Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)

1894-10-13 / 283. szám

előtt Baross-utca 7­7. sz. a. lakásán marólúgot ivott. Hogy miért, azt nem tudják. — Zsebmetszés. Rauniker Antal munkásnak ma délelőtt az Ujvásártéren, mig gyümölcsöt vásárolt, kilopták zsebéből pénztárcáját, melyben harminc forint volt. — Tolvaj Cselédleány. Gáspárért Mária napszámosnő panaszt tett a rendőrségnél, hogy egy ismeret­len cselédleány, kinek rózsa-utca 79. sz. a. lakásán két nap szállást adott, tegnap távollétében feltörte szekrényét s ki­lopott onnan egy tízforintos aranygyűrűt és 74 forint kész­pénzt, azután pedig megszökött. A rendőrség nyomozza. Utolsó levelek, utolsó kötet. — Justh Zsigmondról. — * Itt fekszenek előttem, az íróasztalon, szegény Justh Zsigának az utolsó levelei. Újra látom azokat a kuszáltan szétszórt, hosszú, finom, vékony betűket, melyeknek idegesen elhányt soraiból úgy elénk tűnt az ő egész egyénisége. Az elsőben még reménykedik és érdeklődik utolsó mű­vének a sorsa iránt­, az Athenaeum-tól még kéri a korrektúra­­iveket s beszél a kötet tartalmáról; a második levélben már csöndes, lemondó hangon írja, hogy ne küldjék neki az íve­ket, mert ágyban fekvő beteg. És a vonások is már olyan bágyadtak, olyan fáradtak, aminő ő lehetett, mikor azokat leírta. Nézem, nézem a leveleket és eszembe jutnak azok a régebbi levelek, a­melyeket Szabolcska Mihályhoz íroga­tott még Debrecenbe s amelyeket együtt betüzgettünk ki. Sehogysem tudtuk eleinte megszokni az írását s volt levele, amelyik való­ságos hieroglifként állott előttünk. Hanem azért csak törtük a fejünket a megfejtésén, mert megérdemelte minden sora, hogy ne sajnáljuk a vele való fáradozást. Mennyi szellem, mennyi kedély és az élet mennyi nemes szeretete beszélt ezekből a levelekből! Hanem azért mindegyikben volt egy-egy bús árnyalat, mikor a betegségéről írt valamit. Különösen emlékezem egyre ; akkor írta, mikor harmadéve Kairóba készülődött. Utolsó sorát most is ma­gam előtt látom. Messzire me­gyek , várjon megadja-e az isten nekem, hogy még egyszer vissza­jöhessek, pedig úgy szeretnék leg­alább még egy nyarat odahaza meg­érni . . . De ez a rezignáló hang csak olyan átfutó jelleg volt a kedélyén. A munkakedv, s az irodalom iránti lángoló szeretet hamar elűzte azt onnan. És levelei mindig telve voltak újabbnál újabb irodalmi tervekkel, megfigyelésekkel, átérzett benyomá­sokkal. Lassú haldoklása már akkor megkezdődött és mégis eleven élet lüktetett minden sorában . . . Olvasom az utolsó leveleit és egyszerre csak úgy érezem,hogy össze­futnak szemem előtt a betűk. Nem tagadom, hogy ebbe, az értte váló szomorú hangulatomba is önzés ve­gyül, vagyis inkább önző félelem. Eszembe jut a közös vég: ma még írunk és érdeklődünk a dolgaink iránt, holnap pedig kiterítve fekszünk hidegen, viaszsárga arccal... Szomorú sorsa kicsinynek, nagynak, de nagyon baná­lis dolog róla írni — legfeljebb érezheti az ember, különösen ilyenkor, mikor leveleket lát, melyeknek dátuma és a levél­író halálának napja között alig pár napi időtávolság van. Csöndesen permetezik odakint az őszi eső, egy-egy cseppje rákoppan az ablaküvegre tompán, félhalkan.Kinézek az ablakon, hátha az ő visszaszállt lelke jár ott s jó figyelmeztetni: — Csak semmi banális frázisok, mert azt nem érde­melném meg! Pereg az eső lassan, csendesen, az átázott aszfalt­­járdák fénylenek a gázlámpák rájuk eső fényében, mintha végnélkül elnyúló, hatalmas barna fókák nedves, fényes szőrű hátai lennének; az emberek felgyúrt gallérú kabátok­ban, csörgő esernyők alatt sietnek tova. Nedves, hideg köd ereszkedik alá és mintha beszűrődnék az ablak nyílásain át. És fázni kezdek meg olvasom a halott iró utolsó leveleit.. . Az Athenaeum, vette meg az elhunyt író utolsó kö­tetét a Delelő-­ s erre a kiadandó munkájára vonatkozik mindakét levele, melyet az Athenaeum igazgatójához irt. Az elsőt még Párisból irta szeptember 30-án. Sürgeti a kötet korrekturaiveinek mielőbbi megküldését és pedig Cannesba, mert, mint irja, másnap már oda utazik. Ebben a levelében teljes érdeklődéssel foglalkozik kö­tetével, még a kötet novelláinak sorrendjét is maga álla­pítja meg: »Igaz, még egy szót; én a novellák sorrendjét igy képzelem : Tavaszi ünnep. Falu ajándéka. Nazarénus­ apostol. Gazda asszony. Gányó becsület . . .« Csak levele végén irja : »Bocsánat rendetlen levelemért, de igen gyenge va­gyok : alig tudom fogni a tollat. « Második levelét már az ágyból irta! Nem kéri már a korrektúrákat sem. Utolsó napjait élte a beteg költő, sőt talán mikor ezt a levelét megírta, már beköltözött okos lelkébe a közeli örök nyugalom jóleső hite. Nem kell már neki semmi — nem bírna már semmivel — fáradt, nagyon fáradt. Ezt az utolsó levelét itt mutatjuk be olvasóinknak hű lenyomatban : »Ágyban! Igen tisztelt uram! Kérnem nem küldeni a felelő­s többi novellák korrektúráját, olyan gyenge vagyok, hogy nem tudnám megtenni. Hát, ugye, valaki intézetükben fogja megtenni ? Igaz tisztelettel Justh Zsigmond. Cannes, 1894. oct. 3-án.« Az utolsó levél! Ekkor még ágyban volt, egypár nap múlva már koporsóban. A nyugalmas, csendes koporsóban, a­hová nem vitt el magával semmit nemes ambícióiból, munkavágyából, érdekes megfigyeléseiből, okos szelleméből, érző szívéből. Oda csak pihenésre vágyó megtörött teste került, a többi itt maradt közöttünk a mi emlékezetünkben és az ő munkáiban. Julius, 2429 Még egy szomorú ház. Budapest, okt. 12. Még egy szomorú házra van szükség, mert a lipótmezei őrültek házában nem fér el többé az élő­halott társaság, mely hónapról-hónapra nő. Ma is hoznak új lakót ebbe a nevezetes, sárga házba, teg­nap is hoztak, holnap is fognak hozni. A belügymi­niszter tehát elhatározta, hogy enged a szorongató szükségnek és létrehozza Nagy-Kálló­ban az új or­szágos tébolydát, valamivel kisebb arányokban, mint a­milyen a lipótmezei hatalmas szűk palota. A repülő idő nyugodt szemlélője (hány van ilyen ?) megdöbbenve teszi föl magának a kérdést, hogy váljon a fizikai élet rendszere változott-e meg és az ragadja magával az áldozatokat, vagy a morá­lis élet rendellenességei hajszolják olyannyira az em­beriséget, hogy ily sűrűn válnak ki belőle az élőhol­tak ? S megkapja innen is, onnan is a választ. Ugyan­azok a fizikai törvények uralkodnak fölöttünk ma is, mint régen; a vér, izom és csontrendszer ugyanaz, működésüknek folytonossága egy pillanatig se akadt fenn azóta, hogy az ismeretlen cháoszból kivált a teremtés legmisztikusabb remeke, az ember, d­e szörnyű modern járvány csiraképződése tehát nem itt, hanem az erkölcsi élet műhelyében keresendő. Nem lehet ezt leszúrni se thézisekbe, se rubri­kákba ; érezzük azonban a nyugalmasabb megfigye­lés egy-egy kivételes órájában, hogy a kultúra szár­nyas fejlődése nálunk is megszülte a maga romboló visszahatását, melynek következményei a népek fej­lődésében elmaradhatatlanok szoktak, fájdalom lenni és semmiféle kegyes lamentácival nem akaszthatók meg. A megnehezedett életviszonyok, a kenyérszer­zés lázas munkája, mely lépten-nyomon a legerősebb, legmakacsabb, legkegyetlenebb formákban nyilatko­zik meg, annyira, hogy már-már banális frázis számba jő, ha valaki szóba találja hozni, elkeseredett harcra ingerli a szellemi organizmust. Az egyénnek összes erejére szüksége van, különben rövidségben marad. Az agy nem vezérlő műhely többé, hanem forró kohó, mely szenvedélyes megerőltetéssel igyekszik akkora erőt kifejteni, hogy az egy­ént diadalra segítse a mér­kőzésben. Mi természetesebb tehát, minthogy az agy­velőknek e végsőig feszített munkájában, melyet a ro­hanó élet csak éleszt, a­nélkül, hogy a nyugalomra bár legkisebb kilátást nyújtana, hol itt hibban meg az a sokszor kigúnyolt egyensúly, hol ott. S nő, nő az élet nagy játékából kibukott sakkfigurák száma napról napra... Intelligens és műveletlen elme között csak a szellemi kaliber különbözősége szabja meg azt a ha­tárvonalat, melyen túl ezután a Nagy-Kiállóba vezet majd az út. Az ok egy és ugyanaz, csak az arányok mások. Urban, parasztban egyaránt meggyengült az ellentállási erő, s megnőtt ijesztő mértékben az indu­latosság, türelmetlenség és a kétségbeesésre való hajlam. A rohamos fejlődés elkoptatott. Levált a szívekről az erkölcsnek és hitnek patinája, s a nyitott résen bevette magát a romboló kór. Moralistának, orvosnak egyaránt komoly bele­­mélyedésre való tanulmánytárgy; a segítség azonban, sajnos, teljesen ki van zárva. A humanizmusnak tá­madnak tehát nagy kötelességei. Ezek egy részét vállalja magára az állam ezúttal is, midőn Nagy- Kállóban létrehozza az uj szomorú házat, mely né­hány száz kidőlt sakk figurát ismét magába temet. (»■) MŰVÉSZETEK. Zimay László műve. Zimay Lászlóra úgy zeneszerzői, mint paedagógusi múltja elsőrendű kötelességeket ró. Messzemenő várakozással vettük ennélfogva kezünkbe legújabb művét, az Elemi és technikai gyakorlatok­at (Sekunda V. József kiadása,­l­ső füzet, ára­m korona) és most, hogy végignéztük, a leg­teljesebb megnyugvással vesszük kezünkbe a bírálói tollat. Zeneéletünk e kitűnősége, miután a hangversenyter­met és a szalont a becses alkotások egész sorával ajándé­kozta meg, a fenkölten szárnyaló himnusztól, az orgona egyetemes, nagy pathosától a poetikus nocturne-ig és a me­leg szívből fakadt nótáig, miután egy egész zongorázó nem­zedéket kötelezett hálára didaktikai erejével, nem foghatott méltóbb és messzebbre kiható munkához, mint ahhoz, mely­nek bevezető sarkköve most előttünk fekszik.

Next