Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)

1893-04-08 / 96. szám

szabadulhatna. Elena hímzett zsebkendőjébe neve­tett, mondva: »Mily döre fickó!« Cataldi szívesen hallotta ezt a megjegyzést, valahányszor a fiatal asszonynyal valamelyik sarok­ban vagy ablakfülkében cseveghetett. Hatalmába kerítette Elenának a legyezőjét, karperecének a koloncát, ruhájának egy csipkéjét, a nélkül hogy a fiatal asszony gyermekes haragjával vagy kacér boszankodásával törődött volna; hő vallomásai­val pedig szem­lesütésre s fülig pirulásra kénysze­­ritette. S mindezt rendíthetetlen hidegvérrel s cinizmussal határos nyíltsággal tette. — Ugyan mikor mondja nekem valahára, hogy engem szeret ? Engedje meg, hogy udvarol­hassak önnek ! Várjon mitől fél ? Hiszen egyikünk sem hisz a másikának. Ön soha sem fog szeret­ni, ép úgy nem mint én. Önben minden hibám föltalálható. Ön érzéketlen, önző és hiú. Ön egész lelkét oda adná, ha a szerelmet csak látásból is megismerhetné. Én vagyok az a férfi, ki egyenesen önért van teremtve. Elena a kezére ütött a legyezőjével, befogta a fülét, kecsesen félre hajtotta a fejét, hogy őt ki­kerülje s nevetett azokkal, a­kik őt védelmezték s a férjére hivatkoztak. Cataldi vállat vont. — Sem őt, sem mást nem szeret ez a fiatal asszony. Ő örökké csak is önmagát fogja szeretni. Gyakran megtörtént, hogy a fiatal asszony férje, mikor komoly férfiakkal beszélgetett, kezét mellénye zsebébe merítve, onnan az ajtótól, ahol állt, kémlő pillantást vetett Elenának a köre felé s visszás választ adott a hozzá intézett kérdé­sekre. Mikor a névtelen levélkét olvasta, anélkül , hogy gondolkozott volna, Elenához ment, a ki épen zongorázott s átadta neki a levelet. — Ezt Silvia küldte, —­ szólt a fiatal asszony rögtön, — oly otromba és csúnya ez, mint ő maga. S mivel a férje hallgatott, folytatta: — Nos, mit akarsz tenni ? — Nem tudom, neked jobban kell tudni. — Figyelembe sem kell ezt venned. Félté­kenységből eredt rágalom az egész. Csak nem gya­­nakodol talán, te rossz ember ? De Elena még soha sem látta férjét oly sá­­padtnak. Egyszerre, fölpirult a fiatal asszony. — Hiszel talán annak a levélnek ? Cesare, oly hangon, a­minőt férjétől soha sem hallott, dúlt arccal, villogó szemmel kiál­tott föl: — Nem, Elena, nem hiszek annak ! — Nos, mi történjék tehát ? — Nem tudom, nem tudom. A férj elfordította a szemét s hangja re­megett. Elena még nem volt alapjában megromolva. Bánkódva közeledett férjéhez és így szólt: — Bocsáss meg nekem, mit tegyek ? Aka­rod-e, hogy este sehová se­m menjek ? Én mindent megteszek, a­mit csak kívánsz. — Nem, nem, — mormogta Cesare, szomo­rúan csóválva a fejét. —­ te nem értesz engem. Aztán megfogva feleségének a kezét, le­­csüggesztett fejjel mondta: — Tarts meg engem folyvást a szerete­­tedben. — Obi, te rossz ember! . .. Mily csúnya vagy ma! Ama naptól fogva Elena ritkán járt a tár­saságba, nehogy Cataldival találkozzék. Vala­hányszor ez vele találkozott, kérdezte : — Ej, hát kerül ön engem ? Csakugyan sze­relmes lett ön már belém ? Elena nem az az asszony volt, a­kit ily cse­kélység a sodrából kihozhatott volna. — Nos, — válaszolta, — én szeretem önt . . . távolról. Mennél távolabb van, annál jobb önre nézve. Cataldi nyugodtan válaszolta: — Előbb-utóbb engedni fog a vonzóerőnek. Ismeri-e a várrokonság törvényeit? Én már is érzem. Hogy ezt bebizonyítsa, mindenüvé követte a fiatal asszonyt, ahol csak lehetett. A világ csudálkozott eme tartós vonzalom fölött. — A kicsike megfogta a pillangót. Soha sem láttuk őt még valakibe ennyire bolondulni. — mondták az emberek. Elena lassan kint félénk, tartózkodó lett. Va­lahányszor azt a fiatal­embert megpillantotta, megvillant a szeme, arcát pir futotta el s orrcimpái mozogtak. Mikor Cataldit alázatosnak találta Elena, magában így gondolkozott: — Mily igéző ez a fiatal­ember! S boszankodott, hogy ezt az ártatlan játék­szert nem akarják neki engedni. Elenának gyakran volt rossz kedve. Cataldi szüntelen ismételte : — Én nem hiszek az ön szemének, nem hi­szek pirulásának, még annak sem, hogy engem kerül, s mégis itt vagyok, hogy magamat nevetsé­gessé tegyem. (Folyt. köv.) * — 821 — |q|||npp|M||n|RyHpMpR| bk. f szes népfajából pár példány. A Halmokon paloták (melyek közül egyet a walesi herceg számára épít­tetett a Maharajah három hónap alatt), kelet felé hatalmas erőd, a háttérben erdőkoszorúzta havas, lábaink előtt pedig végtelen síkság, mely lefelé halad ezer és ezer kilométernyire, le egész a szent Ganges völgyéig.* Nézzük meg azt a palotát, melyet a Mahara­jah a walesi herceg számára építtetett. Óriási, sárga kaszárnyaszerű épület, benn rengeteg nagy termek, s a termekben mindaz összehalmozva, a­mit a tá­vol Európa ízléstelent produkált. Szörnyű pali­­szandre-bútorok az ötvenes évek ízlésében, rém­­séges porcellán figurák, nagy, aranyrámás tükrök, s kashmiri lakkal borított szoba, melynek tarka keleti arabeszkjei sehogy sem illenek a szoba kö­zepén álló nagy ágy halványkék selyem függö­nyeihez. Mellette hosszú terem, melynek falain gipszből szarvasfejek láthatók, karos gyertyatartók gyanánt használt agancsokkal. Széles hátú, ripsz­­szel áthúzott kanapék, aranyozott, ízléstelen kan­­daláberek, olcsó petróleumlámpák, mind a legcso­dálatosabb összevisszaságban. Itt-ott (de nagyon elvétve) pár bámulatos keleti tárgy, így két ha­talmas burmaki bronz kandeláber, egy khinai ol­tár, s néhány valóban gyönyörű kashmiri szőnyeg. De sajnos, ezek az igazán szép tárgyak elvesznek a nyugat-európai horribilitások tömkelegében. * A Maharajah fogháza két nagy udvarból álló, sánccal körülvett épület, melynek közepén a láncravert rabok szőnyegeket, kosarakat fonnak, fúrnak, faragnak, szóval mindannyian dolgoznak. Fekhelyeik tiszták, s az étel, amit kapnak, eléggé élvezetes. Egyik-másik csak nyert azzal, hogy tömlöcbe jutott. Vezetőnk egy magasabb kasztból származó rabot mutat, ki a Maharajah rangbelije. Szegény feje három embert ölt meg, azért jutott ide. Láncra van verve mint a többi; de más ételt kap, s külön szolgát tartanak mellette. A mit a többi ember eszik, azt nem érintheti, s nem nyúl­hat olyan tárgyhoz, a mely hitetlen kiceiben meg­fordult. Kicsibe múlt, hogy fel nem akasztották s most mégis külön kiszolgáltatásban részesül, külön alszik, külön ételt kap. Fején az aranyfátyolos turbán, a magas születés jele, íme a Kelet igazságszolgáltatása.­­ Egy holdvilágos este a közeli hindu nagy templomba mentünk, melyet a mostani Maharajah atyja építtetett. Homlokzatán négy csúcsba sza­ladó, aranyozott kupola, udvarán tizenkét kupolá­tól körülvett, négyszegletes térség. A bejárattól a főistenség oltárához ciprus­allé vezet, melynek egyik végén csendes hindu őrzi az imádkozó hívek papucsait. Minden olyan idegenszerű, olyan mesés. A nagy fehér s aranyos kupolák, melyek élesen vál­nak el az égbolt hamvaskék, átlátszó alapjától; a sötét ciprusok az előtérben; a templomot körül­vevő lámpák színes fénye; a lassú léptekkel ide­­oda suhanó fehér köntösű­ brahmánok, s a főoltár irányából idehangzó egyhangú siró ének, melyet dobszó s üvegharangok hangja kisér — — mindez az álmok világába varázsol. Körülmegyünk a négyszegletes udvart övező, mirtusoktól és narancsfáktól szegélyezett járdán. Minden egyes kupola alól pislogó rézlámpától megvilágított bálvány mereszti reánk szemeit. Az imáját végező áhitatos hindu belép, megkongatja a padmalyról lefüggő rézharangot s virágot hint istene elé, vagy ételeket helyez a lábai előtt álló asztalkára. A kisebb fülkékből piciny márvány istensé­gek tekintenek elénk kerek, üres szemeikkel. Egyik-másik fülke még üres: várja istenét. A ki­járattól balra a Maharajah atyjának fényképe áll oltárszerű fülke közepén. A kis arcképet csuda­­tevő virágok, arany szövetek veszik körül. Az oltár ajtajánál három lámpa. Baloldalon öreg brahmin kuporog; előtte a bálványozás esz­közei: kis lámpák, rézedények tele illatos olajjal, virágtartók, a szentfa csudálatosan hosszú girbe­­görbe gyümölcse, melyet ha beteg ember érint, gyógyulva hagyja el a templomot. Egymásután jönnek a hívők, meghajtják ma­gukat a Haj­ah képmása előtt, homlokukkal a föl­det érintik s volt­ királyukat ép oly áhítattal imádják, mint Vishnut vagy Krishnát. Később a tágas udvar széleit körülvevő ala­csony, lapos fedelű házak brahmánjai is mind elő­­bújnak; dalolva, rézharangokat kongatva, ütik a dobot, s olykor nagyot kurjantva, dicsérik az istenek dicsőségét, bölcsességét és örökkévaló­ságát.* A Maharajah palotája hatalmas négyszögle­tes épület. Az oszlopos pavillonok közepén nagy udvar, melynek összhangját azonban jóformán megrontja a nyugati végén emelkedő, olasz re­naissance stílben épült modern palota. A nagy udvar közepén közönséges európai bronz szökőkutak.­­ A Maharajah a telet tölti Yammuban; e perc­ben itt vannak összes vadászkutyái és feleségei. Ópiumtól elbutított életét itt álmodja és pipázza át. Nyári palotája Sirinagában (Kashmir köze­pén) állítólag maga a földi paradicsom. Egy este felmegyünk a dák bungalón lapos tetejére. Innen bámulatos a kilátás. Dél felé min­den ködben úszik, csak a Tavi kígyózik fényes ezüst vonalával, át-át­szakítva az­­ óriási füstfel­­legbe, ködbe gombolyodó tájat. Éjszakkeletnek, északnak a kashmiri hegyek éles vonallal csipké­zik ki az áttetsző, szürkés kék ég alapját. A szuny­­nyadó városban itt-ott egy lámpa piros ponttal pettyezi ki a szürkés felhőzetet, a­mely ráfeküdt a lapos fedelű házak tengerére. A hindu templomok kupolái meg kifehérlenek a ködből, majd ezek is lassan-lassan belefutnak a sűrít párás, nehéz le­vegőbe. Körültünk néma csend. Csak néha-néha, messziről a sakálok üvöltése hallatszik. Siró, jaj­gató hangjuk megzavarja a holdvilágos éjszaka némaságát, majd ez is elhangzik, s most már csak innen-onnan a hindu templomok üveghangu csen­gői s egyhangú siró ének hallatszanak. A hívők gyűltek össze esti imára. Visnu átrepült fekete szárnyaival a mindenség felett. . . . Országgyűlés. — A képviselőház ülése ápril 7-én. — Csupa szenvedély, merő izgalom volt a mai ülés elejétől végéig. Az ellenzék beváltotta ígéretét: számon kérte az elnöktől, hogy miért nem hederített tegnap az ellenzék kérésére és a Fejérváry b. válaszára megejtett szava­zásnál miért nem rendelte el az ellenpróbát is ? Az így provokált vita aztán egyre hevesebb lüktetéssel folyt álló három órán át, h­ogy legvégül egy még hatalma­sabb, a megelőzőket egytől-egyig toronymagasságra meghaladó skandalumban érje el a szenvedélyesség s az egymás iránti türelmetlenség a tetőpontját. Ha valaha ráillett, a mai ülésre kétségtelenül ráillik, hogy ezúttal a fejetlenség valóságos orgiát ült a t. Házban. Az egész négy órás ülés szakadatlan kiabá­lásból, a különböző pártok kölcsönös fenyegetődzéséből szóval: olyan feneketlen és vég nélkül való zűrzavarból állott, amelylyel szemben kudarcot vallott minden hig­gadtság s az a józan törekvés, hogy a felhevült kedé­lyek szenvedélyességét visszatereljék abba a parlamen­táris mederbe, amely az objektiv tanácskozást egyedül teszi lehetségessé, hiába valónak bizonyult, mielőtt még megpróbálkozott volna, így aztán magára hagyatva, háborgott mindenki kedve szerint, amig csak szuszszal bírta s előbb nem is állt helyre a rend, amig agyon nem fáradt a kiabálásba az egész t. Ház. Fájdalom azonban, hogy ez az állapot már csak épen akkor következett be, amidőn az elnök az ülést­­ bezárta. Horváth Ádám volt az első szónok. A jegyző­könyv hitelesítése előtt arra kérte a Házat, hogy a tegnapi szavazásra vonatkozólag, melylyel Fejérváry válaszát tudomásul vették, a jegyzőkönyvet ne hite­lesítsék. Aztán végül hozzátette:

Next