Fővárosi Lapok, 1896. február (33. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-14 / 44. szám

r XXXIII. évfolyam. 44. szám. Péntek, 1896. február 14. Fővárosi Lapok Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, */­ évre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek-tere 4. szász. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A selyem zsinór. Budapest, február 13. Vannak keleti és nyugati divatok. Mindegyiknek jellege szervesen összefügg a klimával. Példának okáért az épen nem szokat­lan a fogyó félhold birodalmában, hogy a padisah egy nagyvezírnek, vagy egy vilajet beglerbégjén­ik egy zordon csausz által egy szép napon megküldi a hagyományos selyem­zsinórt. Viszonti­­ azonban az is megesik, hogy ha kire rámosolyog a szultán kegye, a bol­dog basa tettlegesen is tapasztalja annak áldó melegét. Rendszerint kap a minden igazhivők urától prezentbe egy márvány­palotát az Édes vizek partján s egy tuczat czirkassziai odaliszket s hindu bagadért. Most, hogy nálunk is meghonosult a selyem­zsinór-küldés, mint legrövidebb és legradikálisabb fegyelmi eljárás, önkényt fölmerül az aggódó mamelukok lelkében a titkos kérdés, vájjon Bánffy nagyvezír hajlandó e behozni a török módi kellemes, jutalmazó rituáléját is? Minden valamire való orientalista tisz­tában van azzal, hogy török testvéreink­nél nem az eladósodott basáknak szokás selyem zsinórt küldeni. A török logika szerint a ki­adós, az szegény. Miért szegény? Viert nem lop. Ergo nem selyem zsinór dukál neki, hanem az a bizonyos márvány-kioszk, az ő mulat­ságos berendezésével. Nálunk a szegénység főbenjáró­­i s a­ki benne találtatik, kész martalék m­in­­denféle gyanúsításnak. Nagyon nyomorék egy okoskodás ez, mind a négy lábára sántikál, de niire nem bírunk rajta változtatni. Mindenesetre a kellő providenczia hiánya okozta, hogy a köztisztviselők minősítéséről szóló törvényből kimaradt az a legszüksé­gesebb paragrafus, hogy: „Köztisztviselő pedig csak az lehet, a­ki az illető tiszti állással járó fizetésnek kétszeresét, mint privátjövedelmet kimu­tatni és biztosítani képes.“ Bizonyára vannak emberek, akik bár­mily magas dotáczió, vagy magánvagyon birtokában is alkalmatlanok lennének egy bizalmi állás betöltésére. N Ám ez a kivétel; a szabály pedig az, hogy a köztisztviselő az ő becsületes keres­ményéből akar megélni. És bizony csak a ritka kivételekben ő az oka annak, ha erre nem képes. Nem szándékos istápolása-e minden korrupc­iónak az a szégyenletes tény, hogy a magyar köztisztviselői fizetések jóformán általánosságban ma is olyanok, mint 48-ban voltak, holott az azóta lefolyt félszázad legalább is megháromszorozta az élet igé­nyeit, föltétlen szükségleteit, lakbért, élelmi­szerek, ruházat árát. Annak, hogy a köztisztviselő, bármily magas rangosztályban, szegény, kénytelen adósságokat csinálni, a koldus, a garasos­kodó állam az eredeti oka Honnan veszi hát a jogot, hogy ezt az általa fölidézett szerencsétlenséget áldozatainál bűnnek mi­nősítse és büntesse? Méltatlan, embertelen a szegénységet stigmatizálni. A­ki valóban keresi a korrupczió gyö­kerét, nem sokkal eredményesebben járna-e el, ha razziát tartana a közszerepléssel szer­zett gazdagság ellen? Vagy aki biztonságba helyezte a maga zsákmányát, az egyszersmind bűnbocsátó c­édulát váltott a már szintén meglépesedett Polónyi-Tetzel baráttól? Ezt az „opportunitást” nem vallhatja irányadó szempontnak senki, a­ki csak va­lamit ad a valódi közéleti erkölcsre. Ezért határozottan helytelen, igaztalan eljárás volna, ha, a­mint közelebb hirlett, a kormány a főispáni kar bizonyos részé­nek ezen a czímen küldte volna el a se­lyem­zsinórt. Hisszük és reméljük, hogy ez a hirle­­tés tévesnek bizonyul. Ha purifikálni akarja a kormány a fő­ispáni státust, a­mire bizony ez a kar jócskán rá­szorult, cselekedj­e azt a közigazgatás, poli­tikai és nemzeti közérdek szempontjából. Persze a szegény hivatalnok-főispánt könnyű elcsapni, mig a műkedvelősködő, dúsgazdag kis király az ő ura és paran­­csolója, a magas kormány szemében is a ne­­bántsvirág.« A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRGYAJA. Novibazári emlékezés. — A »Fővárosi Lapok« eredeti tárcsája. — Irta: Tömörkény István. Volt a Lim vizén keresztül egy hid, néven nevezve: török hid. A Lim bal oldalán volt a mi táborunk, a Limen túl oly forma kerülővel, mintha a Margit-hidról menne a Várba az ember: a vá­ros, Priepolje. A hídnak gyönyörű kőpillérjei vannak mind a két parton, óriás faragott kövekből rakva, a folyóban álló lábai pedig fagerendákból valók voltak, a­miken igen merész építkezés formájában ismét fage­rendák nyugodtak. A valóságos ó-török fogalmak fává valósulása volt ez a híd. A vízben nyugvó gerendákra támasztott gerendákra keresztben ismmét ge­rendák jöttek, ezek már négyszögletesre faragva, de semmiképpen meg nem erősítve. A lépések alatt valamennyi mozgott, éppen csak a szögletességük tartotta őket egymáshoz. Korlátot nem alkalmaz­tak reá, bár éles kövek között csattogtak mélyalant a Czrnagorcz folyó fehér tajtékú habjai, miután a­kinek úgy rendelteték, hogy leessen, úgyis leesik... majd Allah, adj uram isten neki örök nyugodalmat. Egyetlen óvintézkedést tartottak szükségesnek, a­mi abban állt, hogy lovas lóháton át ne menjen a hídon. Le kellett szállni a fanyeregből az ember­séges embernek s kantárszáron vezetnie a lovát­­ ‡ Éjszaka egy bádoglámpa, a milyent a konyhákban használni szokás, égett egy karón a híd közepén, s mikor egy ilyen vezetékes lovas átment, a lámpa úgy ingott jobbra-balra, mint a jegenyenyárfa a szélben. Röviden szólva, igen ügyes konstrukc­iójú építkezés volt ez, a két erős parti falat kivéve, a­melyeknek a hídalatti részén úgy zöldelt a moha, mint elhagyott úri parkok kerítésein a borostyán. Alatta szépen el lehetett elmélkedni a muzulmán hanyatlásról, mely e pompás, erős, faragott oszlo­pok közé az ő hitvány gerendáit hozza hid gya­nánt. Másként pedig fontos hely volt ez, az egyet­len híd az egész folyón. Ez okból igen őrizték. Szemközt is állt vele egy magyar őrség, a túlsó oldalán pedig, két fatoronyban két várta is: egy török, egy magyar. Az egész hid aligha volt öt lépés széles s ilyformán a magyar baka s a török redif három lépésnyi távolságban posztolt. Egy­szer ledőlt a török őrség tornyához támasztott, örökké nyitott hidajtó s összetörte a mi őrségünk sorba rakott fegyvereit. A közelség azért nem volt baj. Igen jó emberek a török katonák, a­kik ha­mar barátkoznak. Náluk a szolgálat nem huszonnégy órás volt, hanem néha három hónapos is. Iskolázás, gyakor­lat ismeretlen fogalmak. A kápláralja legénység elment az őrségre januárban s ott volt még már­­cziusban is. Az ételt odavitték a helyükbe. A torony alsó része volt az őrszoba, a felső a lakás, a­hol egész nap főzték a kávét. A két tornyot fennt egy­­kis bíd kötötte egymással össze, annak az ajtaját zárva kellett volna tartani, de bizony nem tar­tották. Odalent három lépésnyi távolságból farkas­szemet nézett egymással a török és magyar fegyver, mert a politika úgy akarta, fennt pedig átjártak egymáshoz kártyázni, iszogatni, mert nem való az, hogy török meg magyar ellenségeskedjen egymás­sal. Ázsiai anatol legények voltak ezek, a­kik ép­pen nem rokonszenveztek Novibazár szerbül be­szélő mohamedánjaival. Annál inkább tetszett ne­kik a magyar. Hogyne, mikor a csizmen magyarul csizma, az alma alma, a kicsike kicsike, a bicsak bicsak, a papucs meg papucs. Minden etimológus tudomány nélkül jöttek rá a szavak hasonlóságára. Csodálatos gyorsan tanulódtak a nyelvek. A ma­gyar baka azt mondta az albán kantinosnak: jeter bir gota saraj, efendüm, a török pedig: aggy eggy pohár bort, komám. A fogékonyabbja három hó­napi őrség után megtanult magyarul s később, a város valamely félreesőbb utczáján járva, igazi meg­lepetés volt, mikor a néhány lézengő török közül magyarul kiált az emberre valaki. Hova megy, Pista, eszöm a szádat ? Szegedi dialektusban ta­nulták a magyar szót, úgy is mondták, minden idegen kiejtés nélkül, mintha csak az átokházi puszta valamely embere beszélne. Szelíd, jó gyerekek voltak ők, a­kik minden tréfát megértettek, legföljebb akkor jöttek tűzbe, ha arról példálóztak nekik, hogy nem kapják meg a fizetésüket. Hogy az nem igaz. Ők kapnak min­dent, kávét, dohányt, na­ponta ötször ételt, meg pénzt, a­mennyi dukál. Pedig dehogy kaptak. Egyik Pulszky Károly ügye. — Saját tudósítónktól. — Budapest, február 13. A mai nap eseménye az, hogy az országos képtár elmeháborodottnak nyilvánított igazgatója ma teljes nyugodtsággal, felindulás, zavar nélkül vallott a vizsgálóbíró előtt. Ismételten kijelentette, hogy ártatlan, a rábízott pénzösszegekből saját czéljaira nem használt fel semmit sem és hogy csak az idő rövidsége miatt nem számolhatott be eddig a kultuszminiszternek vásárlásai eredményéről. A bíróság és a kiküldött bizottságok a leg­

Next