Friss Ujság, 1929. május (34. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-18 / 111. szám

FRISS ÚJSÁG 1929 május 1. szombat — Mivel lehetek szolgálatára, szerkesztő u­r? — kérdezte tőle Takács. Valmit kérni óhajtanék a kapitány úrtól. — Parancsoljon. — Kőszegi Lilinek tegnap levelet írtam, amit a mai posta kellett, hogy kézbesítsen neki, s igy valószínű, hogy egyéb leveleivel ezt is lefoglalta a rendőrség. A borítékra rá van nyomtatva a nevem. Galgóczi arca m­egvonaglott. — A kettőnk ismeretségére vonatkozó, kissé kényes dolgokról van benne szó, ame­lyek azonban a nyomozás szempontjából ér­dektelenek. Kapitány úr, győződjön meg erről, olvassa el a levelet és aztán nagyon kérem, adja azt nekem vissza. Takács megfigyelte Galgóczi arcának fel­dúlt vonásait. Már régóta ismerte az újság­írót, akinek nagyrabecsülte kiváló tehetségét és most részvéttel látta, hogy nagy vihar dúl annak lelkében. Felkelt íróasztala mellől és az iratszekrényből elővette Galgóczi levelét. — Parancsoljon, — nyújtotta át neki. Az arcán jóságos, megértő mosoly ült, amelyben részvét is volt s amilyet bírák és rendőrtisz­tek tekintetén lehet csak látni, akiknek nagyon sok alkalmuk volt megismerni az emberi­­szenvedést. — Köszönöm, kapitány úr, — mondta most Galgóczi és hálásan megszorította Takács kezét. Aztán kitámolygott az utcára. A halánté­kán erősen kidagadtak az erek, egész testét a láz égette, amikor felszakitotta a borítékot és szeme, a tegnap irt levélre meredt. Csak egyes mondatokat olvassott el belőle, de ezek egész a szívéig hatoltak. „...Lili, hallgasson m­eg. Szavakkal nem volt alkalmam még magának elmondani és talán nem is tudtam volna... Láttam a te­kintetén, amellyel reám néz, a hangján, aho­gyan velem beszél, hogy az más, mint ahogyan másokkal érintkezik, hogy maga is... Lili, megmondom: szeretem, nagyon szeretem ma­gát és kérem, jöjjön el hozzám... A mi erőnk, győzelmes fiatalságunk nem ismerhet akadályt és az én nagy szerelmem­ kivárja a magam győzelmét és simára egyengeti azt az utat, amelyen maga ér majd el álmai megvalósu­lásához __“ Kiesett a levél a kezéből. Bizonytalan mozdulattal nyúlt utána és felöltője zsebébe gyúrta. Szelid áprilisi szél fújt az alkony sötétjébe borult Dunaparton. Villanyok ezre mosolyogva égett és korzózó párok nevetgél­tek körülötte. Egy nap telt csak el azóta, hogy megírta a levelet és két világ omlott össze. — Nem, ez lehetetlen!... — szakadt ki a sajgó szó Sándorból. Kábul­tan ment fel a lépcsőkön az Erzsé­­bet-híd tövénél és szerelmes levele tartalmát, amely már nem jutott el Lilihez, százszor is elismételte magában. Aztán a halottra gondolt, akinek halántékán kifolyt vére tragikus szen­zációval övezte körül a leány nevét. A pesti utca tülekedő forgalma néha egy-egy pillanat­ra az élet rohanó józanságába zökkentette és az esze ezt súgta neki: Nézd, a levélről senki se tud, még az se, akinek írtad. Dobd ki lel­­­kedből az egészet, gurujts rá egy szivarra és vesd be magad megint az élet rohanó sodrába! De a következő pillanatban lelki szemei előtt ott látta a magas, fekete leányt, mély tiszti szemeivel, amelyben valami eltitkolt bol­dogtalanság lobogott és erős, megalázó hit égett, hogy egyszer mégis kivivja a maga győzelmét és boldogságát. Aztán meg rendőr­tiszt, biró előtt látta, azoknak ajkán ott ült a vád: megölte___ és Lilién a kétségbeesett. Rikoltó védekezés: s­em!... nem!... nem igaz!... Ártatlan vagyok!... Sándor megborzadt a gondolataitól, de néma ajkán már ott ült a tagadás: — Nem, ez lehetetlen!... És percről-percre erősebb lett benne ez az érzés. Már el is határozta: kideríti az igazsá­got, meg fogja menteni Kőszegi Lilit!... És nyugodtabb is már Galgóczi Sándor.... Észre se vette, hogy a körúton jár. Most felült egy villanyosra és bement a szerkesztő­ségbe. A főszerkesztőtől két heti szabadságot kért. Azt is megdöbbentette Sándor sápadt, beteg arca, megadta neki a szabadságot és azzal bú­csúzott el tőle, hogy addig be se jöjjön, amíg meg nem gyógyul. Aztán hazament Galgóczi. Kimerülten, ruhástul, rogyott a díványra és ajkairól csak egy név szállt el nagyon halkan: — Lili... Lili... III. FEJEZET. A lapoknak jól jött ez a szenzáció. Ha a rendőrség nyomozása nem is nyújtott érde­kes meglepetéseket, a színházi kulisszák tit­kait fürkésző szemfüles riporterek bőségesen sok megírni való intimitást tudtak összegyűj­teni a letartóztatott szülésznőről és meggyil­kol lovagjáról. Óriási tömeget vert össze a kíváncsiság Feli­cer Ottó temetésére. Az özvegy negyven éves, de még mindig szép szőke asszony, a két gyerekkel talpig fektében. Nagyon sok rokon, jóbarát, ismerős, és rengeteg kiváncsi. A gyászszertartás előtt néhány újságíró kis csoportba verődve, beszélgetett a halottasház előtt. Galgóczi Sándor is köztük volt. — Ni, még Faragó is eljött a temetésre. —■ jegyezte meg egy szemfüles, fiatal riporter. Az ő számára azonban nem gyász-, hanem örömnap az, amikor Felkert most eltemetik az útjából. Galgóczi már többször hallott pletykát ar­ról, hogy Felkernének udvarlója van, aki miatt többször már szinte majdnem botrá­nyos jelenet játszódott le közöttük és ez dúlta fel a bútorgyáros életét. Eddig nem érdekelte ez a dolog, most azonban itt a koporsó köze­lében, ennek a fiatalembernek kissé ízléstelen megjegyzése feléje terelte az újságíró figyelmét. — Melyik az! — kérdezte. — Hát még olyan ember is van Pesten, aki Faragót nem ismeri! — cinikuskodott a fiatal riporter. Ott az a monoklis, majomképű. Egy magas, fekete, feltűnően elegáns fiatal férfi állt vagy húsz lépésnyire tőlük és két idősebb úrral beszélgetett. Aranyláncos mo­noklit hordott, amelyet időnként leejtett sze­méről és nagyúri nemtörődömséggel lógatott a láncán. — Tehát ez az, — állapította meg magá­ban keserűen Sándor és ösztönös gyűlöletet érzett iránta. Hiszen ha ez nem bolondítja magába Felkernét, nem gázol bele a gyáros életébe, az talán soját se ismeri meg Kőszegi Lilit és akkor... Nem folytatta tovább a gondolatot, ke­serű ízzel telt meg a szája. Cigarettára gyujs­tott, nagyot szippantott belőle, teleszívta a tü­dejét füsttel és amint azt kiengedte a száján, egy sóhajt leplezett el vele. Közben a halottasházban már folyt a szertartás. Kihozták a koporsót, kocsira rak­ták és vitték a megásott sír felé. Vági Pál, a fecsegő kis riporter, Galgóczihoz csatlakozott és nem tágított mellőle. Ki tudja, hogy még milyen haszna lehet a már beérke­zett, befolyásos, híres újságíróból! A temetés véget ért. Az egybesereglett tö­meg oszlani kezdett. Autók robogtak ki a te­metőből, a villanyosokat elárasztották az em­berek. Galgóczy gyalog indult a Rákóczi-út felé és a kis riporter nem tágított mellőle. — Hát azon nagyon csodálkozom, szerkesz­tő úr, hogy Faragót eddig még nem ismerte —­ kezdte el beszélni Vági. — Pedig hát az a hit­vány fráter fogalom itt Pesten. — Mit vétett magának az a szerencsétlen, hogy úgy haragszik rá! —­ Nekem semmit. Volt ugyan egy lovagias ügyünk, azt azonban, a jobb karját kardommal végighasitva, elintéztük. Enyhe mosoly ült most Galgóczy ajkára. Vági látta és zavartan kezdte bizonyítgatni a szinte hihetetlent. — Tudom, hogy nevet ezen, szerkesztő úr és talán el se hiszi, pedig a segédek bizonyít­hatják. Ez a Faragó a világ leggyávább frá­tere, akinek csak a szája nagy. Amit párbajai­ról összehazudik, abból semmi sem igaz. Lehet, hogy nem tetszik nekem elhinni, pedig becsü­letszavamra, én elszántan álltam ki vele szem­ben, azzal is leszámolva, hogy a híres párbaj­hős végez ott velem. Az pedig gyáván meghát­rált a kardom elől és én nem is tudom, hogyan történt,egyszerre csak állj!-t kiáltottak és Fa­ragó karjából patakzott a vér. Nem békültünk ki, pedig bennem megvolt a hajlandóság, mert abban a pillanatban megsajnáltam a bútorgyá­­rosné kitartottját. Néhány pillanatra elhallgatott Vági és ez a „kitartott** most valahogy mellbevágta Galgó­­czyt. Ott állt lelke előtt a világdúlás utáni idők nagyon megszaporodott alakja: a kitartott férfi, a negyven éves gazdag asszony huszon­nyolc éves csinos lovagja. Vági újra beszélni kezdett. Most már áradt belőle a szó és Galgóczy egyre nagyobb érdek­lődéssel figyelt reá. — Nem tudom, mennyire érdeklődik szer­kesztő úr a Felker meggyilkolása iránt, nekem az a szent meggyőződésem, hogy Kőszegi Lili teljesen ártatlan a dologban és az igazi bűnö­sök. Felkérné, a „szőke Manci**, ahogyan min­denfelé nevezni szokták, aki most olyan ügye­sen ontotta a hazug könnyeket a temetésen. Cinkosa pedig az a selyemfiú. — Kérem, Felkert nem Kőszegi Lili gyil­kolta meg, nem is ölte meg senki, mert az sze­rintem öngyilkos lett és ezek ketten kerget­ték a halálba. Galgóczy figyelt a kis riporter minden sza­vára. — Én, kérem, sok mindent tudok róluk. Gyakran járok a „Barátság kaszinódba, mely­nek hőse Faragó és ott néhányan, fiatal újsága Írók sokat beszélgetünk viselt dolgairól. — Két éve tart már a viszony köztük, min­denki tud róla, Felker is tudott, de nem tehe­tett semmit ellene. És ez tette pokollá életét. El se válhatott, mert bútorgyára jórészét az asszony típzományi vagyona tette ki és igy a válással minden felborult volna. Meg aztán a gyerekek miatt se akarta válni, mert azokat imádta. Gyakran voltak heves jelenetek köz­tük, amikor az asszony nem tudott annyi pénzt előteremteni, amennyi Faragónak elég lett volna. És a szegény ördögnek a házában is meg kellett tűrnie felesége szeretőjét. (Folytatása következik.) STELLA LOVAGJA Bűnügyi regény — írta: Simándi Béla 2 És percről-percre erősebb lett benne ez ez érzés: kideríti az igazságot.

Next