Fővárosi Lapok, 1896. február (33. évfolyam, 31-59. szám)
1896-02-14 / 44. szám
r XXXIII. évfolyam. 44. szám. Péntek, 1896. február 14. Fővárosi Lapok Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, */ évre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek-tere 4. szász. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A selyem zsinór. Budapest, február 13. Vannak keleti és nyugati divatok. Mindegyiknek jellege szervesen összefügg a klimával. Példának okáért az épen nem szokatlan a fogyó félhold birodalmában, hogy a padisah egy nagyvezírnek, vagy egy vilajet beglerbégjénik egy zordon csausz által egy szép napon megküldi a hagyományos selyemzsinórt. Viszonti azonban az is megesik, hogy ha kire rámosolyog a szultán kegye, a boldog basa tettlegesen is tapasztalja annak áldó melegét. Rendszerint kap a minden igazhivők urától prezentbe egy márványpalotát az Édes vizek partján s egy tuczat czirkassziai odaliszket s hindu bagadért. Most, hogy nálunk is meghonosult a selyemzsinór-küldés, mint legrövidebb és legradikálisabb fegyelmi eljárás, önkényt fölmerül az aggódó mamelukok lelkében a titkos kérdés, vájjon Bánffy nagyvezír hajlandó e behozni a török módi kellemes, jutalmazó rituáléját is? Minden valamire való orientalista tisztában van azzal, hogy török testvéreinknél nem az eladósodott basáknak szokás selyem zsinórt küldeni. A török logika szerint a kiadós, az szegény. Miért szegény? Viert nem lop. Ergo nem selyem zsinór dukál neki, hanem az a bizonyos márvány-kioszk, az ő mulatságos berendezésével. Nálunk a szegénység főbenjárói s aki benne találtatik, kész martalék mindenféle gyanúsításnak. Nagyon nyomorék egy okoskodás ez, mind a négy lábára sántikál, de niire nem bírunk rajta változtatni. Mindenesetre a kellő providenczia hiánya okozta, hogy a köztisztviselők minősítéséről szóló törvényből kimaradt az a legszükségesebb paragrafus, hogy: „Köztisztviselő pedig csak az lehet, aki az illető tiszti állással járó fizetésnek kétszeresét, mint privátjövedelmet kimutatni és biztosítani képes.“ Bizonyára vannak emberek, akik bármily magas dotáczió, vagy magánvagyon birtokában is alkalmatlanok lennének egy bizalmi állás betöltésére. N Ám ez a kivétel; a szabály pedig az, hogy a köztisztviselő az ő becsületes keresményéből akar megélni. És bizony csak a ritka kivételekben ő az oka annak, ha erre nem képes. Nem szándékos istápolása-e minden korrupciónak az a szégyenletes tény, hogy a magyar köztisztviselői fizetések jóformán általánosságban ma is olyanok, mint 48-ban voltak, holott az azóta lefolyt félszázad legalább is megháromszorozta az élet igényeit, föltétlen szükségleteit, lakbért, élelmiszerek, ruházat árát. Annak, hogy a köztisztviselő, bármily magas rangosztályban, szegény, kénytelen adósságokat csinálni, a koldus, a garasoskodó állam az eredeti oka Honnan veszi hát a jogot, hogy ezt az általa fölidézett szerencsétlenséget áldozatainál bűnnek minősítse és büntesse? Méltatlan, embertelen a szegénységet stigmatizálni. Aki valóban keresi a korrupczió gyökerét, nem sokkal eredményesebben járna-e el, ha razziát tartana a közszerepléssel szerzett gazdagság ellen? Vagy aki biztonságba helyezte a maga zsákmányát, az egyszersmind bűnbocsátó cédulát váltott a már szintén meglépesedett Polónyi-Tetzel baráttól? Ezt az „opportunitást” nem vallhatja irányadó szempontnak senki, aki csak valamit ad a valódi közéleti erkölcsre. Ezért határozottan helytelen, igaztalan eljárás volna, ha, amint közelebb hirlett, a kormány a főispáni kar bizonyos részének ezen a czímen küldte volna el a selyemzsinórt. Hisszük és reméljük, hogy ez a hirletés tévesnek bizonyul. Ha purifikálni akarja a kormány a főispáni státust, amire bizony ez a kar jócskán rászorult, cselekedje azt a közigazgatás, politikai és nemzeti közérdek szempontjából. Persze a szegény hivatalnok-főispánt könnyű elcsapni, mig a műkedvelősködő, dúsgazdag kis király az ő ura és parancsolója, a magas kormány szemében is a nebántsvirág.« A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRGYAJA. Novibazári emlékezés. — A »Fővárosi Lapok« eredeti tárcsája. — Irta: Tömörkény István. Volt a Lim vizén keresztül egy hid, néven nevezve: török hid. A Lim bal oldalán volt a mi táborunk, a Limen túl oly forma kerülővel, mintha a Margit-hidról menne a Várba az ember: a város, Priepolje. A hídnak gyönyörű kőpillérjei vannak mind a két parton, óriás faragott kövekből rakva, a folyóban álló lábai pedig fagerendákból valók voltak, amiken igen merész építkezés formájában ismét fagerendák nyugodtak. A valóságos ó-török fogalmak fává valósulása volt ez a híd. A vízben nyugvó gerendákra támasztott gerendákra keresztben ismmét gerendák jöttek, ezek már négyszögletesre faragva, de semmiképpen meg nem erősítve. A lépések alatt valamennyi mozgott, éppen csak a szögletességük tartotta őket egymáshoz. Korlátot nem alkalmaztak reá, bár éles kövek között csattogtak mélyalant a Czrnagorcz folyó fehér tajtékú habjai, miután akinek úgy rendelteték, hogy leessen, úgyis leesik... majd Allah, adj uram isten neki örök nyugodalmat. Egyetlen óvintézkedést tartottak szükségesnek, ami abban állt, hogy lovas lóháton át ne menjen a hídon. Le kellett szállni a fanyeregből az emberséges embernek s kantárszáron vezetnie a lovát ‡ Éjszaka egy bádoglámpa, a milyent a konyhákban használni szokás, égett egy karón a híd közepén, s mikor egy ilyen vezetékes lovas átment, a lámpa úgy ingott jobbra-balra, mint a jegenyenyárfa a szélben. Röviden szólva, igen ügyes konstrukciójú építkezés volt ez, a két erős parti falat kivéve, amelyeknek a hídalatti részén úgy zöldelt a moha, mint elhagyott úri parkok kerítésein a borostyán. Alatta szépen el lehetett elmélkedni a muzulmán hanyatlásról, mely e pompás, erős, faragott oszlopok közé az ő hitvány gerendáit hozza hid gyanánt. Másként pedig fontos hely volt ez, az egyetlen híd az egész folyón. Ez okból igen őrizték. Szemközt is állt vele egy magyar őrség, a túlsó oldalán pedig, két fatoronyban két várta is: egy török, egy magyar. Az egész hid aligha volt öt lépés széles s ilyformán a magyar baka s a török redif három lépésnyi távolságban posztolt. Egyszer ledőlt a török őrség tornyához támasztott, örökké nyitott hidajtó s összetörte a mi őrségünk sorba rakott fegyvereit. A közelség azért nem volt baj. Igen jó emberek a török katonák, akik hamar barátkoznak. Náluk a szolgálat nem huszonnégy órás volt, hanem néha három hónapos is. Iskolázás, gyakorlat ismeretlen fogalmak. A kápláralja legénység elment az őrségre januárban s ott volt még márcziusban is. Az ételt odavitték a helyükbe. A torony alsó része volt az őrszoba, a felső a lakás, ahol egész nap főzték a kávét. A két tornyot fennt egykis bíd kötötte egymással össze, annak az ajtaját zárva kellett volna tartani, de bizony nem tartották. Odalent három lépésnyi távolságból farkasszemet nézett egymással a török és magyar fegyver, mert a politika úgy akarta, fennt pedig átjártak egymáshoz kártyázni, iszogatni, mert nem való az, hogy török meg magyar ellenségeskedjen egymással. Ázsiai anatol legények voltak ezek, akik éppen nem rokonszenveztek Novibazár szerbül beszélő mohamedánjaival. Annál inkább tetszett nekik a magyar. Hogyne, mikor a csizmen magyarul csizma, az alma alma, a kicsike kicsike, a bicsak bicsak, a papucs meg papucs. Minden etimológus tudomány nélkül jöttek rá a szavak hasonlóságára. Csodálatos gyorsan tanulódtak a nyelvek. A magyar baka azt mondta az albán kantinosnak: jeter bir gota saraj, efendüm, a török pedig: aggy eggy pohár bort, komám. A fogékonyabbja három hónapi őrség után megtanult magyarul s később, a város valamely félreesőbb utczáján járva, igazi meglepetés volt, mikor a néhány lézengő török közül magyarul kiált az emberre valaki. Hova megy, Pista, eszöm a szádat ? Szegedi dialektusban tanulták a magyar szót, úgy is mondták, minden idegen kiejtés nélkül, mintha csak az átokházi puszta valamely embere beszélne. Szelíd, jó gyerekek voltak ők, akik minden tréfát megértettek, legföljebb akkor jöttek tűzbe, ha arról példálóztak nekik, hogy nem kapják meg a fizetésüket. Hogy az nem igaz. Ők kapnak mindent, kávét, dohányt, naponta ötször ételt, meg pénzt, amennyi dukál. Pedig dehogy kaptak. Egyik Pulszky Károly ügye. — Saját tudósítónktól. — Budapest, február 13. A mai nap eseménye az, hogy az országos képtár elmeháborodottnak nyilvánított igazgatója ma teljes nyugodtsággal, felindulás, zavar nélkül vallott a vizsgálóbíró előtt. Ismételten kijelentette, hogy ártatlan, a rábízott pénzösszegekből saját czéljaira nem használt fel semmit sem és hogy csak az idő rövidsége miatt nem számolhatott be eddig a kultuszminiszternek vásárlásai eredményéről. A bíróság és a kiküldött bizottságok a leg