Friss Ujság, 1919. november (24. évfolyam, 143-168. szám)
1919-11-18 / 157. szám
/ ISRSSV »*S** G 1919. november 18*T A nemzeti hadsereg bevonulása. „Megbocsájtunk, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához"' Mintha a legsötétebb lázálomból ébredt volna a nagyszerű valóságra ez a sokat szenvedett, nagyelteg város. A szörnyű látomások a múlt ködéből még feléje torzítják ijeszti képüket, borzalmas emlékek még kínozzák idegeit, szorítják a tüdejét és megbénítják szívműködését, de ősereje, szívóssága, lelkében élő hit és remény győzelmes energiával legyőzték a betegséget s mire meggyógyult és felébredt, minden tündöklésével feléje ragyog a valóság, a jelen, hogy Budapest ismét magyar lett, Budapest ismét a miénk. És a gyógyulás első órájában ime megvalósult a régi, legszebb magyar álom: a Duna partján ott áll diadalmasan a mi hadseregünk, a magyar nemzeti hadsereg. Amiért annyit csatáztunk évtizedeken át, amiért annyi nagyszerű államférfiunk egy életen át dolgozott és szenvedett, itt van előttünk, él, lélekzik, saját szemünkkel látik szépségét, nagyságát és erejét. A magyar nemzeti hadsereg már nem álom, nem ábránd, hanem valóság. És ünnepnapja lett a magyarnak 1919. november 16, az az őszi vasárnap reggel, amelyen Horthy Miklós fővezérünk az ő gyönyörű seregével bevonult Budapestre. Oly ünnep ez, amely for- dulópontot jelent a nemzet életében: a sivár, örömtelen múltból átvezet a boldog jövő felé, amikor a magyar nemzet ősi erejével, tehetségével, földjéből fakadó gazdagságával, történelmi hivatottságával ott fog állani, azon a helyen, ahol állania kell, azoknak a kultúrnépeknek sorában, akiknek munkája áldást, boldogságot és virágzó életet jelent. A Gellért-szálló előtt. Korán ébredt a város és a ködös, őszi idő dacára már a hajnali órákban nagy tömegek igyekeztek helyüket elfoglalni azon az útvonalon, amerre a nemzeti hadseregnek kell vonulnia. A Gellért-hegynek Dunára néző sziklái szintén korán megtelnek az ünneplő emberekkel. A legtöbbek kezében virág, gomblyukában pedig nemzeti színű szallag. A Gellért-szálló és a Ferenc József-híd gyönyörű zászlódíszben pompáznak. A szálloda előtti térségen a felvonuló testületek alkotnak kordont, mely csak Kelenföld felé van nyitva. A sok-sok ezernyi tömeg áhitatos , csendben várja a bevonulást. Hirtelen az izgalom moraja fut végig a tömegen. A Fehérvári-úti házak ablakaiból ezernyi kéz lobogtat fehér skendőt, virágok hullanak az útra, jön a nemzeti hadsereg. — Éljen Horthy Miklós! !! — Éljen a mi magyar hadseregünk! — kiáltja ezer és ezer torok ■és kibontakozik a ködből az első csapat. Elől fővárosi lovasrendőrök jön■nek ércsisakjukban, utánuk egy magányos lovas, félpercnyi szünet,azután szép fehér lovon előttünk áll a fővezér. Mellette két zászlótartója, a nemzeti és a fővezéri zászlóval, mögötte vezérsiava, élén Soós Kálmán tábornokkal, a vezérkar főnökével. A fogadtatás. Horthy Miklós fővezér kíséretével az emelvény elé lovagol. Tengerész egyenruhában van, összes érdemrendjei csillognak a mellén. Arca csupa áhitat, rajta ül a nap minden jelentősége. Szoborszerűen ül lován S keményen szemébe néz Bódy Tivadar polgármesternek, aki díszmagyarban, fedetlen fővel tartja üdvözlő beszédét: — A sok szenvedés után — mondja a polgármester — melyet busán nyögött ennek a városnak a népe, ez a mai nap az első, melyen szebb napok reményeivel ébredtünk. Hazaérkeztetek ti, vérünkből való vér és a komor gyászos napok után, melyek lelkünket megülték, kényeinket kisajtolták, idegeinket a kétségbeesésig feszítették, úgy érezzük: fi derengő reményt hoztatok egy szebb jövő iránt, melyért milliók ajka rebeg imádságot. — Hadd jelentse a ti ittlétetek a belső békét, a testvéri megértést, minden hazafinak türelmes együttmunkálkodását a haza felvirulására. A magyarok istene hozott benneteket! Horthy fővezér beszéde. Harsány éljenzés követte a polgármester beszédét, mire Horthy Miklós a következőkép válaszolt: Polgármester úr! Fogadja meleg Szavaiért hálás köszönetemet a magyar nemzeti hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. (Éljenzés.) Mikor még messze voltunk innen, mikor csak halvány reménysugár pislogott bennünk, hogy valaha még fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelyedett nagy várost, átkoztuk és gyűlöltük (igaz!), mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk ... A beszédet ebben a pillanatban a Szent Gellért-hegyen felállított ütegek ágyudörgései akasztották meg, amit zugó éljenzés követett. . . . nem az üldözést és mártíromságot szenvedő, szegény magyar testvéreinket. Szerettük és becéztük ezt a Budapestet, amely az utolsó években a magyar nemzet megrontója lett. (Úgy van!) Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város letagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit (Úgy van!) és vörös rongyokba öltözködött. (Úgy van!) Börtönre vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkivül elprédálta összes javainkat. (igaz! Úgy van!) De minél jobban közeledtünk, annál’ jobban olvad le szivünkről a jég és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város viszszatér megint hazájához (Úgy van!), ha szivéből, lelkéből szereti a rögöt, amelyben őseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink (Éljenzés.), szereti a koronát, a kettős keresztet (Hosszantartó, zugó éljenzés. Felkiáltások: Éljen, a keresztény Magyarország!), szereti a három hegyet és a négy folyót, s szóval magyar hazáját és magyar faját. (Hosszantartó, lelkes éljenzés.) Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegyvert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell. (Éljenzés.) Adja Isten, hogy erre ne kerüljön a sor, hanem azok is, akik vétkeztek vagy bűnösöknek érzik magukat, megtérjenek és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. (Zúgó éljenzés.) A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre. (Zúgó éljenzés.) Diadalmenet az Országházig. A két beszéd után fölhangzott a Himnusz, melyet a fővezér és vezérkara tisztelegve hallgatott végig. Azután megindultak Pest felé és az éljenzés még sokáig szállt a nyomukba. Most rég nem hallott hangok szakítanak bele a levegőbe: a Rákóczi-induló. A menet élén Gersich rendőrfőfelügyelő lovasrendőr-csapatával haladt. Aranyos sisakja csillogott, még a rendőrparipák is büszkén kapták fel a fejüket. Kissé távolabb egy másik lovasrendőr-sor következett, majd két hintó tűnt elénk. Az elsőben a főkapitány díszmagyarban, mellette egyenruhában Behiczky rendőrfőparartcsnok. A második kocsiban egyedül ült Bódy polgármester. Most hirtelen feltűnik hófehér paripáján Horthy Miklós alakja. Az ablakokból megindul a virágeső és a kendőlobogtatás és felzúg a harsogó éljenzés. Horthy köszöntget, mosolyog s kettyüs kezével néha sapkájához nyúl. Mellette a szép őszfejü Soós tábornok lovagol, lova nyugtalanul táncolt a repülő virágesőben. A rajongók a járda belső szélén mennek velük a hosszú körúton s a sziklaszilárd egyesületek háta mögött mint egy áradó tenger megindul a nép a fővezér után. Rögtön a fővezér után lóháton halad a tábornokok és a vezérkar csapata, mellükön pompásan csillognak a medáliák. A gyalogsági ezredek sorát a rohamsisakos zászlóalj nyitja meg, utána vitézi tollal egy rengeteg következik, csupa szilaj dunántúli fiú, zöme a hadseregnek, a komoly és súlyos gyalogság. A hűséges szegedi ezred az első, majd a somogyi szálas legények jönnek, vasmegyeiek, bakonyiak. Utánuk csendőrök masíroznak, gyönyörű kakastollas század és azután csodálatraméltó lovakon véget nem érő négyes sorokban a huszárság. A huszárok után pompás tiszti század menetel,, angolosan vállra fektetett fegyverekkel. Majd tüzérek következnek s egy szakasz tábori csendőr zárja be a hadsereg ünnepi felvonulását. Az Országház téren. A szünet nélkül szitáló eső dacára, már a kora reggeli órákban a város minden részéből valóságos népvándorlás indult meg az Országháztér felé, amely ünnepélyes lobogódíszben várta az egyre nagyobb tömegekben érkező ünneplő közönséget. Megkapó látványt nyújtott a zöld szövettel bevont, fehér fából építelt díszes misesátor, amely a képviselőház homloklépcsőzetén állott. Körötte pálmák, babérfüzérek, mögötte nemes egyszerűen a történelmi Magyarország szimbóluma, a magyar nép újjáébredésének jelképe: a Kereszt. A palota homlokzatán és a homlokzattól a Kúriáig, valamint a földművelésügyi minisztérium épületének tetejéig átfeszített sodronyköteleken a főváros és a nemzet lobogóit lengette az őszi szél is ,a robogódíszes tér minden zugán küldöttségek, iskolák, testületek száz és, száztagú képviselői várakoztak a történelmi pillanatra, amikor a főt vezér a nemzeti hadsereg élén megérkezik a magyar törvényhozás palotája elé. Horthy megérkezik. A tér körül tiszti századok tartották fenn a rendet, a Fálk Miksautca torkolatánál pedig rendőrkor,dan állta útját az ünnepély színhelyére igyekvő hatalmas embertömegeknek. Az óriási tolongás dacára fürge rikkancs fiúk sok ezer példányt adtak el egy emléklapból, amelyen Horthy arcképe mellett a fővezér következő körirata állott: „Fald népe, fajunk törzse, őserényeink letéteményese, hozzád száll köszönetem és meleg üdvözletem a mai napon ebből a nagy, megtévelyedett városból. Ha a te fehér házacskáidból kisugárzó őserő megtölti a kőpaloták és munkásházak lakóinak szívét is, akkor Magyarország nagyobb és hatalmasabb lesz, mint valaha Horthy." Tíz óra előtt néhány perccel érkezett az Országház térre Friedrich István miniszterelnök, akit a közönség soraiból, éljenzéssel fogadtak. Néhány perccel később viharos erővel zúgott föl az éljen az Alkotmány utca felől, amerről a programja szerint az ünnepi menetnek jönnie kellett.. A menet élén nyitott kocsikban a főkapitány és a főpolgármester haladtak itt is. Kijutott a lelkes ovációkból nekik is, de az üdvriadal akkor érte el tetőpontját, amikor a térre a fővezér fehér paripáján belovagolt. A beláthatatlan tömeg feje fölött egyetlen szempillantás alatt valóságos erdő keletkezett a lobogó fehér kendőkből és a merre Horthy elhaladt, virágeső hullott az útjába. Katonás bélcegséggel szállt le a fővezér a lépcsőzet alján paripájáról, hogy átvegye a miniszterelnöknek az ország népe nevében hozzáintézett üdvözletét. Az ország üdvözlete. — Horthy Miklós fővezér! Kegyelmes uram! — kezdte a miniszterelnök. — Itt ezen a téren, amelyen egy év előtt átkos alakról elhangzott, hogy „Nem akarok többé katonát látni“, ezen a téren üdvözöllek és köszöntlek a nemzeti hadsereg élén lelkesedéssel és szeretettel a magyar kormány és a magyar nemzet nevében. (Éljenzés.) — Ez a nemzet tud talpraállani és talpra is fog állani, ha lemond hiú ábrándokról és messze idegenből várt segítségről és csak a saját erejében bízva, tántoríthatatlanul kitart a keresztény nemzeti irány, mellett. (Tetszés.) — Ma már boldogabb jövő felé megyünk. Ez a nemzet már felébredt. Erkölcsi erőnk óráról-órára nő és most már megvan a fizikai erőnk is a nemzeti hadsereg képében. . (Élénk tetszés.) — Gyere Horthy vezér, vedd át ezeket a nemzeti lobogókat, amelyek alatt a te drága katonáid ezt az ezeréves Magyarországot / A díszsátor a képviselőház előtt A fellobogózott hajók a Lánchídnál