Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-30 / 331. szám

s legvégül felesége lesz egy komoly nazarénusnak, ki szavaival és erkölcseivel egész lelkét benső ha­talmába ejtette. Négy év­e nagy változások időköre. De va­lamint büszke, dacos szív csak igen kivételesen rohan egyszerre erkölcsi romlásba és szégyenbe, úgy a bűnbánás és lemondás sem szokott oly rög­­tönösen beköszönteni, hogy fiatalon tegyen vala­kit minden, izében nazarénussá, mint a­hogy a meghalt vérű falusi anyókákat szokta tenni. Gányó Julcsa gyors átváltozásainak eleme­zésébe nem foghatnánk tehát kritikai töprenke­­dések nélkül, de azt meg kell adnunk, hogy Justh Zsigmond megtalálta az egyetlenegy jellemzési módot, mely ily egyszerűnek látszó, de mégis kü­lönös fordulatoknak valószínűséget kölcsönözhet. Epigrammatikus, mondhatni rhapszodisztikus mo­dorban, rövid életetekben beszélteti, hogy így is cselekedtethesse. És ez a mód az elbeszélői művé­szet nem kevés érzékére mutat, a mint hogy úgy gondolat, mint kidolgozás tekintetében e tanul­mány jelentékenyen magasabban áll, mint a tör­téneteire, szövevényére nézve gazdagabb első ta­nulmány : A pénz legendája. És alakjait, levegőjét is melegebben szeretheti meg az olvasó. Mert több az emberi benne, és hasonlíthatlanul több a speci­fikusan nemzeti. Sok lapján mintegy érezzük a föld szagát, a magyar alföldét, mely egészségesen termi a népnótát, a rikító szoknyájú dohányos leányt, a talaj szeretetét, a kocsma szilaj csárdás táncát és tivornyáit s egyszersmind létrehozta a kenetes erkölcsű nazarénust is. Írónk nem csak eleven figyelő szemmel, ha­nem szerető szívvel is nézi az eredeti, munkás nép életét. Költészetet, eszményiséget talál benne s úgy látszik, hogy a nazarénus hitvallást is »fajunk józan idealizmusa« szüleményének tekinti. Tény is, hogy e felekezet leginkább az alföldi tősgyöke­res kalvinistaság körében harapódzott el a leg­jobban. Pedig alaptanai nem igen egyeznek a sa­­játképein magyar vérmérséklettel; sem komor, le­mondó nyugalma, sem erkölcsi szigora, sem fény­telen egyszerűsége, sem a fegyvertől való idegen­kedés nem felelnek meg fajunk lobogó vérének, mely szereti a földi örömet, a pompát, a vitézsé­get. Sőt a nazarénizmus ellentében áll a faj leg­drágább erényével, a honszeretettel is, mely min­­den időben sok ezer kart állított ki a hon védel­mére. Ezzel a hitvallással, ha eláltalánosodnék, ba­jos volna az államot fentartani. Egy orosz hadtest zeneszóval, ágyulövés nélkül foglalhatná el tőle az egész országot, a magas Tátráktól az al-Duna sík­jáig. Nem is a munkás köznép idealizmusából eredt az. Hanem bibliaolvasó, félművelt emberek terjesztették. Nincs ugyan megírva tüzetesen a ha­­zánkbeli nazarénizmus eredete és terjedése s csak ötvös Károly írt valaha róla egy csomó érdekes vázlatot; de ebből is látszott, hogy korántsem oly töviről metszett néptermék, mint a falusi nóta, a nép- és találós mese. De bizonyos, hogy elég széles talajra talált a köznépnél, melynek köréből elegen öltötték föl a megszabott sötét ruhát és szigorú erkölcsöket. Érdekes jelenségeivel találkoztunk már Justh Zsigmond egy előbbi kötetében is. A puszta k­önyvé­ben s most még szélesebb rajzot adott róla a Gányó Julcsá­ban. Horváth János, az Úr és a maga szőllejében munkálkodó nazarénus, a jobb világban hivő öreg asszony Anyosné, ennek betegsége, halála és el­temetése, a gyülekezet imája és avató ünnepe, az erénynek, a megtérésnek erős próbái, a komoly ta­noknak lelkekre való hatása valóban érdekesen vannak e tanulmányban megírva. Nemcsak a tárgy újabbszerűsége, hanem a kidolgozás ereje és hangja is hatásossá teszi e leírásokat. Meggyőz bennünket arról, hogy e felekezet tanai erősen hathatnak korosabb emberek lelkére, kik sok rosszat értek meg e világi életben; de hogy egy fiatal s az imént még szenvedélytől égő leányszivet is igen gyorsan átalakíthat, ahhoz már akkora hi­vés kell, mint ahhoz, hogy A pénz legendájá­nak mindig élveteg grófnőjét egy nem is szeretett, de nagy­lelkű férj halála egyszeriben a legnemesb és leg­­igazabb nővé tette. Gányó Julcsa lelki természetében azonban exponálva van nem egy olyan erős vonás, mely rendkívüli fordulatainak mintegy magyarázatul szolgálhat. Eredeti mindjárt az első fejezet, mely­ben szószaporítás nélkül, jellemzőleg van elbe­szélve, hogy a magában daloló és táncoló, szilaj természetű és szava­gányó lány mint ismerkedik meg az őt megleső gazda­legénynyel, a­kivel elein­­tén csak foghegyről beszél, de kibe aztán szenve­délyesen bele­szeret. Festői életkép a dohányos ház lakó népe, hol a rátartós Julcsa imponál min­denkinek. A dohány szaga, leve, szennye mintegy bódító elem szerepel e rajzban. Az a növény, mely­ből a nikotin gyorsan ölő mérgét főzik, eredő ál­lapotában is terjeszt bizonyos kábító párát, mi­közben kötegre fűzik. A Julcsa szerelmi szenvedé­lye is izgott tőle. A­mint e lány csalódik nagy, erős szerelmében, a mint kedvesét nem találja olyan igaz legénynek, ki érette le tudna szüleiről, vagyonáról mondani és szegénynyé lenni, föltá­rnád benne a megvetés, a dac, a semmivel nem tö­rődés, bolondul táncol a csárdában, odaveti magát másnak karjába és aztán csárdásleány lesz belőle, de csak rövid ideig, mert felindulásai közepett megtalálja a lelki erőt, mely őt a hitök közé ve­zérli. Ez az ő menedéke. Mindez sok életelevenséggel van festve e könyvben s csak néhol a dialógban érzik meg, hogy a szót glaco-keztyüs kéz szövi, s csak itt-ott rí ki egy-egy hatáskereső fordulatban, hogy azt inkább a színpad, mint az élet sugalta. Legszebb az utolsó fejezet: a hívőktől kívánt második erkölcs-próba leírása. A »hivők« látják, hogy Julcsa bűnbánó és alázatos lett s bevallja vétkeit; de ahhoz, hogy »beépüljön« a nazarénu­­sok hitébe, ez még nem elég. Két megpróbáltatást mérnek rá; egyik, hogy keresse föl atyját, ki őt kitiltotta házából, a mórt csárdásleány lett; keresse föl és kérlelje meg; a másik az, hogy régi szerető­jét, Bálintot, ki ivásra, dorbézolásra adta magát, térítse a jó útra és adja vissza a feleségének. Ha ezt megteszi, ha lelke gőgjét megtöri, akkor egy­­­­szerű szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével telve térhet vissza a hívők közé. Julcsa nagy akaraterővel teljesíti a kívona­­tot. Apja, a­kit meglátogatott, kiengesztelődve marasztja, de mert nem marad, fölháborodik el­lene, és szidja, — mert a mint hiszi — Horváth János, a nazarénus szeretője lett. De Julcsát föl­emeli a tudat, hogy nem lett azzá s nyugodtan távozik. Sokkal nehezebb és sokkal is érdekesb a má­sik megpróbáltatás teljesítése. Bálint, aki még mindig szereti Julcsát, elszökve otthonából, fiatal feleségétől ismét a kocsmában dorbézol, iszik, da­lol, kurjongat s huzatja a cigányokkal. Julcsa megjelen előtte, hogy megmentse lelki üdvösségét s ezzel a magáét is. Hangjuk emlékezés és önvá­dolás. A boldogtalan ember végül azt kérdi: »Mit tehetnék én te értted ?« Julcsa feleli: »A mit ten­szivével. Lássa, én türelmes, engedelmes rabja va­gyok máris. Várni fogok, a­meddig csak akarja. De talán meg fog szűnni és nem tart soká ez az elitéltetés. Dombrády ezt a vallomást vélte kiolvas­hatni az asszony szeméből, midőn melegen meg­szorítva s forró csókkal illetve annak remegő fe­hér kezét, távozott: Hagyjon időt, hogy meggyó­gyuljak s akkor úgy érzem, szeretni fogom. És mikor este azt az idegesen le s felfutkosó árnyat látta rajzolódni a Donnerné szobájának függö­nyeire, szinte vádolni kezdé magát, hogy türel­metlenségével ezt az alig fellábadt, szegény szép asszonyt így felzavarta. Az bizonyos, hogy min­den egyebet inkább gondolt volna az ünnepelt férfiú, mint azt, hogy ez a megzaklatott, szegény szép asszony lecsendesedvén, most ama bizonyos levélcsomagot szedi elő, hogy újra meg újra át­fussa azoknak sárgult lapjait. És abból a fájdal­mas tekintetből, melyből azonban ő ígéretet, fél vallomást vélt kiolvasni, minden egyebet sejthe­tett volna, mint azt, hogy ez a szeretett asszony, a­mikor félbenhagyja a levelek lapozgatását, azt csak azért teszi, hogy esdekelve, imádkozón emelje az ágya fölött függő feszületre a szemeit, mintha erőt, kitartást kérne attól valamihez. Dombrády nem gondolta mindezt, legfeljebb annyit, hogy az asszonyt biz kissé megzavarta a vallomás, talán megkábította az ígérkező fényes jövő és nagy za­varodottságában nem tudott egyebet tenni hamar­jában (még tán azért is, mert így hozták már ma­gukkal az eset körülményei), hát gondolkozási időt kért a válaszadásra. Bizonyos azonban, egé­szen bizonyos, hogy mihelyest elégséges időt vélt eltelni az illendőség kedvéért, kimondja az igent, a­mit magában kimondott már akkor is. Ezzel a biztos tudattal fog várakozni. XIV. Vagy tíz nap múlva egyszer csak azzal a kérdéssel állott Dombrády Margit elé, hogy nincs e kedve meglátogatni Dombrádon az új házasokat, neki a dombrád-hegyháti helyi érdekű vasút meg­nyitására oda kell mennie. Az asszony kapott rajta. Azt mondta, hogy meg akarja nézni azt a helyet, a­hol a szegény Donner halálát találta. És a­mikor azt sötét, szomorú arccal elmondá, egy­szerre mintegy megbánva, mentegetődzve tette utána: — Bocsásson meg nekem, ha néha olyano­kat mondok, miket más természeteseknek talál, de magának mégse eshetnek jól. Egy darabig még el kell, hogy nézze ezt a gyöngeséget nekem. Talán nem egészen hiába való volt az az imádsága. Már majdnem képes volt a múltat meg­tagadni , bocsánatért esedezett, hogy rá emlékezik még egy kis ideig. A­mi máskor csak örömmel, büszkeséggel töltötte el Dombrádyt, most végtelenül terhére volt. Unta ezt az örökös dicsőítő énekeket, így a vasútmegnyitási ünnepségeknek is alig várta a végét. Ott volt ugyan azokon az egész megyének szine-java ismét, sőt a magas kormányt is képvi­selte egy fiatal titkár, miután a megígért miniszteri látogatás, a kegyelmes úr bokros elfoglaltsága miatt, elmaradt. Dombrádynak, csak mint egy-egy tűnő álomkép, akként vonultak el a szemei előtt az üdvözlő deputációk, a fellobogózott állomások, az ugyanazt ismételő szónoklatok, majd a domb­­rádi kaszinó nagy termében a hosszú, véget érni nem akaró lakoma, melynek vidám pohárcsengése ismét csak majdnem kizárólag őt ünnepelte, mint a vasút megteremtőjét, mint minden üdvösnek és elismerésre méltónak megalkotóját e vidéken, a­kit nem lehet eléggé biztosítani az osztatlan nagy­rabecsülésről és bizalomról, melylyel minden pol­gára a kerületnek kitünteti. Nem törődött még azzal sem, hogy ez ünnepélyes dolgokról kimerítő tudósítások küldessenek a fővárosi újságoknak, minderről csak Orsay Vilmos, a Donner alkalmaz­tatásával elbocsátott, s most újra visszafogadott titkár gondoskodott. Mivel pedig bizalmas emberei előtt nem mulasztotta el felemlíteni, hogy szegény kis húgát aggodalmat keltő heves láz gyötri két nap óta, mely egészen megrontja az ő igazi örö­mét a váll vetett munkássággal elért szép eredmény fölött — senki sem találta feltűnőnek, hogy alig szakadt vége a hosszú, gazdag lakomának, Dom­brády eltűnt az ünneplő közönség szemei elől. Hogy az egész csak ürügy volt, senki sem tudta. A­mint hogy nem látta senki sem, midőn a dombrády kastélyból kifordult a csukott kocsi egy kis félóra múlva Dombrádyval és Donnernével, meghúzódva mindketten a háttérben, mintha valami titkos útra indulnának. Az asszony ráemelte néha a szemeit a férfira, a­mint a kocsi egyhangú robajjal gördült tova a kövezett úton és igy kezdett beszélni magához: Istenem! én a felesége, magának legyek én a fele­sége ? milyen nagy szerencsétlenség magára nézve,­­ ha csakugyan szeret. Pedig szeret, látom s nem csalnak a szemeim; látom, hogy nagyon szeret. Én pedig cserébe meg akarom magát semmisíteni, ösz­­szezúzni, a fejére tapodni, mint valami utálatos féregnek. — És mégis itt ülök magával, meghúzó­dom mellette szorosan, mintha szökni akarnánk . 2726

Next