Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)
1894-10-13 / 283. szám
előtt Baross-utca 77. sz. a. lakásán marólúgot ivott. Hogy miért, azt nem tudják. — Zsebmetszés. Rauniker Antal munkásnak ma délelőtt az Ujvásártéren, mig gyümölcsöt vásárolt, kilopták zsebéből pénztárcáját, melyben harminc forint volt. — Tolvaj Cselédleány. Gáspárért Mária napszámosnő panaszt tett a rendőrségnél, hogy egy ismeretlen cselédleány, kinek rózsa-utca 79. sz. a. lakásán két nap szállást adott, tegnap távollétében feltörte szekrényét s kilopott onnan egy tízforintos aranygyűrűt és 74 forint készpénzt, azután pedig megszökött. A rendőrség nyomozza. Utolsó levelek, utolsó kötet. — Justh Zsigmondról. — * Itt fekszenek előttem, az íróasztalon, szegény Justh Zsigának az utolsó levelei. Újra látom azokat a kuszáltan szétszórt, hosszú, finom, vékony betűket, melyeknek idegesen elhányt soraiból úgy elénk tűnt az ő egész egyénisége. Az elsőben még reménykedik és érdeklődik utolsó művének a sorsa iránt, az Athenaeum-tól még kéri a korrektúraiveket s beszél a kötet tartalmáról; a második levélben már csöndes, lemondó hangon írja, hogy ne küldjék neki az íveket, mert ágyban fekvő beteg. És a vonások is már olyan bágyadtak, olyan fáradtak, aminő ő lehetett, mikor azokat leírta. Nézem, nézem a leveleket és eszembe jutnak azok a régebbi levelek, amelyeket Szabolcska Mihályhoz írogatott még Debrecenbe s amelyeket együtt betüzgettünk ki. Sehogysem tudtuk eleinte megszokni az írását s volt levele, amelyik valóságos hieroglifként állott előttünk. Hanem azért csak törtük a fejünket a megfejtésén, mert megérdemelte minden sora, hogy ne sajnáljuk a vele való fáradozást. Mennyi szellem, mennyi kedély és az élet mennyi nemes szeretete beszélt ezekből a levelekből! Hanem azért mindegyikben volt egy-egy bús árnyalat, mikor a betegségéről írt valamit. Különösen emlékezem egyre ; akkor írta, mikor harmadéve Kairóba készülődött. Utolsó sorát most is magam előtt látom. Messzire megyek , várjon megadja-e az isten nekem, hogy még egyszer visszajöhessek, pedig úgy szeretnék legalább még egy nyarat odahaza megérni . . . De ez a rezignáló hang csak olyan átfutó jelleg volt a kedélyén. A munkakedv, s az irodalom iránti lángoló szeretet hamar elűzte azt onnan. És levelei mindig telve voltak újabbnál újabb irodalmi tervekkel, megfigyelésekkel, átérzett benyomásokkal. Lassú haldoklása már akkor megkezdődött és mégis eleven élet lüktetett minden sorában . . . Olvasom az utolsó leveleit és egyszerre csak úgy érezem,hogy összefutnak szemem előtt a betűk. Nem tagadom, hogy ebbe, az értte váló szomorú hangulatomba is önzés vegyül, vagyis inkább önző félelem. Eszembe jut a közös vég: ma még írunk és érdeklődünk a dolgaink iránt, holnap pedig kiterítve fekszünk hidegen, viaszsárga arccal... Szomorú sorsa kicsinynek, nagynak, de nagyon banális dolog róla írni — legfeljebb érezheti az ember, különösen ilyenkor, mikor leveleket lát, melyeknek dátuma és a levélíró halálának napja között alig pár napi időtávolság van. Csöndesen permetezik odakint az őszi eső, egy-egy cseppje rákoppan az ablaküvegre tompán, félhalkan.Kinézek az ablakon, hátha az ő visszaszállt lelke jár ott s jó figyelmeztetni: — Csak semmi banális frázisok, mert azt nem érdemelném meg! Pereg az eső lassan, csendesen, az átázott aszfaltjárdák fénylenek a gázlámpák rájuk eső fényében, mintha végnélkül elnyúló, hatalmas barna fókák nedves, fényes szőrű hátai lennének; az emberek felgyúrt gallérú kabátokban, csörgő esernyők alatt sietnek tova. Nedves, hideg köd ereszkedik alá és mintha beszűrődnék az ablak nyílásain át. És fázni kezdek meg olvasom a halott iró utolsó leveleit.. . Az Athenaeum, vette meg az elhunyt író utolsó kötetét a Delelő- s erre a kiadandó munkájára vonatkozik mindakét levele, melyet az Athenaeum igazgatójához irt. Az elsőt még Párisból irta szeptember 30-án. Sürgeti a kötet korrekturaiveinek mielőbbi megküldését és pedig Cannesba, mert, mint irja, másnap már oda utazik. Ebben a levelében teljes érdeklődéssel foglalkozik kötetével, még a kötet novelláinak sorrendjét is maga állapítja meg: »Igaz, még egy szót; én a novellák sorrendjét igy képzelem : Tavaszi ünnep. Falu ajándéka. Nazarénus apostol. Gazda asszony. Gányó becsület . . .« Csak levele végén irja : »Bocsánat rendetlen levelemért, de igen gyenge vagyok : alig tudom fogni a tollat. « Második levelét már az ágyból irta! Nem kéri már a korrektúrákat sem. Utolsó napjait élte a beteg költő, sőt talán mikor ezt a levelét megírta, már beköltözött okos lelkébe a közeli örök nyugalom jóleső hite. Nem kell már neki semmi — nem bírna már semmivel — fáradt, nagyon fáradt. Ezt az utolsó levelét itt mutatjuk be olvasóinknak hű lenyomatban : »Ágyban! Igen tisztelt uram! Kérnem nem küldeni a felelős többi novellák korrektúráját, olyan gyenge vagyok, hogy nem tudnám megtenni. Hát, ugye, valaki intézetükben fogja megtenni ? Igaz tisztelettel Justh Zsigmond. Cannes, 1894. oct. 3-án.« Az utolsó levél! Ekkor még ágyban volt, egypár nap múlva már koporsóban. A nyugalmas, csendes koporsóban, ahová nem vitt el magával semmit nemes ambícióiból, munkavágyából, érdekes megfigyeléseiből, okos szelleméből, érző szívéből. Oda csak pihenésre vágyó megtörött teste került, a többi itt maradt közöttünk a mi emlékezetünkben és az ő munkáiban. Julius, 2429 Még egy szomorú ház. Budapest, okt. 12. Még egy szomorú házra van szükség, mert a lipótmezei őrültek házában nem fér el többé az élőhalott társaság, mely hónapról-hónapra nő. Ma is hoznak új lakót ebbe a nevezetes, sárga házba, tegnap is hoztak, holnap is fognak hozni. A belügyminiszter tehát elhatározta, hogy enged a szorongató szükségnek és létrehozza Nagy-Kállóban az új országos tébolydát, valamivel kisebb arányokban, mint amilyen a lipótmezei hatalmas szűk palota. A repülő idő nyugodt szemlélője (hány van ilyen ?) megdöbbenve teszi föl magának a kérdést, hogy váljon a fizikai élet rendszere változott-e meg és az ragadja magával az áldozatokat, vagy a morális élet rendellenességei hajszolják olyannyira az emberiséget, hogy ily sűrűn válnak ki belőle az élőholtak ? S megkapja innen is, onnan is a választ. Ugyanazok a fizikai törvények uralkodnak fölöttünk ma is, mint régen; a vér, izom és csontrendszer ugyanaz, működésüknek folytonossága egy pillanatig se akadt fenn azóta, hogy az ismeretlen cháoszból kivált a teremtés legmisztikusabb remeke, az ember, de szörnyű modern járvány csiraképződése tehát nem itt, hanem az erkölcsi élet műhelyében keresendő. Nem lehet ezt leszúrni se thézisekbe, se rubrikákba ; érezzük azonban a nyugalmasabb megfigyelés egy-egy kivételes órájában, hogy a kultúra szárnyas fejlődése nálunk is megszülte a maga romboló visszahatását, melynek következményei a népek fejlődésében elmaradhatatlanok szoktak, fájdalom lenni és semmiféle kegyes lamentácival nem akaszthatók meg. A megnehezedett életviszonyok, a kenyérszerzés lázas munkája, mely lépten-nyomon a legerősebb, legmakacsabb, legkegyetlenebb formákban nyilatkozik meg, annyira, hogy már-már banális frázis számba jő, ha valaki szóba találja hozni, elkeseredett harcra ingerli a szellemi organizmust. Az egyénnek összes erejére szüksége van, különben rövidségben marad. Az agy nem vezérlő műhely többé, hanem forró kohó, mely szenvedélyes megerőltetéssel igyekszik akkora erőt kifejteni, hogy az egyént diadalra segítse a mérkőzésben. Mi természetesebb tehát, minthogy az agyvelőknek e végsőig feszített munkájában, melyet a rohanó élet csak éleszt, anélkül, hogy a nyugalomra bár legkisebb kilátást nyújtana, hol itt hibban meg az a sokszor kigúnyolt egyensúly, hol ott. S nő, nő az élet nagy játékából kibukott sakkfigurák száma napról napra... Intelligens és műveletlen elme között csak a szellemi kaliber különbözősége szabja meg azt a határvonalat, melyen túl ezután a Nagy-Kiállóba vezet majd az út. Az ok egy és ugyanaz, csak az arányok mások. Urban, parasztban egyaránt meggyengült az ellentállási erő, s megnőtt ijesztő mértékben az indulatosság, türelmetlenség és a kétségbeesésre való hajlam. A rohamos fejlődés elkoptatott. Levált a szívekről az erkölcsnek és hitnek patinája, s a nyitott résen bevette magát a romboló kór. Moralistának, orvosnak egyaránt komoly belemélyedésre való tanulmánytárgy; a segítség azonban, sajnos, teljesen ki van zárva. A humanizmusnak támadnak tehát nagy kötelességei. Ezek egy részét vállalja magára az állam ezúttal is, midőn Nagy- Kállóban létrehozza az uj szomorú házat, mely néhány száz kidőlt sakk figurát ismét magába temet. (»■) MŰVÉSZETEK. Zimay László műve. Zimay Lászlóra úgy zeneszerzői, mint paedagógusi múltja elsőrendű kötelességeket ró. Messzemenő várakozással vettük ennélfogva kezünkbe legújabb művét, az Elemi és technikai gyakorlatokat (Sekunda V. József kiadása,lső füzet, áram korona) és most, hogy végignéztük, a legteljesebb megnyugvással vesszük kezünkbe a bírálói tollat. Zeneéletünk e kitűnősége, miután a hangversenytermet és a szalont a becses alkotások egész sorával ajándékozta meg, a fenkölten szárnyaló himnusztól, az orgona egyetemes, nagy pathosától a poetikus nocturne-ig és a meleg szívből fakadt nótáig, miután egy egész zongorázó nemzedéket kötelezett hálára didaktikai erejével, nem foghatott méltóbb és messzebbre kiható munkához, mint ahhoz, melynek bevezető sarkköve most előttünk fekszik.