Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)
1893-02-15 / 46. szám
— Ez lesz a legalkalmasabb, — mormogta vidám arccal s a felesleges galyakat levágva, a vízbe dobta azokat. És csakugyan pompás tilinkó vált abból a hajtásból! Miután a fűzfavesszőt megszáritotta s a belét tüzes sodronynyal kiégette és hat kerek lyukat égetett rajta, átellenben pedig a hetediket, a tilinkó egyik végét elzárta fadugasszal, csupán egy piciny nyílást hagyva szabadon. Aztán egész hétig hagyta hangszerét, egy zsinóron függve, a napnak és szélnek kitéve. Majd késével s egy üveg darabbal gondosan kicsiszolta azt. Fönt a tilinkó kerek volt, közepén szögletes s itt ő tüzes sodronynyal művészi cifraságokat égetett be. Csak most kísérlett meg egy hangfutamot s örömtől sugárzó arccal rejtette el uj hangszerét ágyának biztos rejtekében. Nem akart azon, a szolgatársai lármája közepett játszani; este azonban gyönyörű, bánatosan rezgő hangokat csalt ki a tilinkójából. Jochem meg volt elégedve. Hangszere második énjévé látszott válni. Mintha csak a lelkéből szakadtak volna föl a furulya hangjai, melyek minden érzését, bánatát, keservét visszhangozták s halkan áradtak ki a sötét éjbe. .. Úgy látszott, Jochem tökéletesen beleszeretett a hangszerébe. Napközben, mint lovászlegény végezte kötelességét, megitatta a lovakat, befogta s hajtotta, ha a méltóságos asszony vagy Miksa bácsi ki akart kocsizni. Csak olykor, ha a szívtelen Mariéra gondolt szállta meg a sóvárgás meg a bubának Ha azonban bealkonyodott, mindent elfeledett ; még a barna fürtü leánynak a képe is elhalványodott a szivében. Alig észrevehető körrajzban merült az föl sötét alapon s csak annyiban uralkodott az fölötte, a mennyiben furulyája hangjának nagyon bánatos jelleget kölcsönzött. A zenészet iránt való emez elragadtatása közben, elmerülve a szivreható dallamokban, ma este is ott hevert Johhem az istállóban. A tilinkós nemcsak szerencsétlen szerelmét feledte el, hanem a saját létét is, midőn egyszerre összerázkódott s fekvőhelyéről fölkelt. Épen mikor legnagyobb elragadtatással játszott, érezte, hogy egy kis kéz hirtelen megtapogatta az arcát, végig simította a kezét s aztán a furulyát is megtapogatta. Ugyanekkor hallotta, hogy valaki mellette gyorsan, izgatottan vesz lélekzetet. Önkéntelen elkáromkodta magát s aztán igy szólt: — Isten vagy-e te vagy ördög ? Azt hitte kísértet jár körülte. De ugyanakkor az istálló zárt ajtaján át a holdnak halvány világa vetődött be, mely meggyőzte őt arról, hogy csalódott. Fekvőhelye mellett a kis világtalan állt s izgatottan tárta feléje kis karjait. Egy óra múlva az anya az ő Petrusának a szobájába lépett, hogy álmában figyelemmel kisérhesse őt. Eleinte megijedt a fiatal asszony, midőn ágyacskáját üresen találta, de aztán az anyai érzék megsúgta neki, hogy hol keresse a fiát. Jochem nagy zavarba jött, midőn a furulyázás szünete közben a »legkegyelmesebb asszony«-t pillantotta meg, ki már nehány perc óta állt ott, hallgatva a játékot s fiát szemlélve, ki Jochemnek az ágyán, egy bekecsbe burkolva ült s hallgatta ennek egyszerű, megható dallamait. VI. Amaz este óta minden nap megjelent esténkint a fiú Jochemnél az istállóban. Napközben eszébe sem jutott, hogy Jochemet furulyázásra kérje. Azt hitte, hogy a nappali zajban eme lágy, panaszos dallamokat nem hallhatja egész teljességükben. Mihelyt azonban besötétült, Petrust lázas türelmetlenség lepte meg. A tea meg a vacsora arra emlékeztették, hogy a sóvárogva várt pillanat közeleg s az anya, akinek ezek a zeneesték nem igen tetszettek, nem tilthatta meg szeretett gyermekének, hogy Jochemet föl ne keresse s órákig ne időzzön nála, lefekvése előtt. Ez az idő volt a fiúcska előtt a legkedvesebb s a féltékenység egy nemével vette észre az anya, hogy az este keletkezett érzések uralkodnak a gyermek fölött az egész következő nap, úgyhogy az ő nyájaskodásai, Petrusnak terhére látszottak lenni s még akkor is, midőn a kisfiú az ő ölében ült s őt csókolgatta, mélázva gondolt a Jochem dallamaira. Ekkor eszébe jutott a fiatal asszonynak, hogy ő, néhány évvel azelőtt, midőn még Kiewben, a Rodeszkyné asszony nevelőintézetében volt, a többi »szépművészet« közte a zenét is tanulta. Ez a visszaemlékezés semmi esetre sem tartozott a leg-» % /■'’ — -7- y----■.:•VT-J 384 -— összetartó-e farsang után is, mint volt a báli termekben ? A kis leányok tovább álmodnak-e, vagy már számítanak, a fiatal urak nemesültek-e a szépnem által gondolkodásban, emelkedett-e ambíciójuk, erősödött-e maguk bizalma, acélozódott-e lelkök, akarnak-e a nőnek támasza és ereje lenni az élet küzdelmeiben ? Fesztelenebb lett-e a férfi és a nő társalgása, emelkedett-e egymáshoz való viszonyuk, tisztább-e, ideálisabb-e érintkezésük? Kicseréltek-e lelköket, adván a nő a férfinak eszményiséget és magasan járó lelkesedést, a férfi a nőnek tudása kincseiből, tapasztalása gazdag tárházából ? Látszik-e, hogy kölcsönösen hatottak egymásra, a nő kedélye szelidített-e férfit, a férfi büszkesége acélozta-e a nőnek jellemét ? S az idősebb férfiak a fiatal emberre tudtak-e hatni, magukhoz fölemelték-e vagy leszállottak maguk ? S az idős nők őrködtek-e a fiatalok lelke és szíve fölött ? Mennyi kérdés, s mily hiábavaló ? Mondhatják ezt nekünk, mondhatnak még sokkal erősebb jelzőket is kérdéseinkre, de mi még egyszer fölteszszük ugyanazokat a kérdéseket. Légi igazság az, hogy a nemzetek sorsa az anyák kezébe van letéve, hogy a férfi jövendőjét a gyöngéd női kezek irányítják. Már pedig közönyös-e valamennyiünk előtt, hogy a magyar leányok és anyák mi módon hatnak a férfiakra, s igy közönyös lehet-e, hogy a farsang mily eredménynyel gazdagított ? Az csak statisztika, ha a házasságok percentje emelkedik, de az életünkbe vágó érdek, hogy leányaink léhák-e, vagy komolyak, hiúk-e vagy jó ízlésűek? Elég-e nekik az oltár előtt elmondott igen, vagy a házasságot, a családi élet tiszta és boldog világát bizonytalan jövendőnek teszik-e ki ? Ha e ránk s a nemzetre oly lényeges kérdésekre súlyt helyezünk, meg kell felelni mindarra, amit imént csak kérdezünk. Fájdalom, még a reális igazságot sem tudjuk megszívlelni, annál kevésbbé fogadjuk el azt, mely föltételekkel van kimondva. Lobbanó természetünk nem veszi figyelembe a ha szócskát, átugorja s megtámadja a következtető mondatott. Szegény mondat,fejetlen test az,melynek életet egy rövid kis szó ad, a lenézett ha. Annak, ki úgy van meggyőződve, hogy a farsangnak társadalmi rendeltetése is van,szigorú kritikát kell mondania az idei budapesti farsangokra is. Kern fogja hangosan elmondani, de szeretné olvasni valahol a saját gondolatait. Ha bálozó leánynak az anyja, elsóhajtaná, bizony igazad van, a nő kultusza erősen hanyatlott, lányomat aggódva eresztem a megveszekedett soupée csárdásba, félve bízom új ismerősei karjára. Ha férjével közli aggodalmait, az meg fogja toldani irigy, vagy az táncol, akinek még élvezetet nyújt, ezek nem komoly emberek; vagy az, akinek céljai vannak, ezek veszedelmesek. Ha tisztes matrónákat kérdeznénk meg, sokat mondanának a múltról . .. Budapest azonban mulat és mosolyog, s annak, aki nevet, rendszerint igaza is szokott lenni addig, amíg nevet. A magába szállás, komoly megfontolása a jövendőnek, a háziasság, a takarékosság, mely úgyszólván teljesen kiveszett a családokból, s még egy sereg jó vonás azokból, a melyeknek lenniök kellene, de nincsenek meg ... Eh, ráérünk majd mindenre — holnap ... Dal a másvilágról. Locsos-pocsos, rút alkonyatkor, Egy éktelen, kopasz hegyen, Álmomban engem eltemettek, No persze ingyen s dísztelen. Azonnal jött is rám az álom, Kiváncsi voltam rá nagyon. De legkiváltkép arra voltam Kiváncsi : boldogít vajon ? S álmomba’ mit nem kelle látnom! Hogy a halandók mennye zöld. Lomb a fákon, veréb a rácson, Egészen olyan, mint a föld. A Szamos ott is lefelé foly És éppen Athénébe visz, Hol sok szobor és sok művész van S egy Kolozsvári Közlöny is. A pénzes ott is ázsiót húz, Van olyan is, ki ingyen él. A többi lót fut össze-vissza, Ad, vesz, eben gubát cserél. Magam is híven intézgettem A telekkönyvi dolgokat, Az alatt szépen degradálták A hon atyái »rangomat.« Mert voltam eddig »tizedikben« És lettem, ime, tizenegy. S biztattak, hogy a más világon — Ne búsulj ! — úgy is egyre megy. Hazugság: gondolom magamban S kioldva gyorsan államat, Ahogy csak bírtam, fölkiáltok : Ne lopjátok a síromat! Ezzel aztán be is fejeztem Szép túlvilági álmomat És nem vagyok reá kiváncsi. Hogy itt mi történt az alatt. Jékey Aladár. Könyv az arisztokráciáról. — Társadalmi tanulmány. — (UK.) Volt egy néphumoristánk, ki észrevette a sajátszerű szokást, melylyel az emberek kinálgatni szokták árucikkeiket a vásárokon. A posztóárus igy ajánlgatja posztóját: »Tessék, olyan erős, mint a bőr!« A bőrárus pedig így dicséri a kínált bőrt: »Tessék, olyan puha, mint a posztó.« Az irodalom piacán is, hol még mindig franciák szabják a divatot, egyre sűrűbben uralkodik ez a szokás. Flammarion így szól: »Tessék a tudományom, olyan eleven, mint egy regény!« Bourget pedig: »Tessék a regényem, olyan komoly és fontos, mint a tudomány!« És e párisi divatnak világszerte s így nálunk is megvannak a követői. Pedig — habár a tudóson mindig lendít a költőiség, a költőnek pedig sokat kell tudnia, hogy mélyebben hathasson — a művek és tárgyak természetén szokott rontani az, ha a tudományból regényt s a regényből tudományt akarnak csinálni. Bizonyság erre az a friss magyar regény is, melylyel a legújabb elbeszélő irodalom egyik sajátos és igen tehetséges képviselője, Justh Zsigmond lepett most meg bennünket. *) Mert azt meg kell adni, hogy ő mindig meg tudja lepni a figyelmes olvasót és még inkább írótársait. Nem régen volt, midőn első kötetét, a Káprázatokat kiadta. Már e beszélyekben is kitűnt ugyan kettős fogékonysága, mert ép oly erős igazsággal tudta egy tönkrement magyar gentry sorsát megfesteni, mint a mily élénk megfigyeléssel beszélt nemzetközi sajátos jelenségekről; mind a mellett újabb időben mégis nagyon feltűnt amaz uj oldalú sikerrel, melyet A puszta könyvé-nek aratott, mert alig sejthettük, hogy ő a Paris elemei-nek eleven szemű és szellemű rajzolója, a szalonok és műtermek otthonosa, annyi erővel és minden izében magyaros tősgyökerességgel tudja festeni a magyar alföld népalakjait: a föld egyszerű munkásait, az őserejű, fatalisztikus parasztot, az erőshitű nazarénust, a kikapó menyecskét, a duhaj legényt és a viharral is szembe szálló pásztorembert. A magyar föld és népének költői melegségű szeretete áradt reánk e könyvből, meglepőleg épp azért, mert egy Párisban és Párisnak sokat élt fiatal író glacé keztyük kezéből kaptuk. *) A pénz legendája. A kiválás genezise című tanulmányok elseje. Irta Justh Zsigmond. Budapest, 1893. Singer és Wolfner könyvkereskedése. 157 lap.