Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)
1894-10-23 / 293. szám
XXXI. évfolyam, 293. szám Kedd, 1894. október 23 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 1. Előfizetési dij: 1 hóra . . .. » . 1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 n — . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. IRODALMI ZENEBONA. Nagy lelki gyönyörűséggel szemlélem, hogy ha még nem is tört ki irodalmi háború, van már legalább egy kis zenebona. Ez a szó egy kicsit parasztos, egy kicsit tán bundaszagú is, de eléggé talál, mert »parasztok« és »urak« mondogatják egymásnak: vagyok olyan legény, mint te. Mindegy, csakhogy már egyszer szóba állunk egymással. Mert évek óta ég a parázs, de hamu alatt. S ki gondolta volna, egy fiatal író ravatala mellet lobbant föl a szunnyadó parázs. A Justh Zsigmond ravatala mellett, akiben az egyik rész az »ifjú Magyarország« lelkes harcosát siratja, a másik rész meg halála után sem tudja megbocsátani, hogy idegen hatások alatt állott, s íme nekünk, »a föld rögéhez kötött parasztoknak« kell védelmünkbe vennünk a halottat, oda kiáltván: igaz, hogy Justh Zsigmond idegen hatások rabja volt; igaz, hogy a nyelve magyartalan volt, de magyar volt a szelleme. Minden tettében, minden művében erős nemzeti érzés vezette ezt a korán elhunyt szót s vastag tévedés azt hinni, hogy ő annak az ifjú Magyarországnak volt a tagja, mely mostanság kezd életre kapni s bántó módon, a közönség szándékos megtévesztésével, a parasztsághoz, a parasztos nyelvhez köti a nemzeti Géniusz fogalmát. Nem tudván igazolni szellemük kozmopolitaságát, nem tudván menteni nyelvük magyartalanságát, legjobb esetben grammatikai, de lélek nélkül való magyarságát: védekezők helyett támadókká lesznek. Félreértenek szándékosan mindenkit, aki e hazában magyar szellemről beszél. Rájuk fogják, hogy a magyarosságot összezavarják a parasztossággal. S kapóra jön nekik Arany János példája, akiről az eljövendő »literárhisztorikus« (a legújabb magyarság) kénytelen lesz elismerni (talán megvallani ?), hogy tökéletlen az alakja, mert túlságosan népies, na meg nem járt el a lipótvárosi zsurokra. Mert az európai és mégis magyar látókör a lipótvárosi zsurokon kerekedik ki. Azok írnak előkelő magyarsággal és csak azok látnak európai szemmel, kik az egész országból nem látnak, nem is akarnak látni, Budapestnél többet. Aki nem az aszfalton nőtt fel, a ki nem jár zsurokra, a ki nem mutogatja magát piros szekfüves frakkban még a népszínházban is, az mind a parasztrendbe tartozik, szűk látókörű, föld rögéhez ragadt paraszt. S miben nyilatkozik e parasztoknak a magyarsága ? A bundaszagu alakok rajzában, a sallangos, népieskedő nyelvben. Ezt mondják ők. De kiről és kikről: ez a kérdés. Hol van rta csak egy számot tevő magyar szó, ki a népiesség hajhászásában keresi a magyarosságot s kiváltképpen a magyar szellemet ? Mert azt mi is tudtuk, hogy Petőfinek és Aranynak egy egész csapat utánzója volt, kik a csömörlésig népiesek voltak, de azt is tudjuk, hogy ezeknek nyomuk is alig maradt az irodalomban. Azt is tudjuk, hogy még tíz év előtt minden fiatal író népies rajzokkal keserítette az olvasó közönséget s mint rendesen, többnyire olyanok, kik a nép életét egyáltalán nem ismerték. Ezek voltak a Mikszáth utánzói, Mikszáth tehetsége, Mikszáth kedvessége, egyszerűsége, közvetlensége nélkül. Ugyan hol vannak ők ? Ki emlékszik rájuk ? Aminthogy ki emlékszik majd tíz év múlva a Herczeg Ferenc mai utánzóira ? És ki fog emlékezni azokra, kik ma ennek, holnap annak az idegen írónak a rabszolgái, a kik magyar szavakat rónak egymásra s mégis idegenek nekünk, bundaszagu, földrögéhez kötött parasztoknak? Az való igaz, hogy Arany János nem volt világfi, talán »világszellem» sem volt az ifjú Magyarország titánjainak a mértéke szerint, de csodálatos, hogy Dóczy Lajos mégis ennek a föld rögéhez kötött paraszt poétának fordítja németre a költeményeit, ahelyett, hogy az ifjú Magyarország titánjainak a műveit fordítaná vissza a franciára. És az eljövendő »literárhisztorikus«, ha igazságos lesz, azt fogja mondani Dóczyról, hogy nem akkor lebegett feje fölött a nemzeti géniusz, amikor a Csókot írta, hanem mikor Arany Jánost németre fordította. Mert a Dóczy irodalmi működésében egyesegyedül ezekben a fordításokban találom meg a nemzeti szellemet, a nemzeti érzést, eredeti műveit megírhatta volna bátran bármiféle nyelven. Vannak dolgok, amelyek fölött vitatkozni szinte kárbaveszett munka. A nemzeti kultúrát csak azok a magyar írók viszik előbbre, kiknek a gyökerük magyar földben vagyon. S aki azt meri állítani, hogy e hazában nincs más specifikus alak, mint a paraszt meg a vidéki kisbirtokos, az nem ismeri Magyarországot, s ha túljárt ennek a zagyva nyelvű és karakterű Budapestnek a határán, csak Bécs meg Páris felé járhatott, a magyar nemzetet, a magyar földet egyáltalán nem ismeri. Nem látja a különböző társadalmi osztályok kavarodását, nem látja a régi és új magyarok lappangó és nyílt harcait, nem látja a parasztnak, ennek az egészséges fajnak magasabbra törését, a parasztosztályból kikerekedő intelligenciának térfoglalását, ami — ne tessék azt hinni , hogy minden küzdelem nélkül történik s rengeteg sok érdekes témát ne szolgáltathatna hivatott íróknak. Ám nem elég a hivatottság, de az emberek közé kell vegyülni. Nem elég Budapesten megszületni, itt fölnevelkedni, s olimpusi magasságból lenézni a vidéket, már ha egyébért nem, azért sem, mert még eddig nem Budapest adta az országnak az írókat, hanem az ország adta Budapestnek. Akárcsak Franciaország Párisnak, Budapesten, ezen a zagyva nyelvű és szellemű Budapesten születhetnek írók is, éppúgy mint grófok, de a levegője éppenséggel nem arra való, hogy itt az irócsemete MINDHIÁBA. — Regény. — Irta: Vértesi Arnold. (Folytatás.) (13) Ha az ezredes megfordulna a bedeházai előkelő hölgyvilág köreiben, talán akadna is oly jóindulatú hölgy, aki, természetesen kellő gyöngédséggel, tudomására jutatná hogy ugyancsak abban a Pozsony városában, ahová ők készülnek, föltalálható bizonyos Szecsei Zoltán nevű fiatal ur, ki igen gyakori vendég volt a Makóék házánál Paula leánykorában s különös, hogy ez a fiatal ur is épen Pozsonyba tétette át magát. Antalffyék előtt az egész teljesen világos. Noha ez sem volt kicsinált dolog, akkor nincs a világon kicsinált dolog. Persze hogy Pozsony messze van és idegen szemek elől könnyebb elrejtőzni. S hogy siet az az asszony. Milyen türelmetlen várja a találkozást a régi szeretőjével. Igazán föl kellene világosítani ezt a szegény ezredest. Nagy jótéteményt tenne vele valaki, ha megcselekedné. De nem szívesen vállalkozik valaki e gyöngéd szolgálatra, mert senki sem szeretné, ha kisütnék rá, hogy ő írta a névtelen levelet. A múltkoriak miatt is nagy aggodalomban voltak s még ma sem tudják, nem fedezte-e föl Paula azok szerzőit. Mennél inkább közeledik a Hadadyék elutazása, annál izgatottabb lesz Bedeháza. A napot azonban nem tudják biztosan. Csak azt hallják, hogy a bútorok már össze vannak csomagolva s az ezredes már elbúcsúzott a tisztikartól. Rövid, katonás búcsú volt. Sajnálták, de mindenki belátta, hogy a történtek után helyzete tarthatatlan s nem tehetett okosabbat mint azt, hogy nyugalomba vonult. XVI. Szeptember elején borongós, esős nap indultak el Hadadyék. Az elmúlt napok rekkenő hőségét hirtelen csípős, bűvös idő váltotta föl. Elborította Bedeháza utcáit a sár s a szél arcába csapkodta az embernek a hideg esőt. Csak kevesen járkáltak az utcákon, csak épen, akinek dolga volt, de azért az ablakok mögül sok szem kísérte a bérkocsit, melyen Hadadyék a vasúthoz kimentek. Nagy elégtételül szolgált ez a bedeházai társadalomnak. A közerkölcsiség diadalát ünnepelték. Az a fakó bérkocsi teljesen megfelelt a hangulatnak, bár némelyek nem bánták volna, ha gyalog láthatták volna Paulát, hogy cammog a sárban egy batyuval a hóna alatt. Meg kellett azonban elégedni a bérkocsival. Az ezredes már eladta a saját fogatát, ezután nem fog lovakat tartani. A nyugdíjból nem telik. Már a katona ruhát is letette. A délceg termetén megfeszülő aranyzsinóros attila helyett, bő szürke kabát lötyögött rajta, amiben sokkal öregebbnek és törődöttebbnek látszott. Úgy ült ott a fiatal felesége mellett, mintha az apja volna. Antalffyék a Gulyásné ablakából nézték. — No hiszen van miben kevélykedni Paulának, — jegyezte meg Antalffyné. Úgy vették észre, mintha az a nő még most is kevélykednék. Egy könycsepp sem rezgett szemében, midőn most örökre távozott szülővárosából. — Még a legdurvább cselédféle is elérzékenyül ilyenkor, — szólt Gulyásné megbotránkozva. Valószínű, hogy más házak ablakaiból más hölgyek ép ily gyöngéd figyelemmel kisérték a távozót s ép oly magvas megjegyzések tettek tanúságot éles látásukról. De Paula nem tekintett egy ablak felé sem, csak mereven előre, a távolba, hol talán új élet várja. Még azt a töpörödött öreg emberkét sem látta, ki az egyik utcasarkon esernyője alá húzódva sokáig nézett utána s aztán nagyot sóhajtva tovább ballagott, de csakhamar visszafordult s a vasút felé indult, azon töprengve, váljon nagyon meg fog- e haragudni Paula, ha megpillantja őt a vasútnál. Hiszen tegnap határozottan megmondta, hogy ne jöjjenek ki. Ám ő mégsem állhatja meg, hogy még egyszer ne lássa a leányát. De vigyázni fog, elbújik, hogy észre ne vegyék, csak az ablakon át fog nézni az állomásfőnök szobájából. Nem akarná Paulát megharagítani. Tegnap oly jó volt az a leány szüleihez, egészen úgy beszélt velük mint hajdan kis leány korában, apuskának fejébe nyomta a házi sapkát, melyet ő csinált valamikor tizenkét évvel ezelőtt az apuska nevenapjára. Biz az már kopott és zsíros volt s Paula nevetve mondta: — No majd csinálok helyette újat Pozsonyban. Arra a Paula anyja elkezdte a sírást, hogy oly messze megy a leánya és ő már soha sem fogja többé látni ez életben. De Paula vigasztalta: — Ugyan édes anyám, még mulatni is fogunk. Tele volt reménységgel. Ott új élet kezdődik a számukra, Ernő mindig vele lesz, kirándulásokat tesznek, úgy hallja, hogy Pozsony igen kellemes város. Arra Makóné újra sírva fakadt. Ő is szeretne valahová messze menni, valami idegen helyre. Egy idő óta nagyon könnyen állt a sírás a gyöngeszivü asszonynál. Paula tudta azoknak a könyeknek a sor-