Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)

1893-02-23 / 54. szám

XXX. évfolyam 54. szám Csütörtök, 1893. február 23.­­ Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra...................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . . . . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Vidéki koncertekről. Oh ez­ a nagyböjt! Színtelen, siket napjaiban elúsznék az életkedv egészen, ha e sivár időt kel­lemesen nem tarkázná egy-egy concert és felol­vasó estély, mint a kopár Szaharát a szórványos párok. Szerencse, hogy az estélyek tetemes része minden esztendőben a nagyböjti időszakra esik. Vidéken egyre másra most rendezik őket, több­nyire jótékony céllal, de igen sokszor —kártékony műsorral is. Jó előre kijelentem, hogy a vidéki concertek zene- és énekrészei ellen nevezetesebb kifogásom nincsen. De aztán azok a felolvasások! Ha figye­lemmel kísérjük a vidéki estélyek felolvasásait, kénytelenek vagyunk szomorúan igazat adni mind­azoknak, kik világgá hirdetik, hogy a Szinnyei bátyánk bő tudása negyvenezer szót képes a bol­dog Magyarországból összeszámítani. Mert hát a dolog csakugyan akként áll, hogy minden jóra való városkának vagy nagyobb községnek meg van a maga több írója, kikről ugyan a szomszéd várme­gyében már nem igen szól a hir, de a kik azért mindig készek tollat ragadni valamely jótékony cél s na meg — a saját hiúságuk érdekében. És mind­ebből aztán természetesen következik, hogy a legobscurusabb zugban sem futnak a szomszédba szellemi erőkért. Kitelik otthonról is bőven! Pedig a szokás úgy hozza magával, hogy az estélyen éneklő a más művét énekli, a zongorázó a más da­rabját zongorázza, a szavaló a legtöbb esetben a más versét vagy monológját szavalja; egyes­­egyedül csak a felolvasásban követelik meg az eredetit. S miért ? Azért, mert a­míg a zeneszerzést és az énekköltést mégis csak mindenütt némileg hivatásszerű mesterségnek nézik, addig a felolva­sásokra minden jól nevelt lokális nagyság alkal­masnak tartja a maga kitűnő személyét. Holott legtöbbször a concert énekese vagy zongorázója bizalmasabb ismeretségben áll a hangjegyek tit­kaival, mint a felolvasó a­­ grammatikával. No, és mi ezt az eljárást sem megérteni, sem helyeselni nem vagyunk képesek. Miért kell a tisz­telt rendezőknek magukat az eredeti felolvasások elvéhez tartani ? Talán annyira elmaradott volna a mi magyar közönségünk, hogy a felolvasásokat nem bírná élvezni, ha nem helyi érdekű­ek azok, akár a felolvasó személy, akár a tárgy okán ? Így annyi bizonyos, hogy a felolvasásokban irodalmi élvezetet nem is igen keres, de nem is találhat a közönség értelmesebb része. A rokonokat és bará­tokat kivéve, ugyan kit is érdekelne valami szer­fölött, ha X—Y ar Z vagy Y városban felolvas »A nőkről a nőknek«, vagy »A mai társadalom« stb. stb. előre is keveset ígérő kopott címek alatt ? Mi történik a legjobb esetben? Az, hogy nevezett X—Y ur nyeglén végigolvas a »t. hölgy koszorúnak« egy oly elmefuttatást, melynek esetleg valamit érő része régi olvasmányok fogyatékosan összeböngé­szett s lagymatagra felmelegített reminiscenciája, s mely ha a helybeli »Hírnök« tárcarovatában va­lahogy megjelen, a szerző legvérmesebb álmait is messze túlhaladja az irodalmi siker. Különben ez még ennyiben nem volna va­lami kapitális nagy baj: hadd mulasson mindenki, a­hogy kedve tartja. Hanem van egy más bök­kenő : ugyanis maholnap híteleket vesztik (a­hol nem vesztették) az efféle vidéki estélyek felolva­sásai. Többször láttam, hogy a közönség a szó tel­jes értelmében előre borzad a programmnak attól a számától, mely »felolvasást« ígér. Hogyan? Bor­zad és mégis a programmba veszi ? Distingváljunk. Minden zugnak meg van a maga estély-rendezés­sel foglalkozó, szellemi fölény hírében álló néhány férfia és asszonya. Ezek terveznek, végeznek, ren­deznek , a r. publikum pedig becsületből, vagy a jó cél iránti érdeklődésből elmegy, fizet és v­onat­kozik a helyi termékek szellemességein. Végre pe­dig az ő kegyetlen felolvasóiban megszokja ki­csinyleni a hivatottabb szópirót is, kit nincs oka különb embernek tartani annál az előkelő lokális nagyságnál, ki kegyes leereszkedéssel méltózta­tott több ízben mindnyájukat agyonuntatni szel­lemének a jótékonyság oltártüzére vetett apró for­gácsaival, így aztán megesik, hogy a disgustált publikum tagjai otthon a lapjukból elolvassák a politikai cikkeket, napi híreket stb., de vajmi ke­vés kedvet mutatnak a tárcarovat tém­ája alatt ol­vasgatni komolyabb érdekkel, mivel ott is azok a gyanús műfajok képviselték, melyekben állan­dóan nem sok öröme telik a concertek felolvasá­sain. Pedig azokat is nagytekintetű derék urak tartják! Természetes, hogy itt nem azon kevés ol­vasóról van szó, kik fejlettebb ízléssel, irodalom­­szeretettel és némi jártassággal válogatják olvas­mányaikat, hanem azokról, kik a nagyközönséget teszik s kiket az irodalomszeretetre még csak ez­után kellene növelni a helyes tapintat édesgeté­sével.­­És ilyen körülmények között most már mi volna a helyesebb teendő ? Ezelőtt pár évvel a fővá­rosban indult volt valami mozgalom arra, hogy egy intéző bizottság a vidéknek hivatott írókat literáljon felolvasásokra. Azonban meddő vállalat­nak bizonyult az egész: nagy volt a kínálat, cse­kély a kereslet. Némelyütt, úgy hiszem, szégyen­letes szegénységi bizonyítványnak tartották volna idegen támogatásra szorulni egy »rongyos felol­vasás« miatt. Tehát maradtak a régi szokás mel­lett. Azonban a dolgon, ha így nem lehet segítni, lehetne talán valahogy másképen. Gondoljuk csak el: mennyire okosabb dolog lenne, ha olyan vidé­ken, melynek nincs hivatott írója, a rendezőség csak arra szorítkoznék, hogy — felolvastassa vala­mely jobb író valamely jobb művét, a mint eléne­keltet, vagy elzongoráztat valamely kiválóbb ide­gen zenei szerzeményt. Hiszen értelmes, jó felol­vasó csak akadna bármely nagyobb helyen, a­ki bizonyára érdemesebb dolgot művelne ilyen felol­vasásával, mint a minőt művei, ha hivatás nélkül egyszersmind felcsap alkalmi írónak. És ez a sze­rep a felolvasó becsvágyát is gazdagon kielégít­hetné. Mert nem csekély dolog egy tartalmasabb A patakok. Egyszer egy kis szőke lányt Ott találtam én, Hol ketté foly a patak Csendes völgy ölén. Üdvözöltem s erre ő Nyájasan felelt. Megöleltem, csak hogy ám ő meg nem ölelt. Volt ezért színlett harag, Duzzogás, bizony ! S mennyi tréfa azután, Ki se mondhatom! Fülbe mászó csevegés, Titkos vallomás . . . De nem írom ezt ide, Meg ne tudja más! A juhar virágait játszva szórta ránk. Unszolám őt, »hogy mi is Mért ne játszanánk ? Két pataknak mentiben Elfutunk külön A mig a viz valahol Újra össze jön. És futottunk egyedül Völgyön C­sikon át, Meg se hallva a rigó S fülmisék dalát. Csak hogy ama két patak Nem jött össze, nem. S én se láttam a leányt Többé sohasem. Embertársam, a­ki ezt Olvasod talán! Hidd meg, volt is ezután Sok bús éjszakám. E tanácscsal fel nem ér Semmi bölcselet. Egy utón haladj vele, Kit szived szeret! Nógrádi Pap Gyula: A vak zenész. (Orosz elbeszélés.) Írta W. Korolenko. (Folytatás.) Eveline nem látszott mindazt elmondani, a­mi a lelkében szendergett;­­azonban egy idő óta kü­lönös buzgalommal pendített meg néhány javasla­tot Miksa bácsi előtt. Az öreg ur, bozontos szemöldöke alól élesen pillantgatott a leányra s pillantásai gyakran ta­lálkoztak a fiatal leány szemének haragos villá­maival. Miksa bácsi csóválta a fejét, mormogott va­lamit s egészen beburkolta magát pipájának füst­­felhőjébe — mi nála az elmefeszítés jele volt. De nézeténél szilárdul megmaradt, s a nélkül, hogy valakihez fordult volna, kárhoztatta a közellátó női szeretetet, a nő korlátozott szellemét, mely miatt a nő soha sem láthat messzebb, mint a saját, pillanatnyi fájdalmáig és pillanatnyi öröméig. — Klastyúk! — dörmögött a nővérére, izga­tottan döcögve át a szobán, de a bosszúság ritkán vett rajta erőt. Rendesen, szelíden s leereszkedő rész­véttel feleselt a húgával, annyival inkább, mert ez mindig engedett neki, ha vele egyedül maradt. Ez azonban nem akadályozta az anyát abban, hogy ugyanazt a vitás kérdést újra szőnyegre ne hozza. Csak ha Eveline jelen volt, vált a vita ko­molyabbá; ily esetekben az öregúr jobbnak vélte a hallgatást. Közte és a fiatal leány közt, úgy lát­szott, kitörőben van a háború s mindenik igyeke­zett megismerni ellenfelét, miközben a saját kár­tyáját mindenik gondosan rejtegette a másiktól. VI. Midőn két hét múlva a fiatal emberek az atyjukkal ismét látogatni jöttek, Eveline hideg tartózkodással fogadta őket, de nagyon nehezen esett neki, fiatal élénkségét tökéletesen lenyű­gözni. A vendégek egész nap hol a mezőn, hol a falu­ban kószáltak, följ­egyezgetve az aratók és aratónők dalait, este pedig a ház előtt terülő kertben gyűltek össze. Egy ily este, Eveimére nézve szinte várat­lanul, ismét fölmerült a beszédben a korábbi ké­nyes vitatárgy. Hogy történt ez s ki hozta sző­nyegre, sem ő, sem más nem tudta volna megmon­dani. Ép oly észrevétlenül történt az, mint a mily észrevétlenül a szürkület keletkezett, mint a kert­ben azok a nagy, sötét árnyak emelkedtek s mint a fülemile a bokorban esti dalát hallatja.

Next