Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
— De édes Juli, ne bolonduts meg, beszélj okosan. — El van veszve, tisztára el van veszve . . . — Ki, a fiam ? — Az hát, ki beszélne másról ? — Miért! Beszélj már, az isten áldjon meg. — Szerelmes, találd ki, hogy kibe ? — Kos ? mondd meg már. — Találd ki. — Ne kinézz. — A bolti szolgája leányába. Érted ? — Az nem lehet. — No hát értetted ? Nem lehet ? Ki mondja, hogy nem lehet? — Ferenc nem tesz engem ilyen csúffá. — Nem-e ? Majd meglátod ? Délután szép lassan begyűlt a rokonság, az összes nagynénék és vén kisasszonyok. Maguknak nem volt semmi dolguk, hát a szegény elvetemedett Ferenc dolgát tárgyalták. — Meg van bolondulva — mondta az egyik. — Tisztára meg van bolondulva — s összedugták a fejüket, suttogtak, tanakodtak. Juli néni mint előadó, a leghangosabban beszélt. Ismeri az egész dolgot, az inas mindent elmondott. Ferenc el fogja ugyan csapni a boltból a szegény fiút, de ők kerítenek majd neki másik pozíciót. Van még fűszeres bolt a világon. Ferencnek pedig elmondják a maguk véleményét. Neki jó házasságot kell csinálni, nem pedig ilyen komédiát. Legyen a lánynak jó neve, meg egy kis pénze is, legyen szép is, hogy szeresse az ura, ennyi, így kell hogy elvégezze a dolgát egy derék fiatalember, ha nem akarja szégyenbe keverni a famíliáját. Épen végszóra nyitott be Ferenc. Ha tudta volna, hogy idebenn miről van szó, bizony nem lépte volna át a küszöböt. A cseléd nagyot is mosolygott a háta mögött, mikor belépni látta. Benn egyszerre elnémultak a nyelvek s csak nagy sokára szólalt meg az anyja: — Fiam, épen rólad diskuráltunk. Igaz az a história ? — Melyik? — Azzal a leánynyal. — Igaz. — Mit akarsz vele ? A nénéid előtt beszélhetsz, tudod, hogy mindnyájan szeretnek téged s csak jó indulat vezérel bennünket, mikor a te dolgodról beszélünk. Illendő dolog, hogy te is hallgass egy kicsit a rokonságra. Mi mindig javadat akarjuk... — Hát most mit akarnak, édesanyám ? — Semmit, csak azt a históriát . . . — Azt, azt, hozzuk tisztába — kiáltott oda Juli néni. — Mi lesz veled meg azzal a masamód kisasszonynyal, a Sándor leányával ? Most már hangosan követelték a nénik, hogy számoljon be a históriával, mert ők kénytelenek lesznek a föld alá bújni szégyenletükben. — Nagy kincs, fiam, az embernek a neve — mondta az egyik néni.— Mi van a nevemmel ? — Semmi, fiam, csak hogy tönkre teszed. — Mivel ? — Azzal a leánynyal? — Tudnak rá valami rosszat ? — Nem, nem mondtuk ... — Az apja szolga nálad. — Egyéb semmi ? — Nincs egy garasa se. — Van nekem. — Nem neked való. Rád se néznek a leányok, ha megtudják, hogy vele trafikáltál. — Én nem trafikálok. — Hát mit csinálsz ? — Elveszem. — Meg vagy bolondulva ? — Nem én. — Rád se nézünk többet. — Sajnálni fogom, de nem halok bele. — Más boltba megyünk vásárolni. — Rosszul teszik, édes néni, mert nálam minden olcsóbb, mint másnál. — Majd szólunk annak a leánynak is. — Azt pedig ne merészelje megtenni senki. Wagnerné is odament a fiához, kényezve beszélt s csak hallkan, nem úgy, mint a nagynénik. — És én nem foglak többé szeretni soha, soha. Ferenc megölelte az édesanyját s kezet csókolt neki. — Dehogynem — mondta — s mi lelkünk akkor se változik meg, ha én egészen boldog leszek. — Keresek én más gyermeket a szeretetemre. Van elég a famíliában. — De egy se olyan jó, mint én. — Rossz vagy, nagyon rossz vagy. — Dehogy, dehogy. Ferenc pedig szavának állott. Nagy volt az elszörnyüködés a famíliában, mikor szétmentek az eljegyzési kártyák. Egymást érte a sok családi gyülekezés, hol egyik, hol másik nagynéninél . Juli néni mindig újabb híreket literált a régiekhez. Soha sem unták magukat. Rettenetes haragosak voltak. Egyszerre más boltba mentek vásárolni mindnyájan, szidták, szapulták az olyan embert, aki elég könnyelmű sárba vinni a becsületes nevét, s várták, hogy mi lesz a dologból. A sétatér mellett van egy kis házikó. A nagy útból kiválik egy kis ösvény s az vezet el hozzá. Ezt a házikót bérelte ki Ferenc s ide hozta az aszszonyt is. Úgy elbújhatnak a fehér falak között, mintha messze elköltöztek volna. Az ösvényen nem jár senki, nem szívesen térnek be az emberek a nagy útról. A nagynénik is csak a széles, hosszú úton járkáltak esténkint. A kis házból áttört a fák között egy kis világosság, oda se néztek. A família kidobta magából Ferencet. Ez a hálátlan fiatalember már nem tartozik hozzájuk. Csináljon, amit akar. Juli néni már a végrendeletét is széttépte s újat fogalmaz helyette. A lutheránus egyház nagyon szegény, gondolni kell arra is, így állottak a dolgok még sokkal később is, amikor már megszokhatták volna a nénik az uj viszonyokat s ki is békülhettek volna, ha nem lett volna közöttük Juli néni. Mindennek ő volt az oka. Nagy haragjával és nagy hangjával nem igen mert ellenkezni a többi asszony, még Wagnerné se. Egyszer azután Ferenc elment az anyjához s nagy újsággal állott elő. Úgy kezdte a beszédet, mintha nem is tudna arról, hogy haragszik reá az anyja. — Fiam született. — Akkora, mint egy télikertyű, de már kacag. — Hangosan ? — Nem, csak az arca. Nézze meg édesanyám az unokáját. — Soha. Nem is ment feléjük a következő csütörtökig, de akkorra meggondolta. Az egyik néninek el is beszélte, hogy elmegy a fiához s megnézi azt a kis kölyköt, az unokáját. Meg is fogja csókolni. Kibékülsz velük ! — Hát, ha szép a gyermek . . . — S mit szól hozzá várjon Juli? — Nem kell semmit szólani neki. A nagymama megnézte a babát. Nagy volt az öröm a kicsi házban. — A szeme nagyon szép, — mondta az öreg Wagnerné. — Hát a szája ? — kérdezte a menye, egy kis mosolygó asszonyka, aki nagyon büszke volt a fiára. — Az is, az is, ha nem a szeme egészen az apjáé. Szökve ment ki, a kis ösvényen át a sétatér nagy útjára s pár perc múlva újra visszatért a kis házba, de most már másodmagával. Egy nagynénit elszöktetett a famíliából s annak is megmutatta a kis unokáját. Nagyon vigyáztak arra, hogy Juli néni meg ne lásson semmit, nagy patáliát csapott volna. Aztán megint uj szállitmánynyal tért vissza a házikóba, megint egy nagynéni csókolgatta össze a kis fiút. Némely ember észrevette a nagy után a vándorlást, az ösvény szájánál is zördültek egyet-egyet a lioiom-bokrok és suttogtak is a Wagner-familia háta mögött. bátyád igy szólt:« Tegyetek neki egy tele tállal a kemencébe, mig újra haza jö; mindig nagyon ízlett az neki.« — Nem, mama, — ismételte a fiatal ember, — nem mehetek többé haza. — De hát mit vétettél, hogy nem jöhetsz többé haza ? — Mondd meg anyádnak, mit tettél ? — Én vagyok az oka annak, hogy az a leányka, irántam való szeretetből, a szülői háztól megszökött. Velem szökött el, elhagyta szüleit s most már senkije sincs mama! Erre a válaszra a szegény asszony, mit sem mondhatott. Nem gondolt többé arra, hogy a fia őt elhagyta, sem azzal, hogy minő hírrel járul majd a nagybácsi színe elé; csak a saját leányaira gondolt, látta őket kedveseikkel megszökni, látta a kétségbeesést a háznál, annak fölfedezésekor. Lassan, kimerülten, vigasztalanul szedte össze holmiját. Eközben megpillantotta Elenának az arcképét, mely ott függött, arany keretben az ágy fölött, duzzadt ajkával s hatalmas szemöldökével olajszin arcán. Pillanatig mozdulatlanul állt a szegény aszszony csomaggal a kezében. Megalázkodva állt ott, kopott öltözetében, roskadt alakjával, csontos kezeivel. Most érezte, hogy vége mindennek, örökre s hogy hasztalan volna ily szépségnek a varázsa ellen küzdenie, mely a fia szivét tőle elidegenítette. Mély szánalmat érzett a fia iránt, kinek nagyon fájhatott, hogy egyedül kellett anyját haza bocsátania. Mire se gondolva többé, igy szólt a fához: — Lásd, nekem távoznom kell, mert a vonat indul. Jobb, ha mennél hamarabb otthon leszek, mert testvéreid egyedül vannak s nagybátyád még inkább bosszankodik, ha sokáig várakoztatjuk a válaszszák S az úti költség is kevesebb lesz így. Dúlt arccal, meredt szemmel járt föl s alá a fiatal ember a szobában, mintha valamit keresett volna. Az ajtónál így szólt hozzá az anyja : — Imádkozom istenhez, hogy legalább a nagybátyád szivét meglágyítsa. A szentek segélyemre lesznek, Cesare. A fiatalember gépiesen tette föl a kalapját, a csomagot ki akarta venni anyjának a kezéből a nélkül, hogy tudta volna mit tesz. — No, most ölelj meg, — szólt az anya, — mert ha a nagybátyád neked meg nem bocsát talán soha sem láthatlak többé; öreg vagyok s meghalhatok. — Oh anyám, — szólt az ifjú, — szeretném ha én halnék meg. Midőn az anya, minden izében remegve megölelte, igy szólt: — Mit tehetek én? Nővéreidnek nincs más támaszuk, mint nagybátyád. Mit tehetek én ? — S egyre ismételte eme szavakat, miközben a lépcsőkön lefelé haladt. Egyszerre, valami jutott Cesarenak az eszébe, fölfutott a szobájába s visszatért azzal a kevés pénzzel, a mennyivel még rendelkezett. — Fogadd el ezt, mama, úti költségül; többet nem adhatok. — így van ez a világon — szólt az anya; — ha mi gazdagok volnánk, nem volna ily szívfájdalmunk. — Várj csak, elkísérlek a pályaházig. Mikor az öregasszony már a vasúti kocsiba akart ülni s aggódva tekintett szét a tolongó utasok közt, még egyszer megszorította fiának a kezét, mert a szivét úgy nyomta valami, hogy csaknem szétrepedt. Ekkor Cesare még egyszer mondta: — Várj, még elkísérlek, várj még kissé. Nem tudott megválni anyjától. Ez érezte azt s szorosan tartotta fiának a kezét, miközben ez a vagyonba mellé ült s a szürke tarlóföldre bámult, mely melletük tova röpült. Végre búcsút kellett venni az anyának s átülni ama rozzant kocsiba, mely az utasokat a vidékről várta s melyet az álmos gebék a kaktuszok csekély árnya alatt tovább vontak. Mindig azt gondolta az öreg asszony, hogy a fia még mondani fogja: »Várj, elkísérlek még a faluig« s még folyvást szoritgatta a kezét. Mikor anyja tovább utazott, Cesare oda állt az ablakhoz, ajkában tartotta a zsebkendőjét s bámult ama porfellegre, melyet az országúton a döcögő kocsi visszahagyott. Mikor már mit sem látott, visszahúzódott egyik sarokba, mely oly sötét volt, mint az ő lelke, mert az alkony már mindent árnyba borított. Sirt mint a gyermek. Mikor azonban a városi világítás a láthatáron feltűnt, az ő kedélye is derültebb lett. Elenának a képe töltötte be újra a lelkét s ama gondolattal vigasztalta magát, hogy az ő anyja is nyugodtabb lesz, ha gyermekeire gondol, akik őt otthon várják, így kapta föl az élet árja mind a kettőjüket s egyre távolabb ragadta őket egymástól. Eltörődve érkezett haza éjjel az anya; a leányok aludtak, csak a nagybátyjuk volt még fent, hogy az öreg asszonyt várja, mert gondolta, hogy ez mindjárt ismét visszatér. Nem szólt egy szót sem, míg sógornője a csomagot letette, csak egy széket tolt eléje. Ez a hallgatás azonban még elfogultabbá tette az öreg asszonyt. (Folyt. köv.) 765