Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)
1893-02-14 / 45. szám
XXX. évfolyam 45. szám Kedd, 1893. február 14. Szerkesztői iroda: "Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre ... . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap. hétfőn, és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Az ifjúság ünnepe. A nap ismét kezd melegebben sütni, s nemsokára meglátjuk az első, bűbájos illatú ibolyát. Az emberek, mintha valami nehéz rabláncoktól szabadultak volna meg, olyan boldogan, megkönnyebbülten lélekzenek föl, s teli tüdővel szívják magukba a tavasz meleg, szelíd szellőjét. Az enyhe verőfény, a rügyek fakadása mind a természet megújulására, ifjúságára mutat, és a tavasz ünnepe, a legbűvösebb, legvirulóbb ünnep, a piros pünkösd az idén is az ország reményéé, az ifjúságé lesz. Ki van mondva a szó, hogy az országos tornaversenyt az idén megtartják, mégpedig pünkösdkor s természetesen a fővárosban. Az intéző körök még nincsenek tisztában azzal, hogy az ünnep színhelye hol lesz, de ezzel majd csak elbánnak valahogy, ámbár a mi roszszul, rendszertelenül épített fővárosunkban, ahol a szabad, gyepes tér, az üdítő hely általában olyan kevés, még ennek a kérdésnek a megoldása sem olyan egyszerű. De azzal igenis tisztában vannak, s valószínűleg hasonlóképen megállapodott nézetekkel bírnak a tornatanárok is, hogy az ünnepélyt úgy, mint ahogy eddig rendezték, ezután már szervezni nem lehet és nem is szabad. Képtelenség belenyugodni abba, hogy az országos tornaünnepély egyéb se legyen, mint az ifjak tarka egyenruhába öltöztetése, csinos, a szemnek tetsző felvonulása, s odakünn a gyepen néhány groteszk mozdulat megtétetése kommandóra, taktusra. Ez a legjobb esetben nagyon naiv katonásdi, de rendszerint csak ballet-utánzat, operettszerű fölvonulásokkal és csoportosulásokkal. Minden körülmények szerint üres látványosság csupán, melynek sem értelme, sem célja, sem haszna nincs, aminek a begyakorlása ép oly kevéssé hat edzőleg a szervezetre, mint bemutatása nem bizonyítja azt, hogy az ifjak testi növekedésére kellő gondot fordítottak, abban elérték a kívánt eredményt, s hogy ebben az irányban haladván, jó úton vannak. Azért, hogy a fiúk az ország minden részéből fölseregeljenek; hogy magukat ellássák csinos, alkalmas egyenruhákkal; hogy az utazás és az itt tartózkodás költségeit viseljék, azért komolyabb célokat kell eléjük tűznünk, nagyobb eredményeket kell velük és általuk fölmutatnunk, különben nevetségesekké válunk az egész ország előtt, s méltán vonhatjuk magunkra a takarékoskodó szülők neheztelését is. Amíg a kezdet nehézségeivel kellett küzködnünk, addig tűrhető volt, hogy csupán tetszetős a verseny, vonzó erőnek is helyes, kiindulási pontnak pedig egyedül volt lehetséges, vagy legalább menthető, hogy a tornaversenyek jórészt külső látványosságokból állottak. Most azonban már be kell következnie annak, ami e versenyek lényegétől amúgy sem választható el, ami által szervileg úgy össze van nőve, mint egy test két alkotó része: a versengésnek magának. Az a jelszó, hogy »győzzön a jobb«, nemcsak arra való, hogy kiváljon a ki legkitűnőbb, de arra is, hogy a versenyben kiválónak lenni igyekezzék mindenki, ebben találva meg azt a hatalmas ösztökélő erőt, lelkesítő célt, melyért dolgoznia, küzdenie lehet és kell. Ne csak a diákok versenyezzenek egymással, de a tornamesterek is, mégpedig — első sorban. Ők mutassák meg, hogy mit tudnak produkálni tanítványaikkal, s ha tudnak fölmutatni szép eredményt, kapják meg érte jutalmukat: abban a mostoha sorsban, amely az ő részük, ez a jutalom úgyis nagyon reájuk fér. S versenyezzenek a diákok, a tornázás, athletikai gyakorlatok és a mezei játékok minden terén, — azzal a komolysággal egyrészt, amely a tornát megilleti, s másrészt azzal a vidámsággal, amely az ő virágos korukhoz és a játékaikhoz annyira illik. A vidámság amúgy sem ellenkezik a komolysággal, amelynek igazi ellentéte a léhaság. Pedig ha megmaradunk az operettes felvonulások mellett, ha most sem gyakoroltatunk egyebet az ország diákjainak legjavával, mint katonásdit, akkor valóban beleeshetünk a léhaság veszedelmébe. Eddig is volt egy-két verseny, — jórészt csupa futás , de azt is úgy csinálták, hogy nagyon mulatságos volt — nekünk, a nézőknek, de semmiben sem volt hasznos magára az ifjúságra. Valóban el lehetne mondani, hogy ha úgy folytatjuk a versenyek rendezését tovább is, mint ahogy megkezdtük, hasonlóak leszünk azokhoz a szülőkhöz, akik nagyon fontosnak tartják, hogy a gyermekeik őket kellő mértékben szórakoztassák és bohóságaikkal mulattassák, de neveltetésükkel minél kevesebbet törődnek. S ki venné magára ezt a vádat ? Ki vállalná el ennek a felelősségét ? Mindenféle testgyakorlatot a világon mindenütt csakis a verseny fejleszthet ki, amint általában minden törekvésnek, ambíciónak ez a lelket. A tornaverseny legyen tehát méltó a nevéhez, és minden részletében tartalmazzon megfelelő versenyeket. Egy darabka nemzeti színű szalag, vagy egy kézszorítás a kultuszminisztertől olyan magas díj, melyért Magyarország ifjúsága ezrével két nemes versenyre. Ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy a tornaversenyek minden részletében kell igazi versengésnek létesülnie, akkor mindjárt nagyon szépen tagolódik előttünk az egész ünnepély, melynek A vak zenész. (Orosz elbeszélés.) Írta W. Korolenko. (Folytatás.) Azok a sötét, kellemes hullámok még folyvást körüle lebegtek s neki úgy tetszett, mintha belsejébe hatoltak volna, minthogy a saját izgatott vérének a hullámai amazokkal egyszerre emelkedtek és sülyedtek. Azonban ezek most a pacsirta kedves csicsergését, a zöldülő nyírfák susogását s a folyamnak alig hallható moraját vitték magukkal. A fecske szárnysuhogással szelte át a levegőt, közelben sajátságos kört rajzolva, a rovarok zümmögtek s eközben fölhangzott a szántónak vontatott kiáltása is, aki lovait munkára serkentgette. A fiú mindezeket a hangokat, összeségükben, nem tudta fölfogni s egymással összeköttetésbe hozni; úgy tetszett, mintha egymás után hatoltak volna a fejecskéjébe, hol halkan, hol határozatlanul, hol pedig hangosan, rikítóan, mindent túlharsogva; majd összetalálkoztak azok s kellemetlen, megfoghatatlan hangzavart idéztek elő. A mező felöl keletkező szellő zúgott a fülében s a fiúcskának úgy tetszett, hogy a hullámok egyre gyorsabban, gyorsabban rohannak előre, hogy ezeknek a moraja minden más hangot túlharsog, mely most valamely más, távolibb világból lebben elő, mint a múltakra visszaemlékezés. S a hangoknak lassankint elenyészésénél a gyermek szivét édes bágyadtság lepte meg. Arca fájdalmasan vonaglott az érzések hatása alatt, szeme hol lezárult, hol kinyílt s minden vonása egy-egy kérdőjel volt és a gondolkozásban való erőfeszítést sejteté. A még meg nem erősödött, újabb képzelemekkel megtelt öntudat ellankadt, habár mégis ellenállani törekedett a mindenfelől előtoluló érzéseknek s ezeket egy egészszé összekötni igyekezett, hogy azáltal uralkodhassék azok fölött. Oly föladat volt ez, mely a gyermek még fiatal agyának nehéz volt s melyhez főleg a látás hiányzott. Hangok keletkeztek és haltak el a sötétségben, hogy uj hangoknak és uj hullámoknak engedjenek helyet . . . Gyorsabbak, magasabbak és gyötrőbbek lettek azok, emelve, nógatva és kábítva őt; még egyszer harsant föl mindama hangok mellett az emberek egyhangú kiáltása — s aztán elnémult minden. A fiúcska halkan nyögött s hanyatt esett a pázsitra. Hirtelen oda fordult hozzá az anyja s fölsikoltott. A gyermek ott feküdt a fűben halványan, mély ájultságban. VIII. Miksa bácsit nagyon fölizgatta ez az eset. Egy idő óta összeolvasgatott mindenféle phisologiát, phisiologiai és neveléstani s könyvet s szokott buzgalommal mélyedt el mindenben, amit a tudomány segélyeszközökül és ujjmutatásul a gyermeki lélek titokszerű fejlődésére és fejlesztésére nyújt. Ez a foglalkozás őt minden egyébtől tökéletesen elvonta,úgy hogy a régi, komor töprengések a saját alkalmatlan volta fölött, az élet küzdelmeit illetőleg — és a »porban fetrengő féreg« fölött, már rég kiröpültek a fejéből. E helyett élénk megfigyelő tehetségét fejlesztette s olykor édes remények melegítették föl a szivét. Miksa bácsi észrevette, hogy a természet, mely a gyermektől a látó érzéket megtagadta, vele, minden más tekintetben, épen nem bánt mostohán; oly tény volt ez, hogy a hozzá eljutó külső benyomásokat teljesen képes volt magába befogadni. S Miksa bácsi hivatva látszott arra, hogy a fiúcskának a tehetségeit fejleszsze s eszméi és befolyása által, a természet igazságtalanságát jóvá tegye, hogy maga helyett a létjogért küzdők sorába új harcost léptessen, mivel az ő befolyása nélkül, senki egyáltalán nem is álmodhatott volna. — Ki tudja, — gondolta a sérült hős —talán lehet harcolni kard és dárda nélkül is; a természettől ártatlanul megsértett, annak idejében lándzsát is törhet másokért, akiket az élet tönkre tett — s akkor én, a vén, rokkant katona, nem éltem céltalanul. Még a negyvenes és ötvenes évek szellemesebb emberei sem menekülhettek a természet titokszerű előintézkedéseinek a hiedelmétől; nem volt tehát csuda, ha a ritka tehetséget tanúsító kisfiú fejlődése után, Miksa bácsi ama végső meggyőződésre jutott, hogy maga a gyermek vaksága is csak ama »titokszerű előintézkedések« eredménye. IX. A kisfiú, első tavaszi kirándulása után egyideig lázban feküdt. Hol mozdulatlan és szótalan vesztegelt ágyában, majd halkan suttogott és hallgatózott s az egész idő alatt arcán a nemértés kifejezése uralkodott. — Valóban, úgy látszik, mintha meg akarna, valamit ragadni, de nem képes rá, — szólt a fiatal anya.