Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-30 / 331. szám
s legvégül felesége lesz egy komoly nazarénusnak, ki szavaival és erkölcseivel egész lelkét benső hatalmába ejtette. Négy éve nagy változások időköre. De valamint büszke, dacos szív csak igen kivételesen rohan egyszerre erkölcsi romlásba és szégyenbe, úgy a bűnbánás és lemondás sem szokott oly rögtönösen beköszönteni, hogy fiatalon tegyen valakit minden, izében nazarénussá, mint ahogy a meghalt vérű falusi anyókákat szokta tenni. Gányó Julcsa gyors átváltozásainak elemezésébe nem foghatnánk tehát kritikai töprenkedések nélkül, de azt meg kell adnunk, hogy Justh Zsigmond megtalálta az egyetlenegy jellemzési módot, mely ily egyszerűnek látszó, de mégis különös fordulatoknak valószínűséget kölcsönözhet. Epigrammatikus, mondhatni rhapszodisztikus modorban, rövid életetekben beszélteti, hogy így is cselekedtethesse. És ez a mód az elbeszélői művészet nem kevés érzékére mutat, a mint hogy úgy gondolat, mint kidolgozás tekintetében e tanulmány jelentékenyen magasabban áll, mint a történeteire, szövevényére nézve gazdagabb első tanulmány : A pénz legendája. És alakjait, levegőjét is melegebben szeretheti meg az olvasó. Mert több az emberi benne, és hasonlíthatlanul több a specifikusan nemzeti. Sok lapján mintegy érezzük a föld szagát, a magyar alföldét, mely egészségesen termi a népnótát, a rikító szoknyájú dohányos leányt, a talaj szeretetét, a kocsma szilaj csárdás táncát és tivornyáit s egyszersmind létrehozta a kenetes erkölcsű nazarénust is. Írónk nem csak eleven figyelő szemmel, hanem szerető szívvel is nézi az eredeti, munkás nép életét. Költészetet, eszményiséget talál benne s úgy látszik, hogy a nazarénus hitvallást is »fajunk józan idealizmusa« szüleményének tekinti. Tény is, hogy e felekezet leginkább az alföldi tősgyökeres kalvinistaság körében harapódzott el a legjobban. Pedig alaptanai nem igen egyeznek a sajátképein magyar vérmérséklettel; sem komor, lemondó nyugalma, sem erkölcsi szigora, sem fénytelen egyszerűsége, sem a fegyvertől való idegenkedés nem felelnek meg fajunk lobogó vérének, mely szereti a földi örömet, a pompát, a vitézséget. Sőt a nazarénizmus ellentében áll a faj legdrágább erényével, a honszeretettel is, mely minden időben sok ezer kart állított ki a hon védelmére. Ezzel a hitvallással, ha eláltalánosodnék, bajos volna az államot fentartani. Egy orosz hadtest zeneszóval, ágyulövés nélkül foglalhatná el tőle az egész országot, a magas Tátráktól az al-Duna síkjáig. Nem is a munkás köznép idealizmusából eredt az. Hanem bibliaolvasó, félművelt emberek terjesztették. Nincs ugyan megírva tüzetesen a hazánkbeli nazarénizmus eredete és terjedése s csak ötvös Károly írt valaha róla egy csomó érdekes vázlatot; de ebből is látszott, hogy korántsem oly töviről metszett néptermék, mint a falusi nóta, a nép- és találós mese. De bizonyos, hogy elég széles talajra talált a köznépnél, melynek köréből elegen öltötték föl a megszabott sötét ruhát és szigorú erkölcsöket. Érdekes jelenségeivel találkoztunk már Justh Zsigmond egy előbbi kötetében is. A puszta könyvében s most még szélesebb rajzot adott róla a Gányó Julcsában. Horváth János, az Úr és a maga szőllejében munkálkodó nazarénus, a jobb világban hivő öreg asszony Anyosné, ennek betegsége, halála és eltemetése, a gyülekezet imája és avató ünnepe, az erénynek, a megtérésnek erős próbái, a komoly tanoknak lelkekre való hatása valóban érdekesen vannak e tanulmányban megírva. Nemcsak a tárgy újabbszerűsége, hanem a kidolgozás ereje és hangja is hatásossá teszi e leírásokat. Meggyőz bennünket arról, hogy e felekezet tanai erősen hathatnak korosabb emberek lelkére, kik sok rosszat értek meg e világi életben; de hogy egy fiatal s az imént még szenvedélytől égő leányszivet is igen gyorsan átalakíthat, ahhoz már akkora hivés kell, mint ahhoz, hogy A pénz legendájának mindig élveteg grófnőjét egy nem is szeretett, de nagylelkű férj halála egyszeriben a legnemesb és legigazabb nővé tette. Gányó Julcsa lelki természetében azonban exponálva van nem egy olyan erős vonás, mely rendkívüli fordulatainak mintegy magyarázatul szolgálhat. Eredeti mindjárt az első fejezet, melyben szószaporítás nélkül, jellemzőleg van elbeszélve, hogy a magában daloló és táncoló, szilaj természetű és szavagányó lány mint ismerkedik meg az őt megleső gazdalegénynyel, akivel eleintén csak foghegyről beszél, de kibe aztán szenvedélyesen beleszeret. Festői életkép a dohányos ház lakó népe, hol a rátartós Julcsa imponál mindenkinek. A dohány szaga, leve, szennye mintegy bódító elem szerepel e rajzban. Az a növény, melyből a nikotin gyorsan ölő mérgét főzik, eredő állapotában is terjeszt bizonyos kábító párát, miközben kötegre fűzik. A Julcsa szerelmi szenvedélye is izgott tőle. Amint e lány csalódik nagy, erős szerelmében, a mint kedvesét nem találja olyan igaz legénynek, ki érette le tudna szüleiről, vagyonáról mondani és szegénynyé lenni, föltárnád benne a megvetés, a dac, a semmivel nem törődés, bolondul táncol a csárdában, odaveti magát másnak karjába és aztán csárdásleány lesz belőle, de csak rövid ideig, mert felindulásai közepett megtalálja a lelki erőt, mely őt a hitök közé vezérli. Ez az ő menedéke. Mindez sok életelevenséggel van festve e könyvben s csak néhol a dialógban érzik meg, hogy a szót glaco-keztyüs kéz szövi, s csak itt-ott rí ki egy-egy hatáskereső fordulatban, hogy azt inkább a színpad, mint az élet sugalta. Legszebb az utolsó fejezet: a hívőktől kívánt második erkölcs-próba leírása. A »hivők« látják, hogy Julcsa bűnbánó és alázatos lett s bevallja vétkeit; de ahhoz, hogy »beépüljön« a nazarénusok hitébe, ez még nem elég. Két megpróbáltatást mérnek rá; egyik, hogy keresse föl atyját, ki őt kitiltotta házából, a mórt csárdásleány lett; keresse föl és kérlelje meg; a másik az, hogy régi szeretőjét, Bálintot, ki ivásra, dorbézolásra adta magát, térítse a jó útra és adja vissza a feleségének. Ha ezt megteszi, ha lelke gőgjét megtöri, akkor egyszerű szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével telve térhet vissza a hívők közé. Julcsa nagy akaraterővel teljesíti a kívonatot. Apja, akit meglátogatott, kiengesztelődve marasztja, de mert nem marad, fölháborodik ellene, és szidja, — mert a mint hiszi — Horváth János, a nazarénus szeretője lett. De Julcsát fölemeli a tudat, hogy nem lett azzá s nyugodtan távozik. Sokkal nehezebb és sokkal is érdekesb a másik megpróbáltatás teljesítése. Bálint, aki még mindig szereti Julcsát, elszökve otthonából, fiatal feleségétől ismét a kocsmában dorbézol, iszik, dalol, kurjongat s huzatja a cigányokkal. Julcsa megjelen előtte, hogy megmentse lelki üdvösségét s ezzel a magáét is. Hangjuk emlékezés és önvádolás. A boldogtalan ember végül azt kérdi: »Mit tehetnék én te értted ?« Julcsa feleli: »A mit tenszivével. Lássa, én türelmes, engedelmes rabja vagyok máris. Várni fogok, ameddig csak akarja. De talán meg fog szűnni és nem tart soká ez az elitéltetés. Dombrády ezt a vallomást vélte kiolvashatni az asszony szeméből, midőn melegen megszorítva s forró csókkal illetve annak remegő fehér kezét, távozott: Hagyjon időt, hogy meggyógyuljak s akkor úgy érzem, szeretni fogom. És mikor este azt az idegesen le s felfutkosó árnyat látta rajzolódni a Donnerné szobájának függönyeire, szinte vádolni kezdé magát, hogy türelmetlenségével ezt az alig fellábadt, szegény szép asszonyt így felzavarta. Az bizonyos, hogy minden egyebet inkább gondolt volna az ünnepelt férfiú, mint azt, hogy ez a megzaklatott, szegény szép asszony lecsendesedvén, most ama bizonyos levélcsomagot szedi elő, hogy újra meg újra átfussa azoknak sárgult lapjait. És abból a fájdalmas tekintetből, melyből azonban ő ígéretet, fél vallomást vélt kiolvasni, minden egyebet sejthetett volna, mint azt, hogy ez a szeretett asszony, amikor félbenhagyja a levelek lapozgatását, azt csak azért teszi, hogy esdekelve, imádkozón emelje az ágya fölött függő feszületre a szemeit, mintha erőt, kitartást kérne attól valamihez. Dombrády nem gondolta mindezt, legfeljebb annyit, hogy az asszonyt biz kissé megzavarta a vallomás, talán megkábította az ígérkező fényes jövő és nagy zavarodottságában nem tudott egyebet tenni hamarjában (még tán azért is, mert így hozták már magukkal az eset körülményei), hát gondolkozási időt kért a válaszadásra. Bizonyos azonban, egészen bizonyos, hogy mihelyest elégséges időt vélt eltelni az illendőség kedvéért, kimondja az igent, amit magában kimondott már akkor is. Ezzel a biztos tudattal fog várakozni. XIV. Vagy tíz nap múlva egyszer csak azzal a kérdéssel állott Dombrády Margit elé, hogy nincs e kedve meglátogatni Dombrádon az új házasokat, neki a dombrád-hegyháti helyi érdekű vasút megnyitására oda kell mennie. Az asszony kapott rajta. Azt mondta, hogy meg akarja nézni azt a helyet, ahol a szegény Donner halálát találta. És amikor azt sötét, szomorú arccal elmondá, egyszerre mintegy megbánva, mentegetődzve tette utána: — Bocsásson meg nekem, ha néha olyanokat mondok, miket más természeteseknek talál, de magának mégse eshetnek jól. Egy darabig még el kell, hogy nézze ezt a gyöngeséget nekem. Talán nem egészen hiába való volt az az imádsága. Már majdnem képes volt a múltat megtagadni , bocsánatért esedezett, hogy rá emlékezik még egy kis ideig. Ami máskor csak örömmel, büszkeséggel töltötte el Dombrádyt, most végtelenül terhére volt. Unta ezt az örökös dicsőítő énekeket, így a vasútmegnyitási ünnepségeknek is alig várta a végét. Ott volt ugyan azokon az egész megyének szine-java ismét, sőt a magas kormányt is képviselte egy fiatal titkár, miután a megígért miniszteri látogatás, a kegyelmes úr bokros elfoglaltsága miatt, elmaradt. Dombrádynak, csak mint egy-egy tűnő álomkép, akként vonultak el a szemei előtt az üdvözlő deputációk, a fellobogózott állomások, az ugyanazt ismételő szónoklatok, majd a dombrádi kaszinó nagy termében a hosszú, véget érni nem akaró lakoma, melynek vidám pohárcsengése ismét csak majdnem kizárólag őt ünnepelte, mint a vasút megteremtőjét, mint minden üdvösnek és elismerésre méltónak megalkotóját e vidéken, akit nem lehet eléggé biztosítani az osztatlan nagyrabecsülésről és bizalomról, melylyel minden polgára a kerületnek kitünteti. Nem törődött még azzal sem, hogy ez ünnepélyes dolgokról kimerítő tudósítások küldessenek a fővárosi újságoknak, minderről csak Orsay Vilmos, a Donner alkalmaztatásával elbocsátott, s most újra visszafogadott titkár gondoskodott. Mivel pedig bizalmas emberei előtt nem mulasztotta el felemlíteni, hogy szegény kis húgát aggodalmat keltő heves láz gyötri két nap óta, mely egészen megrontja az ő igazi örömét a váll vetett munkássággal elért szép eredmény fölött — senki sem találta feltűnőnek, hogy alig szakadt vége a hosszú, gazdag lakomának, Dombrády eltűnt az ünneplő közönség szemei elől. Hogy az egész csak ürügy volt, senki sem tudta. Amint hogy nem látta senki sem, midőn a dombrády kastélyból kifordult a csukott kocsi egy kis félóra múlva Dombrádyval és Donnernével, meghúzódva mindketten a háttérben, mintha valami titkos útra indulnának. Az asszony ráemelte néha a szemeit a férfira, amint a kocsi egyhangú robajjal gördült tova a kövezett úton és igy kezdett beszélni magához: Istenem! én a felesége, magának legyek én a felesége ? milyen nagy szerencsétlenség magára nézve, ha csakugyan szeret. Pedig szeret, látom s nem csalnak a szemeim; látom, hogy nagyon szeret. Én pedig cserébe meg akarom magát semmisíteni, öszszezúzni, a fejére tapodni, mint valami utálatos féregnek. — És mégis itt ülök magával, meghúzódom mellette szorosan, mintha szökni akarnánk . 2726