Fővárosi Lapok 1901. augusztus (31-34. szám)
1901-08-04 / 31. szám
FŐVÁROSI LAPOK Oh szomorú lesz az ősz nagyon. Annál szomorúbb, mennél vidámabb volt a nyár. Félek az ősztől, nagyon félek. S így nyár végén mindig eszembe jut, hátha ez volt az utolsó nyaram. Pedig veszedelmesen közeledik az ősz. A Margitsziget pompás fái már hullatják lombkoronáikról az aranysárga leveleket a még üde zöld pázsitra, melyen olyanok a le lerebbenő kis levélkék, mintha aranyszárnyú pillék lennének. Sárga levelek hullanak, de azért a nap még melegen ragyog s lenge nyári toilettekben járnak még az emberek. S azután majd egyszerre csak elkezdünk fázni. Igen, fázni. Én csak ennyit látok a közeledőőszben s holmi bájos őszi verőfény megéneklése helyett a szabómmal értekezem a felső kabát s egyéb őszi dolog ügyében és a szivemet erősitgetem, hogy ne féljen az ősztől. Nem találok az őszben semmi ideális dolgot, csak szomorúságot és hideget Hja hiába, mikor az ember még biztos visszatérő nyaráról, akkor csügghet rajongó idealizmussal az őszi verőfényen, mely sablonos írások szerint szeliden ragyogó keretbe vonja a haldokló természetet, — megénekelheti a lemondás boldogságát s más eféle nem igaz dolgot — de mi, akik remegünk a nyár elvesztéséért, immár nem járjuk be hangulatos álmodozások között a haldokló erdőt, mert kopaszodni kezdő fáira a magunk jövendő sorsát látjuk felírva. Nem látom én az őszben a szépet, csak a szomorút. Csöndesen hulló levelek, szeliden ragyogó napsugarak helyett várom a színtelen, fakó eget, az örökös, hideg esőt, a zugó szelet, szóval: az unalmas, szürke, fagyasztó őszt. És látom előre ezt a szürke levegőt, mely szinte fojtó ködbe sűrűsödve lebeg majd a föld felett, mintha csak tűzre dobált szerelmes levelek fojtó, nehéz füstje lenne. Látom előre a zörgő avart, mely mintha a letarolt, immár kopárrá vált ifjúság bus jelképe lenne — és az égbolt ólmos felhői is itt kavarognak a szemem előtt, mintha csak az ezután jövendő élet őszének ifjúság és szerelem nélkül való bus sorsát példáznák és meglegyinti forró, a kapott és adott csókoktól kipirult arcomat a hideg, csók és fény nélkül való ősz, metsző kíméletlen szele. Jön az ősz, a szomorú ősz ! Minden nyár elmúlásával úgy félek tőle, hogy az utolsó nyaramat temeti be. Hátha ez után az ősz után nem jön meg többé számomra a nyár? Hiszen olyan kevés kell hozzá, hogy az ember lelke elfásuljon, szíve kihűljön és ne lásson több tavaszt ! Olyan hamar vénné lehet az is, akinek még fiatalnak kellene maradnia. Hátha az én időm is idejénél hamarább eljön és jövőre már dideregve állok a sugarat, fényt osztó nyár kellős közepén is. Reszketek a gondolattól, hogy hátha eltalálom korán veszíteni a legdrágább kincset, amit az élet adhat : az ifjúságot — hátha vén emberré leszek fekete hajjal, ránctalan arccal , vén emberré, aki ostobaságnak tartja a szerelmet, vagy aki rájön, hogy a szerelem csakugyan ostobaság. Ettől az ősztől, a bölcs józanság rideg idejétől, a szív őszétől félek én ilyenkor, mikor a másik őszt várom ködével, esőjével, hidegével . . . Vértesy Gyula: Szerelem. Dalokba olvadó szerelmemet Bohó mosoly fogadja, meglehet . . . Tavasz sugara zeng a víg határ: Szivembe dalt lop igy a szemsugár. Tudom, a lant hiába sirdogál. — Tűnő napért zokoghat esthomály. — Fejedre mirtuszod nem én teszem, De glóriát fon arra énekem ! Szepessy László. Skogseben.* — Norvégiai élményeimből. — A „Piff“ már negyednapja szelte a tenger vizét Körülöttünk, felettünk, alattunk az a végtelenség, amit még az ember fel tud fogni: a végtelen ég, a végtelen tenger. Csendes, békés szellő dagasztotta vitorláinkat. Az égen néhány felhőfoszlány húzódott s a levegőben egy csapat sirály — lehetett vagy félszáz — ezer együtt — mindmegannyian családot alapítani mentek valahová, Mörtern mester tölcsért formált a kezéből s tüdőszakadtáig kiáltott fel hozzájuk. — Ratatatatatatataaa ! Erre a repülő madársereg éktelen zajt csapott, visszafelelt azon a kellemetlenül éles sirály sikolyhangon . — Ratatatatatatana ! Széjjelrebbentek; a nagy csapat egyszerre elfedte az eget s élő, sikongó baldachint képezett felettünk. — Vegye idegen ul a puskáját és lőjjön csak közéjük. — Magasan vannak! — Dehogy ! lőjjön! Lesz pecsenyénk —, csak mind meg tudjuk enni! Felkaptam a puskámat s közéjök durrantottam. Huszonhat sirály esett. Kettő a csónakba, a többi a vízbe, ezek közül kihalásztunk még tizet. Volt pecsenyénk ismét. Az öreg fókavadász aztán azt mondta: — Nézze! — s jobbra mutatott, ahol én csak tengert láttam, és eget. — Nem látok én semmit, mit nézzek ? — Nem látja a partot? milyen szép lankás part — no — mindjárt — odament az árbócokhoz, megfordította a vitorlát, hogy bárkánk szép hajtással fordult a mutatott irány felé. És egy óra múltán lassan bontakoztak ki a messzeségben: egy sziget lankás, vörhenyes parttal, a * Folytatása e lapok múlt számában megjelent „Az öreg Mörtem munkába megy“ című elbeszélésnek. 379