes hangszer eszközeivel jut diadalra, hanem mély, nemes, finomsággal telt, igazán érző, nagy lelkével hódítja meg szívünket. Ez az igézetes asszony íztől izignó, csupa lágyság, csupa szív, csupa lélek, ezért nyer meg bennünket egy csapással és uralkodik fölöttünk teljes hatalommal. Vele érezünk, vele örvendünk, vele szomorkodunk és remélünk. De nem csak a közönség, hanem a saját teste és lelke fölött is föltétlenül és korlátlanul tud ő uralkodni. Ez a halvány, bánatos arcú asszony, fájdalmas tekintetével, szája körül a végtelen keserű vonásaival, ki oly édes-fájó hangulatba képes bennünket ringatni Gauthier Margitjával, ez az asszony (aki nem látta, tán el sem hiszi) oly elragadó bájjal tud mosolyogni, oly gyermeteg pajzánsággal tud kacagni, hogy derűt hint vele a legkomolyabb lélekbe is. Bámulatos, hogy egy és ugyanazon asszony úgy tudja végighaldokolni a »Kaméliás hölgy« ötödik felvonását s ezzel ellentétben a »Nóra« első felvonását úgy képes játszani mint ő. E tény csak akkér magyarázható, hogy Duse Eleonóra mindent tud, amit tenni akar. És ő mindig a helyeset, a szépet akarja. Mert a természet nem csupán ritka szívvel, hanem sok szellemmel és gazdag képzelemmel áldotta meg, ízlését pedig jeles irodalmi munkák olvasása útján fejlesztette. »Sokat tanultam — jegyzé meg egy látogatójának —Lessingtől.« Milyen üdvös volt ennek hatása, örömmel látjuk.Van sok tehetséges színésznő, ki nem igen olvasgat szakjába vágó munkát, sőt újságot is csak akkor, ha róla van szó. Én már beszéltem olyan színésznővel is, aki csak annyit tud Lessingről, hogy ő a »Bölcs Náthán« »szerzője.« Egyebet semmit. Pedig Lessing nem csak a színműíróknak mond sokat, hanem az ábrázolóknak is. A színjátszás átalában nem csak tehetséget kíván, hanem elméleti tudást is. Csinos alak, csengő hang, eleven mozgás nem elégségesek a mélyebb hatások előidézésére. A Duse Eleonóra egyénisége legfényesebben bizonyítja ezt, mert az ő fizikai adományai éppenséggel nem rendkívülik. Külső megjelenését senki sem mondhatja elbájolónak. Szikár, a középnél csak valamivel magasb, nyúlánk termet, hosszú sovány nyak, kissé hátradőlt fejjel. A karok aránytalanul hoszszuak és szögletesek. Az érdekes arcon csak a domború homlok s a nagy, okos, beszédes fekete szemek szépek. S hangja ? Gyönge hang, mely rikácsol, mikor a nagy szenvedélyeket akarja tolmácsolni. Hanem is ime elértünk újra a magasztaláshoz. Hanem : ez az alak maga az eleven élet. Duse Eleonóra folyton jár, kel, cselekszik, ülve sem mere- i ven nyugodt. Minden izma játszik és kifejez, sőt az élettelen öltözet-darab is mintegy lelket kap, mikor rajta van. Kezében, melynek mindig akad dolga, a legyező,keztyű, sétabot vagy szék szinte élnek és beszélnek. S hangja ? Még most is a fülünkben cseng ez a behízelgő, ez a lágy, ez az édes tónus, pedig amióta utólszor hallottuk vagy kétszázszor harangozták el a delet. Ez a hang, igaz, hogy gyönge, de gazdagabbnál gazdagabb árnyalatokban és a léleknek legfinomabb rezdületét is híven érezteti. Orgánuma nem erejével és terjedelmével, hanem mélységével hat, elragad és lelkesít. Azt mondják, hogy a játék heve igen fárasztja gyönge fizikumát, ezért lép fel csak minden második estén. Sok a valószínűség, hogy ez igaz, de a kimerültségnek, fáradtságnak semmi nyoma az ő játékán. Bámulatos könnyűséggel teremti alakjait. Nála semmi sem mellékes és semmi sem a fő,mindennek egyforma jelentőséget tulajdonít, nem ejt el semmit, sohasem. Hogy színészi műszóval éljünk, sohasem »szürke« s nincsenek »nagy jelenései«. Duse Eleonóra nem szerepfoszlányokat, hanem műegészet nyújt s ez a legnagyobb dicséret, mit színjátszó művésznőről mondhatunk. Duse Eleonóra befejezett művészi egyéniség, kinek fejlődési történetében, bizonyára nagyon megvolt a tanuló évek korszaka. Ez idő szerint már ott van, ahol igen kívánatos, hogy mentül többen tanuljanak tőle, de utánozni, ne utánozzák semmiképen. Mert a művészetben a gyönge eredeti is többet ér a legsikerültebb másolatnál. Duse Eleonóra azért is a legnagyobb színművésznők egyike, mert önmagából merít, a maga eszével gondolkozik s legsajátosb énjét adja mindegyik szerepében. Keresetlen, lebilincselő természetességü játéka Fertőtlenítve!