Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)

1893-09-01 / 241. szám

laszolok legalább, ha már veszni hagyom az asszonyt ?«... Hát nem bolond ez a firma ? — Te Pista, bizonyosan másnak szólnak ezek a táviratok ! Lesz más Kiss Pista is ott a házban. — Dehogy van, végig néztem a szállodai ven­dég­táblát, nincs ott, sőt a szomszédban sincs ily nevű. Kiss Pista valahogy belenyugodott a maga — és a kikapó »feleség« — sorsába, de azért máig se tudja, ki, miért ingerkedett vele. Pista elutazván, többször magányosan őgyeleg­­tem s egy ilyen sétámon egyszer hirtelen támadt, de annál tovább tartó felhőszakadás lepett meg, mely elöl szerencsésen bemenekültem egy útszéli csárda eresze alá, majd, mikor oda is becsapkodott a bőséges isten­áldása, behúzódtam az ivóba. Voltam vagy tizedmagammal, tehát jóval többen, mint az egy szál asztalnál elfértünk. E kellemességet s a kis szoba forró levegőjét növelte még az az élvezet, hogy két apró lábú, de erős torkú gyermek is volt a beszorultak között, kik aztán minden villámlásra olyan rémsikoltást követtek el, hogy kívánatosabbá vált in­kább csűrön vízzé lenni odakint, mint dobhártyáinkat tönkre tétetni idebent. A csaplárosné leolvasta arcainkról a sikoltozások fölötti öröm hiányát, mert megkínálta a férfiakat, hogy, ha jobban tetszik, menjünk a pincegádorba. Rögtön megindultunk hárman, az egyiket azon­ban visszakiáltotta a felesége, nyilván attól tartván, hogy ott közel lesz a borhoz, melyhez itt, az ő jelenlé­tében, csak úgy lopva mert nyúlni. Én azonban másodmagammal lesétáltam a gazdá­hoz. Társam egy sápadt, vézna, beteges emberke volt, a­kinek siralmas külsejéből bizony nem mertem volna kiolvasni, hogy tüdeje még olyan erősen bírja a han­got. Folyton beszélt, s örömében, hogy egy honfitársra talált, megnyílt nemcsak az ajka, de a szive is. — Ki nem állhatom a gyereklármát. — kezdé — a fürdőről is azért költöztem ki a kültelekre, mert az egyik fogadóban csupa köhögős ember, a másikban csupa síró gyermek volt a szomszédom. Aztán beszélt folyton, s mivel sem ő a szóba, sem az eső a csurgásba bele nem fáradott, két óra hosszat üldögéltem mellette, hallgatva rossz vicceit, s még rosszabb élettörténetét. A hosszas beszéd közben ugyanis rájött a sor az asszonyokra is, s mert a bor közlékenynyé teszi az embert, elmondta életének neve­zetesebb mozzanatait. Az első felesége egy kicsit meg­csalta, azt ott hagyta; a másodiknál ugyan nem jött rá valami »bizonyosra«, de azért a kétkedés és féltékeny­ség örökös kínjai közt élt eddig. — De csak eddig! — tette hozzá, kissé földe­rülve , — most már nyugodt vagyok, mert megnyug­vást szereztem magamnak az asszonyt illetőleg. Gya­núm volt ugyanis egy emberre s mivel nagy gyöngél­­kedésem miatt el kellett utaznom ide, megkértem titokban az öcsémet, hogy tartsa szemmel óvatosan az asszonyt is, az udvarlót is és ha valami baj készülődik, rögtön és pedig táviratilag­ adjon hírt nekem! Nos, uram, itt vagyok már harmadik hete és nem jött táv­irat ! Látszik, hogy ártatlanul gyanusítom azt a sze­gény teremtést! . . . No, de meg is hálálom neki a hűségét, olyan szép ékszert választottam ki a Cur­­platzon az ékszerésznél, hogy no! — Apropos ! kihez is van szerencsém ? — kér­­dem ekkor a figyelmes férjet. — Kis István vagyok kérem, Budapestről. Kis István! — Ah, Kis István úr! Örülök a szerencsének. A számon volt valami, de nem szóltam. Nekem is ékszerész üzletem van otthon, tudom, hogy mily nehéz ma­cevőt fogni, minek rontanám hát kollegám­nak , a fürdői ékszerésznek üzletét ?! Futó Ferenc. — Hozott isten! — Lehetek valamivel szolgá­latodra ? Bizalmasan karjába ölti karját, hogy a kanapé­hoz vezesse. — Ah, milyen pompás színben vagy ! — Gra­­tulálok .. . Éppen tegnap emlegettünk Káryval, az őfölsége személye körüli minisztérium vezetőjével. — Pompás fiúnak tart — »A dzsentri oszlopa ; kereske­delmi zseni, aki a mi véreink hatalmas támasza . .. « — Annyi sok szépet mondott felőled, hogy — azt hi­szem, — csak éppen akarnod kell s ebből a gomblyuk­ból .. . — Oh, kérlek, kérlek! — No, no! — Tudom, hogy nem futsz utána, mint uj földesuraink a kutyabőr után — de ha mégis adják . . . Apropó! Zsebeit kezdte tapogatni. — Hova az ördögbe is tettem csak ? .. Egy bizonyos Kohárossy barátunk szolgál intézetednél... Egy bizonyos, a mieink közül való .. . Leányágon némi rokonságban is áll Káryval. . . Eh, eh, eh, ho­vá is tettem ? . . Élénken érdeklődnek érte az illeté­kes helyen .. . Megígértem Kárynak, hogy hozzád juttatom a folyamodványát arra a bizonyos vezértit­kári állásra és .... Eh, eh, eh . . . Csakugyan itt van. Átadta a kérvényt az igazgatónak. Ez figyelmesen szembe nézte a közben­járót. — Közelebbről érdekel ez az úr ? — Hogyne. Mondom hogy Káry . .. Keve mosolyogva intett. — Jó, a­kinek Krisztus a barátja, nem kárho­­zik el. — Bizd rám. Baranovich egyetértőleg hunyorított az igaz­gató szemei közé, aztán fiatalos pajtáskodással pattin­­­tott a vállára. — De milyen pompás színben vagy ! — Sze­rencsés fickó, tele élettel, meg Wertheim-szekrénnyel. Temérdek pénz meg — meg — Nem jutott hirtelen eszébe a keresett szó, mert az a gondolat villant át az agyán, hogy milyen pom­pás dolog volna, ilyen ember ipájának lenni. Miután a keresett szó nem jutott eszébe, egyet fordított a társalgás fonalán. Bizalmasan ráhunyorí­­zott a »szerencsés fickóra.« — Hanem mégis hiányzik valami­, mi ? — Ugyan mi ? — Egy kis gömbölyű, piros szájú, kacagó sze­mű feleség. S hogy nagyobb kedvet csináljon hozzá, három ujjával pár csókot dobott a levegőbe. — Feleség? Baranovich komoly poziturába vágta magát s mint egy, a ki a dologhoz ért, öblös hangon kezdte magyarázni: — Ne vond össze a szemöldeidet! — Mit tud­játok ti, agglegények, mi jelentősége van e szónak : család ? — Ti csak a teherre gondoltok: de hát a gyöngéd nő ? — a csevegő gyerekek ? — Min­denki azon van, hogy még ki nem mondott vágyaid is teljesüljenek .. . Gyönyörű? — A ti erkölcstelen gyö­nyöreitek ! melytől kimerülve tértek haza rideg ott­honaitokba ... oh a család, — a család! Nagyot sóhajtva, lecsüggesztette fejét, mintha egyenesen állva nem is lehetne elviselni a boldogsá­­gott, mely abból a szóból ered. Keve kissé kedvetlenül billentette meg a vállát. — Család! — Nekem is van. — Ah ! — A nővéred ? — Les az ablaknál, hogy mikor jösz ? — Kiszalad eléd, hogy ajtót nyisson ? — Nem, de . . . Valld meg, hogy te eléd se fut az ördög se. — Elém? ! — hökkent vissza Baranovich, mintha hirtelen nem jutna eszébe, hogy ő is a csalá­dos emberek közé tartozik, de csakhamar rendbeszedi magát. — Oh, az én megboldogult nőm ... Itt van helyette az én Marcsám, az­ én aranyos hamupi­pőkém. — Igaz, hisz leányod is van! — Nem vénültél meg haszontalanul.. . Leányod vezeti háztartásodat ? Szeret ? Baranovich komoly pillantást vet az igazga­tóra, mintha föl akarna kiáltani. — Még kérdheted ? ! Keve nem engedi szóhoz; erőltetett nevetéssel folytatja: — Hagyd el. — Érd be vele, ha neked van, a­ki eléd szalad. — Nekem sohase volt, tehát nem ér­zem a hiányát . .. — Tőled függ. Ilyen gazdag és jóerőben levő embernek csak a kisujját kell kinyújtania. — Gondolod ? — Olyan töméntelen pénz! — Úgy ? ! . . Na­­gy is jó .. . Van ám nekünk is, a­hol szívesen fogadnak. Nyájas arcú szép szemek titkos pillantása; parányi kacsók véletlen érin­tése. Baranovich mosolyogva dörzsölgette kezét. — Eh, eh, vén javíthatatlan. (Folyt. köv.) * 1961 ÚJDONSÁGOK. Budapest, 1893. augusztus 31. * Napirend, 1893. szeptember 1-én . A horvát miniszter fogad d. e. 10—1-ig. — A főváros középitési bizottságának ülése délután 5 órakor az uj városházán. — Nemzeti mú­­zeu­­: régiségtár, nyitva délelőtt 9—1-ig. Többi tárai megtekinthetők 50 krajcár belépő dij mellett. — Az 1848/49-diki szabadságharc ereklyéinek kiállítása (Károly­­körut 3. sz.), reggeli 9­1-ig látható. Kreutzer úr kilépett. Kreutzer Jakab biztosítási hivatalnok volt és szenvedélyes sportsman. Önök már tudják, hogy ez kö­rülbelül ennyit jelent: Kreutzer úr lenézi a biztosítási összes üzletágakat, s tehetségeinek teljességével a turf ruganyos izmú, karcsú, ideges lábú hősei sokféle for­májának pontos tanulmányozására adja magát. Ez a pohos, lágy hasú, vastag, nedves ajkú férfiú, a­ki nem volt magasabb száznegyvenöt centiméternél, de szinte rengett széles vállán gazdag bősége az elzsírosodott hús­­lebbentyűknek, s táguló orrcimpáin nem is fútta, hanem egy hippopotámus öblös szuszogásával ömlesztette a forró párát — csodálatos szenvedélylyel áldozott a ló­verseny-sport gyönyöreinek, melyeket mindenek fölött való boldogságnak ítélt. Széles, meleg, jó indulatú arcát kicsit butának nevezte az V-ik kerület szellemes találékonysága, — ezen a rosz hirbe kevert arcon azonban millió indulat cikázott össze-vissza, ha a Tűzosztály (ebben dolgozott a jeles ember) szűk hivatalszobáiban valamelyik pelyhes ajkú gólya, bolondot talált mondani, s ezt Kreutzer ur történetesen meghallotta. Szemöldöke felrohant ilyenkor a homlokára, njaka összeszorult, gyapjas sörénye szinte berzengett, mint villámütés után a macska szőre, s jö­hetett volna száz dringend aktával ilyenkor maga a min­denható vezérigazgató . Kreutzer ur előbb okvetlen a hamis információt igazítja izgatott szavakkal helyre, s csak azután vág akkora bókot a hivatalbeli nagy urnak, hogy majdnem orrára zuhan. Igazi, szenvedélyes sports­man, mint ő, fájdalmas kínokat áll ki, ha téves dolgokat hall, s azokat rögtön nem igazíthatja helyre. Múltkori­ban például tőle kért felvilágosításokat egy nagyon előkelő részvényes, valami fontos, húszezer forintos kár dolgában, s ugyanekkor azt hallja, hogy a harmadik asz­talnál Klein kolléga odaszólt Prcsenkó kollegának : — Indul Tulipán is ? — Nem, törölték. — Kár, igen jó kanca, apja Hinaut, anyja Pinpinella . .. Tavaly 5­­1­­2 kiló súly alatt másodiknak futott be. Kreutzer úrnak vörösödni kezdett az arca. Azt se hallotta jóformán, hogy mit kérdez tőle az oszlopos rész­vényes. Felháborította ez a helytelen beszéd. Ideges ujjakkal turkált az irományok között. Pupillája úgy ki­tágult, hogy feketének látszott vizes, szürke szeme, s izgatottan szívta erős, lapát fogait is. Nem birt magá­val. Benyúlt kabátja zsebébe, elővonszolta onnan finom zsebkendőjét, s­­ nem törülte le homlokáról a felszi­várgó vizet, hanem csak gyűrte, szorongatta nyirkos tenyerében, míg olyan lett az egész, mint egy viseltes portörlő rongy. — Az oszlopos részvényes türelmetlen­­lenkedni kezdett. — Kérem, Kreutzer ur . . . — Apja nem Hinaut, hanem Soliman, horn’s mal Lie kolléga — Soliman, s tavaly nem is futott. — De Kreutzer úr — —­ Menjen az úr a pokolba! — mordult rá dü­hösen a szenvedélyes sportsman, s ott hagyta faképnél az oszlopos részvényest, ki sértődve sietett át a vezér­

Next