Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)
1893-02-23 / 54. szám
XXX. évfolyam 54. szám Csütörtök, 1893. február 23. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra...................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . . . . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Vidéki koncertekről. Oh ez a nagyböjt! Színtelen, siket napjaiban elúsznék az életkedv egészen, ha e sivár időt kellemesen nem tarkázná egy-egy concert és felolvasó estély, mint a kopár Szaharát a szórványos párok. Szerencse, hogy az estélyek tetemes része minden esztendőben a nagyböjti időszakra esik. Vidéken egyre másra most rendezik őket, többnyire jótékony céllal, de igen sokszor —kártékony műsorral is. Jó előre kijelentem, hogy a vidéki concertek zene- és énekrészei ellen nevezetesebb kifogásom nincsen. De aztán azok a felolvasások! Ha figyelemmel kísérjük a vidéki estélyek felolvasásait, kénytelenek vagyunk szomorúan igazat adni mindazoknak, kik világgá hirdetik, hogy a Szinnyei bátyánk bő tudása negyvenezer szót képes a boldog Magyarországból összeszámítani. Mert hát a dolog csakugyan akként áll, hogy minden jóra való városkának vagy nagyobb községnek meg van a maga több írója, kikről ugyan a szomszéd vármegyében már nem igen szól a hir, de a kik azért mindig készek tollat ragadni valamely jótékony cél s na meg — a saját hiúságuk érdekében. És mindebből aztán természetesen következik, hogy a legobscurusabb zugban sem futnak a szomszédba szellemi erőkért. Kitelik otthonról is bőven! Pedig a szokás úgy hozza magával, hogy az estélyen éneklő a más művét énekli, a zongorázó a más darabját zongorázza, a szavaló a legtöbb esetben a más versét vagy monológját szavalja; egyesegyedül csak a felolvasásban követelik meg az eredetit. S miért ? Azért, mert amíg a zeneszerzést és az énekköltést mégis csak mindenütt némileg hivatásszerű mesterségnek nézik, addig a felolvasásokra minden jól nevelt lokális nagyság alkalmasnak tartja a maga kitűnő személyét. Holott legtöbbször a concert énekese vagy zongorázója bizalmasabb ismeretségben áll a hangjegyek titkaival, mint a felolvasó a grammatikával. No, és mi ezt az eljárást sem megérteni, sem helyeselni nem vagyunk képesek. Miért kell a tisztelt rendezőknek magukat az eredeti felolvasások elvéhez tartani ? Talán annyira elmaradott volna a mi magyar közönségünk, hogy a felolvasásokat nem bírná élvezni, ha nem helyi érdekűek azok, akár a felolvasó személy, akár a tárgy okán ? Így annyi bizonyos, hogy a felolvasásokban irodalmi élvezetet nem is igen keres, de nem is találhat a közönség értelmesebb része. A rokonokat és barátokat kivéve, ugyan kit is érdekelne valami szerfölött, ha X—Y ar Z vagy Y városban felolvas »A nőkről a nőknek«, vagy »A mai társadalom« stb. stb. előre is keveset ígérő kopott címek alatt ? Mi történik a legjobb esetben? Az, hogy nevezett X—Y ur nyeglén végigolvas a »t. hölgy koszorúnak« egy oly elmefuttatást, melynek esetleg valamit érő része régi olvasmányok fogyatékosan összeböngészett s lagymatagra felmelegített reminiscenciája, s mely ha a helybeli »Hírnök« tárcarovatában valahogy megjelen, a szerző legvérmesebb álmait is messze túlhaladja az irodalmi siker. Különben ez még ennyiben nem volna valami kapitális nagy baj: hadd mulasson mindenki, ahogy kedve tartja. Hanem van egy más bökkenő : ugyanis maholnap híteleket vesztik (ahol nem vesztették) az efféle vidéki estélyek felolvasásai. Többször láttam, hogy a közönség a szó teljes értelmében előre borzad a programmnak attól a számától, mely »felolvasást« ígér. Hogyan? Borzad és mégis a programmba veszi ? Distingváljunk. Minden zugnak meg van a maga estély-rendezéssel foglalkozó, szellemi fölény hírében álló néhány férfia és asszonya. Ezek terveznek, végeznek, rendeznek , a r. publikum pedig becsületből, vagy a jó cél iránti érdeklődésből elmegy, fizet és vonatkozik a helyi termékek szellemességein. Végre pedig az ő kegyetlen felolvasóiban megszokja kicsinyleni a hivatottabb szópirót is, kit nincs oka különb embernek tartani annál az előkelő lokális nagyságnál, ki kegyes leereszkedéssel méltóztatott több ízben mindnyájukat agyonuntatni szellemének a jótékonyság oltártüzére vetett apró forgácsaival, így aztán megesik, hogy a disgustált publikum tagjai otthon a lapjukból elolvassák a politikai cikkeket, napi híreket stb., de vajmi kevés kedvet mutatnak a tárcarovat témája alatt olvasgatni komolyabb érdekkel, mivel ott is azok a gyanús műfajok képviselték, melyekben állandóan nem sok öröme telik a concertek felolvasásain. Pedig azokat is nagytekintetű derék urak tartják! Természetes, hogy itt nem azon kevés olvasóról van szó, kik fejlettebb ízléssel, irodalomszeretettel és némi jártassággal válogatják olvasmányaikat, hanem azokról, kik a nagyközönséget teszik s kiket az irodalomszeretetre még csak ezután kellene növelni a helyes tapintat édesgetésével.És ilyen körülmények között most már mi volna a helyesebb teendő ? Ezelőtt pár évvel a fővárosban indult volt valami mozgalom arra, hogy egy intéző bizottság a vidéknek hivatott írókat literáljon felolvasásokra. Azonban meddő vállalatnak bizonyult az egész: nagy volt a kínálat, csekély a kereslet. Némelyütt, úgy hiszem, szégyenletes szegénységi bizonyítványnak tartották volna idegen támogatásra szorulni egy »rongyos felolvasás« miatt. Tehát maradtak a régi szokás mellett. Azonban a dolgon, ha így nem lehet segítni, lehetne talán valahogy másképen. Gondoljuk csak el: mennyire okosabb dolog lenne, ha olyan vidéken, melynek nincs hivatott írója, a rendezőség csak arra szorítkoznék, hogy — felolvastassa valamely jobb író valamely jobb művét, a mint elénekeltet, vagy elzongoráztat valamely kiválóbb idegen zenei szerzeményt. Hiszen értelmes, jó felolvasó csak akadna bármely nagyobb helyen, aki bizonyára érdemesebb dolgot művelne ilyen felolvasásával, mint a minőt művei, ha hivatás nélkül egyszersmind felcsap alkalmi írónak. És ez a szerep a felolvasó becsvágyát is gazdagon kielégíthetné. Mert nem csekély dolog egy tartalmasabb A patakok. Egyszer egy kis szőke lányt Ott találtam én, Hol ketté foly a patak Csendes völgy ölén. Üdvözöltem s erre ő Nyájasan felelt. Megöleltem, csak hogy ám ő meg nem ölelt. Volt ezért színlett harag, Duzzogás, bizony ! S mennyi tréfa azután, Ki se mondhatom! Fülbe mászó csevegés, Titkos vallomás . . . De nem írom ezt ide, Meg ne tudja más! A juhar virágait játszva szórta ránk. Unszolám őt, »hogy mi is Mért ne játszanánk ? Két pataknak mentiben Elfutunk külön A mig a viz valahol Újra össze jön. És futottunk egyedül Völgyön Csikon át, Meg se hallva a rigó S fülmisék dalát. Csak hogy ama két patak Nem jött össze, nem. S én se láttam a leányt Többé sohasem. Embertársam, aki ezt Olvasod talán! Hidd meg, volt is ezután Sok bús éjszakám. E tanácscsal fel nem ér Semmi bölcselet. Egy utón haladj vele, Kit szived szeret! Nógrádi Pap Gyula: A vak zenész. (Orosz elbeszélés.) Írta W. Korolenko. (Folytatás.) Eveline nem látszott mindazt elmondani, ami a lelkében szendergett;azonban egy idő óta különös buzgalommal pendített meg néhány javaslatot Miksa bácsi előtt. Az öreg ur, bozontos szemöldöke alól élesen pillantgatott a leányra s pillantásai gyakran találkoztak a fiatal leány szemének haragos villámaival. Miksa bácsi csóválta a fejét, mormogott valamit s egészen beburkolta magát pipájának füstfelhőjébe — mi nála az elmefeszítés jele volt. De nézeténél szilárdul megmaradt, s a nélkül, hogy valakihez fordult volna, kárhoztatta a közellátó női szeretetet, a nő korlátozott szellemét, mely miatt a nő soha sem láthat messzebb, mint a saját, pillanatnyi fájdalmáig és pillanatnyi öröméig. — Klastyúk! — dörmögött a nővérére, izgatottan döcögve át a szobán, de a bosszúság ritkán vett rajta erőt. Rendesen, szelíden s leereszkedő részvéttel feleselt a húgával, annyival inkább, mert ez mindig engedett neki, ha vele egyedül maradt. Ez azonban nem akadályozta az anyát abban, hogy ugyanazt a vitás kérdést újra szőnyegre ne hozza. Csak ha Eveline jelen volt, vált a vita komolyabbá; ily esetekben az öregúr jobbnak vélte a hallgatást. Közte és a fiatal leány közt, úgy látszott, kitörőben van a háború s mindenik igyekezett megismerni ellenfelét, miközben a saját kártyáját mindenik gondosan rejtegette a másiktól. VI. Midőn két hét múlva a fiatal emberek az atyjukkal ismét látogatni jöttek, Eveline hideg tartózkodással fogadta őket, de nagyon nehezen esett neki, fiatal élénkségét tökéletesen lenyűgözni. A vendégek egész nap hol a mezőn, hol a faluban kószáltak, följegyezgetve az aratók és aratónők dalait, este pedig a ház előtt terülő kertben gyűltek össze. Egy ily este, Eveimére nézve szinte váratlanul, ismét fölmerült a beszédben a korábbi kényes vitatárgy. Hogy történt ez s ki hozta szőnyegre, sem ő, sem más nem tudta volna megmondani. Ép oly észrevétlenül történt az, mint a mily észrevétlenül a szürkület keletkezett, mint a kertben azok a nagy, sötét árnyak emelkedtek s mint a fülemile a bokorban esti dalát hallatja.