Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-08 / 96. szám
szabadulhatna. Elena hímzett zsebkendőjébe nevetett, mondva: »Mily döre fickó!« Cataldi szívesen hallotta ezt a megjegyzést, valahányszor a fiatal asszonynyal valamelyik sarokban vagy ablakfülkében cseveghetett. Hatalmába kerítette Elenának a legyezőjét, karperecének a koloncát, ruhájának egy csipkéjét, a nélkül hogy a fiatal asszony gyermekes haragjával vagy kacér boszankodásával törődött volna; hő vallomásaival pedig szemlesütésre s fülig pirulásra kényszeritette. S mindezt rendíthetetlen hidegvérrel s cinizmussal határos nyíltsággal tette. — Ugyan mikor mondja nekem valahára, hogy engem szeret ? Engedje meg, hogy udvarolhassak önnek ! Várjon mitől fél ? Hiszen egyikünk sem hisz a másikának. Ön soha sem fog szeretni, ép úgy nem mint én. Önben minden hibám föltalálható. Ön érzéketlen, önző és hiú. Ön egész lelkét oda adná, ha a szerelmet csak látásból is megismerhetné. Én vagyok az a férfi, ki egyenesen önért van teremtve. Elena a kezére ütött a legyezőjével, befogta a fülét, kecsesen félre hajtotta a fejét, hogy őt kikerülje s nevetett azokkal, akik őt védelmezték s a férjére hivatkoztak. Cataldi vállat vont. — Sem őt, sem mást nem szeret ez a fiatal asszony. Ő örökké csak is önmagát fogja szeretni. Gyakran megtörtént, hogy a fiatal asszony férje, mikor komoly férfiakkal beszélgetett, kezét mellénye zsebébe merítve, onnan az ajtótól, ahol állt, kémlő pillantást vetett Elenának a köre felé s visszás választ adott a hozzá intézett kérdésekre. Mikor a névtelen levélkét olvasta, anélkül , hogy gondolkozott volna, Elenához ment, a ki épen zongorázott s átadta neki a levelet. — Ezt Silvia küldte, — szólt a fiatal asszony rögtön, — oly otromba és csúnya ez, mint ő maga. S mivel a férje hallgatott, folytatta: — Nos, mit akarsz tenni ? — Nem tudom, neked jobban kell tudni. — Figyelembe sem kell ezt venned. Féltékenységből eredt rágalom az egész. Csak nem gyanakodol talán, te rossz ember ? De Elena még soha sem látta férjét oly sápadtnak. Egyszerre, fölpirult a fiatal asszony. — Hiszel talán annak a levélnek ? Cesare, oly hangon, aminőt férjétől soha sem hallott, dúlt arccal, villogó szemmel kiáltott föl: — Nem, Elena, nem hiszek annak ! — Nos, mi történjék tehát ? — Nem tudom, nem tudom. A férj elfordította a szemét s hangja remegett. Elena még nem volt alapjában megromolva. Bánkódva közeledett férjéhez és így szólt: — Bocsáss meg nekem, mit tegyek ? Akarod-e, hogy este sehová sem menjek ? Én mindent megteszek, amit csak kívánsz. — Nem, nem, — mormogta Cesare, szomorúan csóválva a fejét. — te nem értesz engem. Aztán megfogva feleségének a kezét, lecsüggesztett fejjel mondta: — Tarts meg engem folyvást a szeretetedben. — Obi, te rossz ember! . .. Mily csúnya vagy ma! Ama naptól fogva Elena ritkán járt a társaságba, nehogy Cataldival találkozzék. Valahányszor ez vele találkozott, kérdezte : — Ej, hát kerül ön engem ? Csakugyan szerelmes lett ön már belém ? Elena nem az az asszony volt, akit ily csekélység a sodrából kihozhatott volna. — Nos, — válaszolta, — én szeretem önt . . . távolról. Mennél távolabb van, annál jobb önre nézve. Cataldi nyugodtan válaszolta: — Előbb-utóbb engedni fog a vonzóerőnek. Ismeri-e a várrokonság törvényeit? Én már is érzem. Hogy ezt bebizonyítsa, mindenüvé követte a fiatal asszonyt, ahol csak lehetett. A világ csudálkozott eme tartós vonzalom fölött. — A kicsike megfogta a pillangót. Soha sem láttuk őt még valakibe ennyire bolondulni. — mondták az emberek. Elena lassan kint félénk, tartózkodó lett. Valahányszor azt a fiatalembert megpillantotta, megvillant a szeme, arcát pir futotta el s orrcimpái mozogtak. Mikor Cataldit alázatosnak találta Elena, magában így gondolkozott: — Mily igéző ez a fiatalember! S boszankodott, hogy ezt az ártatlan játékszert nem akarják neki engedni. Elenának gyakran volt rossz kedve. Cataldi szüntelen ismételte : — Én nem hiszek az ön szemének, nem hiszek pirulásának, még annak sem, hogy engem kerül, s mégis itt vagyok, hogy magamat nevetségessé tegyem. (Folyt. köv.) * — 821 — |q|||npp|M||n|RyHpMpR| bk. f szes népfajából pár példány. A Halmokon paloták (melyek közül egyet a walesi herceg számára építtetett a Maharajah három hónap alatt), kelet felé hatalmas erőd, a háttérben erdőkoszorúzta havas, lábaink előtt pedig végtelen síkság, mely lefelé halad ezer és ezer kilométernyire, le egész a szent Ganges völgyéig.* Nézzük meg azt a palotát, melyet a Maharajah a walesi herceg számára építtetett. Óriási, sárga kaszárnyaszerű épület, benn rengeteg nagy termek, s a termekben mindaz összehalmozva, amit a távol Európa ízléstelent produkált. Szörnyű paliszandre-bútorok az ötvenes évek ízlésében, rémséges porcellán figurák, nagy, aranyrámás tükrök, s kashmiri lakkal borított szoba, melynek tarka keleti arabeszkjei sehogy sem illenek a szoba közepén álló nagy ágy halványkék selyem függönyeihez. Mellette hosszú terem, melynek falain gipszből szarvasfejek láthatók, karos gyertyatartók gyanánt használt agancsokkal. Széles hátú, ripszszel áthúzott kanapék, aranyozott, ízléstelen kandaláberek, olcsó petróleumlámpák, mind a legcsodálatosabb összevisszaságban. Itt-ott (de nagyon elvétve) pár bámulatos keleti tárgy, így két hatalmas burmaki bronz kandeláber, egy khinai oltár, s néhány valóban gyönyörű kashmiri szőnyeg. De sajnos, ezek az igazán szép tárgyak elvesznek a nyugat-európai horribilitások tömkelegében. * A Maharajah fogháza két nagy udvarból álló, sánccal körülvett épület, melynek közepén a láncravert rabok szőnyegeket, kosarakat fonnak, fúrnak, faragnak, szóval mindannyian dolgoznak. Fekhelyeik tiszták, s az étel, amit kapnak, eléggé élvezetes. Egyik-másik csak nyert azzal, hogy tömlöcbe jutott. Vezetőnk egy magasabb kasztból származó rabot mutat, ki a Maharajah rangbelije. Szegény feje három embert ölt meg, azért jutott ide. Láncra van verve mint a többi; de más ételt kap, s külön szolgát tartanak mellette. A mit a többi ember eszik, azt nem érintheti, s nem nyúlhat olyan tárgyhoz, a mely hitetlen kiceiben megfordult. Kicsibe múlt, hogy fel nem akasztották s most mégis külön kiszolgáltatásban részesül, külön alszik, külön ételt kap. Fején az aranyfátyolos turbán, a magas születés jele, íme a Kelet igazságszolgáltatása. Egy holdvilágos este a közeli hindu nagy templomba mentünk, melyet a mostani Maharajah atyja építtetett. Homlokzatán négy csúcsba szaladó, aranyozott kupola, udvarán tizenkét kupolától körülvett, négyszegletes térség. A bejárattól a főistenség oltárához ciprusallé vezet, melynek egyik végén csendes hindu őrzi az imádkozó hívek papucsait. Minden olyan idegenszerű, olyan mesés. A nagy fehér s aranyos kupolák, melyek élesen válnak el az égbolt hamvaskék, átlátszó alapjától; a sötét ciprusok az előtérben; a templomot körülvevő lámpák színes fénye; a lassú léptekkel ideoda suhanó fehér köntösű brahmánok, s a főoltár irányából idehangzó egyhangú siró ének, melyet dobszó s üvegharangok hangja kisér — — mindez az álmok világába varázsol. Körülmegyünk a négyszegletes udvart övező, mirtusoktól és narancsfáktól szegélyezett járdán. Minden egyes kupola alól pislogó rézlámpától megvilágított bálvány mereszti reánk szemeit. Az imáját végező áhitatos hindu belép, megkongatja a padmalyról lefüggő rézharangot s virágot hint istene elé, vagy ételeket helyez a lábai előtt álló asztalkára. A kisebb fülkékből piciny márvány istenségek tekintenek elénk kerek, üres szemeikkel. Egyik-másik fülke még üres: várja istenét. A kijárattól balra a Maharajah atyjának fényképe áll oltárszerű fülke közepén. A kis arcképet csudatevő virágok, arany szövetek veszik körül. Az oltár ajtajánál három lámpa. Baloldalon öreg brahmin kuporog; előtte a bálványozás eszközei: kis lámpák, rézedények tele illatos olajjal, virágtartók, a szentfa csudálatosan hosszú girbegörbe gyümölcse, melyet ha beteg ember érint, gyógyulva hagyja el a templomot. Egymásután jönnek a hívők, meghajtják magukat a Hajah képmása előtt, homlokukkal a földet érintik s volt királyukat ép oly áhítattal imádják, mint Vishnut vagy Krishnát. Később a tágas udvar széleit körülvevő alacsony, lapos fedelű házak brahmánjai is mind előbújnak; dalolva, rézharangokat kongatva, ütik a dobot, s olykor nagyot kurjantva, dicsérik az istenek dicsőségét, bölcsességét és örökkévalóságát.* A Maharajah palotája hatalmas négyszögletes épület. Az oszlopos pavillonok közepén nagy udvar, melynek összhangját azonban jóformán megrontja a nyugati végén emelkedő, olasz renaissance stílben épült modern palota. A nagy udvar közepén közönséges európai bronz szökőkutak. A Maharajah a telet tölti Yammuban; e percben itt vannak összes vadászkutyái és feleségei. Ópiumtól elbutított életét itt álmodja és pipázza át. Nyári palotája Sirinagában (Kashmir közepén) állítólag maga a földi paradicsom. Egy este felmegyünk a dák bungalón lapos tetejére. Innen bámulatos a kilátás. Dél felé minden ködben úszik, csak a Tavi kígyózik fényes ezüst vonalával, át-átszakítva az óriási füstfellegbe, ködbe gombolyodó tájat. Éjszakkeletnek, északnak a kashmiri hegyek éles vonallal csipkézik ki az áttetsző, szürkés kék ég alapját. A szunynyadó városban itt-ott egy lámpa piros ponttal pettyezi ki a szürkés felhőzetet, amely ráfeküdt a lapos fedelű házak tengerére. A hindu templomok kupolái meg kifehérlenek a ködből, majd ezek is lassan-lassan belefutnak a sűrít párás, nehéz levegőbe. Körültünk néma csend. Csak néha-néha, messziről a sakálok üvöltése hallatszik. Siró, jajgató hangjuk megzavarja a holdvilágos éjszaka némaságát, majd ez is elhangzik, s most már csak innen-onnan a hindu templomok üveghangu csengői s egyhangú siró ének hallatszanak. A hívők gyűltek össze esti imára. Visnu átrepült fekete szárnyaival a mindenség felett. . . . Országgyűlés. — A képviselőház ülése ápril 7-én. — Csupa szenvedély, merő izgalom volt a mai ülés elejétől végéig. Az ellenzék beváltotta ígéretét: számon kérte az elnöktől, hogy miért nem hederített tegnap az ellenzék kérésére és a Fejérváry b. válaszára megejtett szavazásnál miért nem rendelte el az ellenpróbát is ? Az így provokált vita aztán egyre hevesebb lüktetéssel folyt álló három órán át, hogy legvégül egy még hatalmasabb, a megelőzőket egytől-egyig toronymagasságra meghaladó skandalumban érje el a szenvedélyesség s az egymás iránti türelmetlenség a tetőpontját. Ha valaha ráillett, a mai ülésre kétségtelenül ráillik, hogy ezúttal a fejetlenség valóságos orgiát ült a t. Házban. Az egész négy órás ülés szakadatlan kiabálásból, a különböző pártok kölcsönös fenyegetődzéséből szóval: olyan feneketlen és vég nélkül való zűrzavarból állott, amelylyel szemben kudarcot vallott minden higgadtság s az a józan törekvés, hogy a felhevült kedélyek szenvedélyességét visszatereljék abba a parlamentáris mederbe, amely az objektiv tanácskozást egyedül teszi lehetségessé, hiába valónak bizonyult, mielőtt még megpróbálkozott volna, így aztán magára hagyatva, háborgott mindenki kedve szerint, amig csak szuszszal bírta s előbb nem is állt helyre a rend, amig agyon nem fáradt a kiabálásba az egész t. Ház. Fájdalom azonban, hogy ez az állapot már csak épen akkor következett be, amidőn az elnök az ülést bezárta. Horváth Ádám volt az első szónok. A jegyzőkönyv hitelesítése előtt arra kérte a Házat, hogy a tegnapi szavazásra vonatkozólag, melylyel Fejérváry válaszát tudomásul vették, a jegyzőkönyvet ne hitelesítsék. Aztán végül hozzátette: