Fővárosi Lapok 1894. február (32-59. szám)
1894-02-14 / 45. szám
45. szám Szerda, 1894. február 14. XXXI. évfolyam. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep útin való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési bóra . • • • • Negyedévre • • . Félévre . • • . Egyes szám 5 kr. dij: 1 írt 40 ki. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere S. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. MIND JELES ÍRÓK VAGYUNK. Jókai Mór jeles iró. Mikszáth Kálmán jeles iró. De jeles iró Lengefi Adolár is, sőt Zengő Tihamér is. És jeles írók vagyunk mind, a kik Jókai Mikszáth és Lengefi-Zengő urak közt, az arany középszeren haladunk. Az első könyvnél tehetséges fiatal irók, a másodiknál már jelesek vagyunk s azok is maradunk halálig, sőt halálunk után is egy pár esztendeig, ámbátor a nagyközönség sohasem tudja meg, hogy miért is vagyunk valóképen jelesek. A nagyközönség szemében még nem vesztette el hitelét a sajtó egészen, tehát elfogad mindnyájunkat jeles írónak, anélkül, hogy kutatná, ha várjon csakugyan azok vagyunk-e vagy tehetségtelen firkászok. A felsőbb tízezer, amely, lelkiismeretes népszámlálás után két-három ezerre zsugorodnék öszsze, nevet a mi jelességünkön s világos, hogy a könyveinkre nem kiváncsi. Az u. n. felsőbb tízezer ma már édeskeveset ad a sajtó által boldognak, boldogtalannak egyaránt osztogatott »jeles«-ségekre, követi saját ízlését és kritikáját s csak úgy vaktában veszi meg az előtte még ismeretlen írók egyikének-másikának a könyvét. Az u. n. nagy közönség irodalompártolása rendesen kimerül »a jó barátaim unszolására« kiadott könyvekre való előfizetésben. Mert nincs ember, a kinek a famíliájában ne volna egy »tehetséges fiatal író«, (lírikus és novellista,) ezeknek a zsengéit atyafiságos kötelesség megvenni s csak természetes, ha — mikor amúgy sem valami nagy a könyvvásárló kedv — egy-két ilyen zsenge megvétele után becsukják az ajtót a hivatott irók orra előtt. De hát én most valóképen nem erről akarok írni. Én arról akarok írni, hogy mind jeles irók vagyunk. A régi jó világban ezt a jelességet ki kellett küzdeni, évtizedeken át kellett megszolgálni kitartó, becsületes és a szó igaz értelmében jeles irodalmi munkássággal; ma elég ehhez öt-hat tárca, elég ehhez egy tucat vers s egyszerre csak — ámulj világ! — egy újabb jeles iró nevével találkozunk, mindössze 5—6 soros notice-okban ugyan, de hát az mindegy, elég az, hogy: Zengő Tihamér — jeles iró. Sőt egyszerre csak mit láttok? Azt látjátok, hogy Zengő Tihamér arcképe megjelent egy előkelő képes újságban. Nem ugyan az első oldalon, csak a lap közepe táján vagy a vége felé, 4—8 centiméteres szélességben, a versének vagy a novellácskájának a kezdőbetűjébe »ízlésesen beállítva«, de hát a fő, hogy Zengő Tihamér arcképe megjelent. Mit kell tudni a közönségnek, hogy az arckép kliséjét maga Zengő Tihamér csináltatta meg, saját költségén? Végre is az a fő, hogy az újság kiadta. És egyik-másik képes lapunk hetenként néha 10—20 Zengő Tihamér arcképét közli, hogy első tekintetre azt hisszük: valamelyik fotográfus kirakata előtt állunk. Ezek természetesen mind a jeles írók. Ezek vagy adtak ki már egy könyvet vagy fognak kiadni. S a legeslegkedvesebb az ebben a fotográfia-kultuszban, hogy ha netalán érdekelne egyik-másik minket s meg akarnánk ismerkedni életrajzával és irodalmi működésével: végig betűzhetjük az egész numerust, nem találunk egyebet Zengő Tihamérékről, mint hogy ők a jeles irók. Azok, azok jeles irók, épen mint Jókai, épen mint Mikszáth. Ha valaki ezt a komédiát komolyan veszi, akár bele is bolondulhat. Rácsapunk az asztalra s kérdjük : vaj’ ki ez a Zengő Tihamér ? Feleli a képes újság: jeles szó. Mit irt?— Egy könyvet. — Mi van ebben a könyvben ? — Hogy mi van ebben a könyvben ? — Hogy mi van ebben a könyvben, azt magunk sem tudjuk, mert fel sem vágtuk; de Zengő Tihamér úr írt már lapunkba egy pár verset, egy pár novellát, azok »csinosak« voltak, ergo a könyvében is »csinos dolgok« lehetnek. Egyébként a könyv kiállítása is »csinos« (becsületére válik a hazai nyomdaiparnak) tehát mit akar még az úr ? Elégedjék meg azzal, hogy Zengő Tihamér úr jeles ízó. Ha ez sem elég, nézze meg az arcképét, nemde csinos fiú? Nézze csak, az arca mily érdekes. Mennyi szellem ragyog ki ebből az arcból, s mely igaz érzés ezekből a mélázó szemekből. Hát még az ajaka, mely alig pelyhedzik! Igen uram, az ajaka, ez a beszédes, ez a sokatmondó ajk! És a boldogtalan Zengő Tihamórok azt hiszik, hogy amely héten megjelent az ő önköltséges, 4—8 centiméteres arcképük, az egész ország csak róluk beszél. A Zengő Tihamórok nem akarják belátni, hogy mennyivel nagyobb szolgálatot tennének nekik is, az irodalomnak is, a közönségnek is a képes újságok, ha a nevetséges arcképkultusz helyett a lelkiismeretes könyvismertetés kultuszát űznék. Hogy a közönség éppenséggel nem kiváncsi a Zengő Tihamérok arcképére, inkább azt szeretnék megtudni az újságoktól, hogy érdemes-e lefizetni Zengő Tihamér úr könyvéért az egy pengő forintot. Sokan csodálkoznak azon, hogy mért nem vesz a közönség könyveket, mikor a sajtó oly könnyen megadja minekünk a titulust. Az ám, a jeles titulusok osztogatásában pazar a napi, heti és havi sajtó egyaránt, a képes sajtó is két kézzel adja ki az arcképünket, ha megcsináltatjuk (4—8 cméteres szélességben), de már arra lusta és szűkkeblű is, hogy megokolja, miért tett meg minket jeles írónak; azt már nem magyarázzák meg, hogy tulajdonképen miért is adták ki az arcképünket. Akármerre forgassuk a dolgot, csak oda érünk, hogy nincs kritika. Nincs könyvkritika. Mert szinikritikánk van. Hogy mennyire megbízható ez is, arról is sokat lehetne írni, de egy bizo- A CSEPEGŐ TÜCSÖK. (Hollandi elbeszélés.) (5) Írta: J. J. Gremner. (Vége.) Abban a pillanatban, midőn a harangozó — hét óra — a harangkötelet megrántja s a hívekkel tudatja, hogy Hein cimborát a búcsú nem zavarja meg, a korcsma hátulsó kis ajtaján a szabadba egy fiatal ember lép ki, óvatosan nézve szét és sapkáját szemére húzva. Ez a fiatal ember Mihály. Tegnap ünnepelte a búcsút, s a búcsú hamar megzavarhatja az ember eszét. Mari is jól mulatott. Sokkal csinosabbnak látszott, mint máskor. A leány a legényt egy korsó sörrel akarta megvendégelni; de Mihály ezt nem engedte s ő kínálta meg Marit mindazzal, a mi szemének-szájának tetszett: sörrel borral ánizs-szeszszel s cukor-süteménynyel! S Mari folyvást szebbnek látszott! S mennyire értett ő valakinek a fölvidításához! Mihály több ízben táncolt s aztán újra kiürítette poharát. Teringettél! Olyan vidám, kedélyes lett egyszerre, a minőnek már rég nem érezte magát. S Mari mellette maradt. Kimentek ugyan kis időre sétálni, fris levegőt élvezni, de megint visszatértek.. . s ekkor Mihály nem mozdult többé Mari mellől. A szeme káprázni kezdett Mihálynak... s olyan különös hőséget érzett! .. Aztán maga sem tudta miképen, a korcsma felszerébe került, hol a szénán ismét fölébredt. A harangozó folytatta a harangozást. A temetőben balra, tegnap sirt kellett ásnia, ahelyett, hogy a bucsusok közt táncolt volna. De se baj! Jobb, pénzt keresni, mint elkölteni! S a korcsmából oda hangzott zene ütemei szerint ásta tovább a sirt. Még soha sem sikerült neki jobban az efféle munka s a sir oly szép volt, hogy egy herceg sem szégyelhette volna meg magát benne. Mihály a töltés felé tartott. A harangzúgás bosszantotta őt. Hiszen egészen más zene volt ez, mint a tegnap esti! Előre! Anyja nem tudja elképzelni, hol járt azóta!. . Marie! . . Előre! Mihály a földre sütve szemét, ballagott tovább. S a nyurga Mari képe önkénytelenül fölmerült a lelke előtt gúnyos mosolyával s borzongás futott át idegein, midőn lépteket hallva fölpillantott s azt a leányt látta maga előtt, a kivel a búcsún együtt mulatott. — No, hogy vagy ? Jól aludtál ? — kérdezte Mari már messziről. Közelebb jőve, megfogta a karját s valamit súgott a fülébe. Mihály mit sem szólt. Még mindig kábult volt a feje. — Jer velem, — szólt Mari némi hallgatás után. — Nézd, amott jönnek a revészlakból, a mezőcsősz elöl s az iskolamester utána. Jer, a temetőajtónál mindent jól láthatunk. Kedvtelenül tért vissza Mihály Marinak a karján a sátrak mellett haladva el, majd a korcsma előtt ahol ő meghalt. A temetőajtóhoz érkezve, oda állt Mari Mihálylyal a kapufélhez s mosolyogva jegyezte meg: — No, ezt sem gondolta volna Plugger, hogy a saját gyermekei okozzák halálát. — Mit beszélsz? — kérdezte Mihály, nem értve a leány szavait. — Hogy a saját gyermekeinek a rosszasága a szegény embert eltemeti, — suttogta a leány. — Nem volt-e igazam, Mihály, mikor azt mondtam, hogy Hannika könnyelmű teremtés . .. hogy csapodár ... és álnokabb az álnoknál ? Még mindig zúgottt a harang. A gyászmenet közeledett. Jakab, a mezőcsősz, a bejáratnál a hársfasorok felé irányzó lépteit s szétkergette a gyermekeket, kik a temetési szertartásban ép úgy kedvüket lelik, mint a vándor kintornásokban, kik majmokat mutogatnak. Az iskolamester, fekete köpenyében, gyászfátyollal a kalapja mellett,ünnepiesen tekinget szét. Közvetlen mögötte halad az a parasztszekér, mely a koporsót viszi, amelytől a legtöbb ember irtózni szokott. Elől a szekéren a kocsis ül s hátul, a koporsó végénél két asszony guggol fekete főkötőben. Az egyik, fehér zsebkendőt tart a szeme elé. Mögöttük vagy húsz férfi ballag. Az elsőnek jobbfelől a szemhéjai megdagadtak s szemével a szekér kerekeit nézi, a mellette menő nem ritkán gyötrelmesen sóhajt föl. A szekér közeledik a temetőkapuhoz. A menet megáll. Egy kis létrát támasztanak a szekérhez s a két asszony leszáll. Néhányan a szekeret kísérő férfiak közül leemelik a koporsót s egy készen álló saroglyára helyezik. Ismét megindul a mezőcsősz elől, az iskolamesterrel. Tizenkét ember cipeli az elhalt koporsóját végnyugalom helyére; az asszonyok meg a többi férfi követik. A tátongó sírnál a fekete leplet leveszik a koporsóról s kötelek segélyével leeresztik azt az üregbe... s mig az iskolamester, barátoknak és ismerősöknek a végtisztesség tételért köszönet