Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)

1893-02-14 / 45. szám

XXX. évfolyam 45. szám Kedd, 1893. február 14. Szerkesztői iroda: "Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre ... . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap.­ hétfőn, és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Az ifjúság ünnepe. A nap ismét kezd melegebben sütni, s nem­sokára meglátjuk az első, bűbájos illatú ibolyát. Az emberek, mintha valami nehéz rabláncoktól szabadultak volna meg, olyan boldogan, meg­könnyebbülten lélekzenek föl, s teli tüdővel szív­ják magukba a tavasz meleg, szelíd szellőjét. Az enyhe verőfény, a rügyek fakadása mind a természet megújulására, ifjúságára mutat, é­s a tavasz ünnepe, a legbűvösebb, legvirulóbb ünnep, a piros pünkösd az idén is az ország reményéé, az ifjúságé lesz. Ki van mondva a szó, hogy az országos tornaversenyt az idén megtartják, még­pedig pün­kösdkor s természetesen a fővárosban. Az intéző körök még nincsenek tisztában azzal, hogy az ünnep színhelye hol lesz, de ezzel majd csak elbánnak valahogy, ámbár a mi rosz­­szul, rendszertelenül épített fővárosunkban, a­hol a szabad, gyepes tér, az üdítő hely általában olyan kevés, még ennek a kérdésnek a megoldása sem olyan egyszerű. De azzal igen­is tisztában vannak, s valószí­nűleg hasonlóképen megállapodott nézetekkel bír­nak a tornatanárok is, hogy az ünnepélyt úgy, mint a­hogy eddig rendezték, ezután már szer­vezni nem lehet és nem is szabad. Képtelenség belenyugodni abba, hogy az or­szágos tornaünnepély egyéb se legyen, mint az ifjak tarka egyenruhába öltöztetése, csinos, a szemnek tetsző felvonulása, s odakünn a gyepen néhány groteszk mozdulat megtétetése komman­dóra, taktusra. Ez a legjobb esetben nagyon naiv katonásdi, de rendszerint csak ballet-utánzat, operettszerű fölvonulásokkal és csoportosulások­kal. Minden körülmények szerint üres látványos­ság csupán, melynek sem értelme, sem célja, sem haszna nincs, a­minek a begyakorlása ép oly kevéssé hat edzőleg a szervezetre, mint bemuta­tása nem bizonyítja azt, hogy az ifjak testi növe­kedésére kellő gondot fordítottak, abban elérték a kívánt eredményt, s hogy ebben az irányban ha­ladván, jó úton vannak. Azért, hogy a fiúk az ország minden részé­ből fölseregeljenek; hogy magukat ellássák csinos, alkalmas egyenruhákkal; hogy az utazás és az itt tartózkodás költségeit viseljék, azért komolyabb célokat kell eléjük tűznünk, nagyobb eredményeket kell velük és általuk fölmutatnunk, különben ne­vetségesekké válunk az egész ország előtt, s mél­tán vonhatjuk magunkra a takarékoskodó szülők neheztelését is. A­míg a kezdet nehézségeivel kellett küzköd­­nü­nk, addig tűrhető volt, hogy csupán tetszetős a verseny, vonzó erőnek is helyes, kiindulási pontnak pedig egyedül volt lehetséges, vagy legalább ment­hető, hogy a tornaversenyek jórészt külső látvá­nyosságokból állottak. Most azonban már be kell következnie an­nak, a­mi e versenyek lényegétől amúgy sem választható el, a­mi által szervileg úgy össze van nőve, mint egy test két alkotó része: a versengésnek magának. Az a jelszó, hogy »győzzön a jobb«, nem­csak arra való, hogy kiváljon a ki legkitűnőbb, de arra is, hogy a versenyben kiválónak lenni igye­kezzék mindenki, ebben találva meg azt a hatal­mas ösztökélő erőt, lelkesítő célt, melyért dolgoz­nia, küzdenie lehet és kell. Ne csak a diákok ver­senyezzenek egymással, de a tornamesterek is, még­pedig — első sorban. Ők mutassák meg, hogy mit tudnak produkálni tanítványaikkal, s ha tudnak fölmutatni szép eredményt, kapják meg érte jutalmukat: abban a mostoha sorsban, a­mely az ő részük, ez a jutalom úgyis nagyon reájuk fér. S versenyezzenek a diákok, a tornázás, athle­­tikai gyakorlatok és a mezei játékok minden te­rén, — azzal a komolysággal egyrészt, a­mely a tornát megilleti, s másrészt azzal a vidámsággal, a­mely az ő virágos korukhoz és a játékaikhoz annyira illik. A vidámság amúgy sem ellenkezik a komolysággal, a­melynek igazi ellentéte a léha­ság. Pedig ha megmaradunk az operettes fel­vonu­lások mellett, ha most sem gyakoroltatunk egye­bet az ország diákjainak legjavával, mint kato­­násdit, akkor valóban beleeshetünk a léhaság veszedelmébe. Eddig is volt egy-két verseny, — jórészt csupa futás , de azt is úgy csinálták, hogy nagyon mulatságos volt — nekünk, a nézőknek, de semmi­ben sem volt hasznos magára az ifjúságra. Való­ban el lehetne mondani, hogy ha úgy folytatjuk a versenyek rendezését tovább is, mint a­hogy meg­kezdtük, hasonlóak leszünk azokhoz a szülőkhöz, akik nagyon fontosnak tartják, hogy a gyermekeik őket kellő mértékben szórakoztassák és bohósá­gaikkal mulattassák, de neveltetésükkel minél kevesebbet törődnek. S ki venné magára ezt a vádat ? Ki vállalná el ennek a felelősségét ? Mindenféle testgyakorlatot a világon minden­­­ütt csakis a verseny fejleszthet ki, amint általában minden törekvésnek, ambíciónak ez a lelket. A tornaverseny legyen tehát méltó a nevé­hez, és minden részletében tartalmazzon megfelelő versenyeket. Egy darabka nemzeti színű szalag, vagy egy kézszorítás a kultusz­minisztertől olyan magas díj, melyért Magyarország ifjúsága ezrével két nemes versenyre. Ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy a tornaversenyek minden részletében kell igazi ver­sengésnek létesülnie, akkor mindjárt nagyon szé­pen tagolódik előttünk az egész ünnepély, melynek A vak zenész. (Orosz elbeszélés.) Írta W. Korolenko. (Folytatás.) Azok a sötét, kellemes hullámok még foly­vást körüle lebegtek s neki úgy tetszett, mintha belsejébe hatoltak volna, minthogy a saját izga­tott vérének a hullámai amazokkal egyszerre emelkedtek és sülyedtek. Azonban ezek most a pa­csirta kedves csicsergését, a zöldülő nyírfák suso­­gását s a folyamnak alig hallható moraját vitték magukkal. A fecske szárnysuhogással szelte át a levegőt, közelben sajátságos kört rajzolva, a rova­rok zümmögtek s eközben fölhangzott a szántó­nak vontatott kiáltása is, a­ki lovait munkára ser­­kentgette. A fiú mindezeket a hangokat, összeségükben, nem tudta fölfogni s egymással összeköttetésbe hozni; úgy tetszett, mintha egymás után hatoltak volna a fejecskéjébe, hol halkan, hol határozatla­nul, hol pedig hangosan, rikítóan, mindent túlhar­­sogva; majd összetalálkoztak azok s kellemetlen, megfoghatatlan hangzavart idéztek elő. A mező felöl keletkező szellő zúgott a fülében s a fiúcská­nak úgy tetszett, hogy a hullámok egyre gyorsab­ban, gyorsabban rohannak előre, hogy ezeknek a moraja minden más hangot túlharsog, mely most valamely más, távolibb világból lebben elő, mint a múltakra visszaemlékezés. S a hangoknak lassankint elenyészésénél a gyermek szivét édes bágyadtság lepte meg. Arca fájdalmasan vonaglott az érzések hatása alatt, szeme hol lezárult, hol kinyílt s minden vonása egy-egy kérdőjel volt és a gondolkozásban való erőfeszítést sej­teté. A még meg nem erősödött, újabb képzel­­e­mekkel megtelt öntudat ellankadt, habár még­is ellenállani törekedett a mindenfelől előtoluló ér­zéseknek s ezeket egy egészszé összekötni igyeke­zett, hogy azáltal uralkodhassék azok fölött. Oly föladat volt ez, mely a gyermek még fiatal agyá­nak nehéz volt s melyhez főleg a látás hiányzott. Hangok keletkeztek és haltak el a sötétség­ben, hogy uj hangoknak és uj hullámoknak enged­jenek helyet . . . G­yorsabbak, magasabbak és gyöt­­rőbbek lettek azok, emelve, nógatva és kábítva őt; még egyszer harsant föl mindama hangok mellett az emberek egyhangú kiáltása — s aztán elnémult minden. A fiúcska halkan nyögött s hanyatt esett a pázsitra. Hirtelen oda fordult hozzá az anyja s fölsi­­koltott. A gyermek ott feküdt a fűben halványan, mély ájultságban. VIII. Miksa bácsit nagyon fölizgatta ez az eset. Egy idő óta összeolvasgatott mindenféle phisolo­­giát, phisiologiai és neveléstani s könyvet s szokott buzgalommal mélyedt el mindenben, a­mit a tudo­mány segélyeszközökül és ujjmutatásul a gyermeki lélek titokszerű fejlődésére és fejlesztésére nyújt. Ez a foglalkozás őt minden egyébtől tökélete­sen elvonta,úgy hogy a régi, komor töprengések a sa­ját alkalmatlan volta fölött, az élet küzdelmeit ille­tőleg — és a »porban fetrengő féreg« fölött, már rég kiröpültek a fejéből. E helyett élénk megfi­gyelő tehetségét fejlesztette s olykor édes remé­nyek melegítették föl a szivét. Miksa bácsi észrevette, hogy a természet, mely a gyermektől a látó érzéket megtagadta, vele, minden más tekintetben, épen nem bánt mostohán; oly tény volt ez, hogy a hozzá eljutó külső benyomásokat teljesen képes volt magába befogadni. S Miksa bácsi hivatva látszott arra, hogy a fiúcskának a tehetségeit fejleszsze s eszméi és be­folyása által, a természet igazságtalanságát jóvá tegye, hogy maga helyett a létjogért küzdők sorá­ba új harcost léptessen, mivel az ő befolyása nél­kül, senki egyáltalán nem is álmodhatott volna. — Ki tudja, — gondolta a sérült hős —­­talán lehet harcolni kard és dárda nélkül is; a természettől ártatlanul megsértett, annak idejében lándzsát is törhet másokért, a­kiket az élet tönkre tett — s akkor én, a vén, rokkant katona, nem él­tem céltalanul. Még a negyvenes és ötvenes évek szelleme­sebb emberei sem menekülhettek a természet titok­szerű előintézkedéseinek a hiedelmétől; nem volt tehát csuda, ha a ritka tehetséget tanúsító kis­fiú fejlődése után, Miksa bácsi ama végső meggyőző­désre jutott, hogy maga a gyermek vaksága is csak ama »titokszerű előintézkedések« eredménye. IX. A kis­fiú, első tavaszi kirándulása után egy­­ideig lázban feküdt. Hol mozdulatlan és szótalan vesztegelt ágyában, majd halkan suttogott és hall­gatózott s az egész idő alatt arcán a nemértés ki­fejezése uralkodott. — Valóban, úgy látszik, mintha meg akarna, valamit ragadni, de nem képes rá, — szólt a fiatal anya.

Next