Friss Ujság, 1930. július (35. évfolyam, 146-172. szám)
1930-07-17 / 160. szám
6 Ali bejárta vele a csodaszép látványosságoktól bővelkedő török fővárost és történelmi emlékeivel együtt, mindenről el tudta mondani a napkeleti színektől csillogó regéket. Egy ablak mögött meglátta az akkori napok egy legszívrehatóbb látványát. Ez ablak rácsai mögé dugta Enver pasa a megbuktatott és fogságba hurcolt II. Abdul Hamid szultánt. Mintha valamely koporsóból kandikálna elő a kísérteties viaszságra arc, összeráncolt homlokát a gyönyörű palota ragyogó aranyrácsos ablaküvegére nyomva. Innen nézte kimeredt üveges szemekkel a gházi hat fehérlovas díszhintaját, a mellette gyalogszerrel nyargaló főméltóságokat, a csillogó díszt, pompát, a kivonult csapatokat, hallgatta a harsogó zenét, a nyüzsgő tömeg tomboló éljeneit és látta elvonulni a háremet, mindazt, amit a török császári hatalom napkeleti káprázata nyújt és amit mind V. Mehemed szultán rabolt el tőle, az ő eleven sírbatétele árán. — Irs Allah, — mormolta fonnyadt, száraz ajkain — bizonyára nagyot vétkeztem Allah ellen, hogy így kell látnom saját személyemet abban a hajlotthátú, koravén emberben, a diszhintó selyem párnáján gubbasztani és verni a mellemet: la illah, il Allah, így múlik el a világ dicsősége...! Csató Pál szinte sajnálta, pedig csak az imént látta a Jedikül ősrégi falait, a rettenetes emlékű Héttornyot, ahol a legjelesebb magyar vitézek szenvedték keserves rabságukat, vasgolyós rabbilincsekbe láncolva... Egy kis csónakon áteveztek Alival az Aranyszarv öblön. Játszi büszkén és boldogan lubickoltatta a tenyerét a Boszporus csodás színhatású azúrkék vizében, majd elkeveredett egy zsibongó török bazárban, ahol apróságokra alkudozott. A müezzinek siránkozó énekhangjaira lett figyelmes, amely emlékeztette a búcsújáró előénekesek elnyújtott hangjára vagy Kópa Elek csengődi kántor hosszan kiénekelt halotti rigmusaira, amire a sirató asszonyok felelgettek. Az éneklő muezzinek Allahot dicsérgették a minarettek karcsú tornyairól, mely esti ma itt az esthajnali magyar harangszót pótolja. Csató hazasietett. Áldássy őrnagy ur előtt már egy sereg újság, néhány hivatalos pecséttel ellátott levél és két fölbontott távirat hevert. Ezek közt ült, szivarfüst mellett, íróasztalára könyökölve. — No, fiam! Elég érdekes újságot mondok neked. Holnap kimegyünk a török frontra. Enver pasa török csapatokat küldött a keletgaliciai osztrák és magyar hadállásokba, egy zászlóaljat külön nekünk az oláhok ellen Erdélybe és egyet a németeknek az yperni harcvonalba. Ezt nekünk is viszonozni kell. Ezért a napokban ideérkezik egy különítmény a mi hadseregünkből, amely török kötelékben fog harcolni az angolok ellen. Parancsom van, hogy én is ehhez csatlakozzam. És tudod-e hol? Örülni fogsz, ha jó keresztény vagy! Kapaszkodj meg a székben, hogy el ne essél, ha megmondom. Harcba fogunk jutni az angolok ellen — Jeruzsálemben...! Csató Pál először el se merte komolyan hinni. Azon gondolkozott: nincs-e ma április elseje? De látta az őrnagy úr komoly arcát, a hivatalos leveleket nagy fekete pecséteikkel is a két táviratot, amelyeket őrnagy úr, meglobogtatott az orra előtt. — Hát legalább az angolok is megismerik, mi a magyar vitézség! — Az még rendben volna! De sajnos, nem a sorbeli angol katonákkal kerülhetünk szembe, hanem ausztráliai pápuákkal és újzeelandi maorikkal, akik az ábrázatukat tetoválják és mindjárt meg is sütik pecsenyének az elesett ellenséget. Rostélyost süthetnek belőled, Pali! — Azt hiszem, keserű falat lennék nekik, mielőtt a testemből egy szeletet lekanyaríthatnának. — A franciák pedig idehajózták ezekhez a gyurkákat, akik mérgezett nyilakkal lőnek. — Szép társaságban harcolnak az európai kultúráért. És ha eszükbe jut ezt a kezükbe adott fegyvert visszafordítani fölfegyverzőikre a visszasóvárgott ősi nomád szabadságért? — Ez is, meg lehet! — jegyezte meg Áldássy őrnagy elmélázva, akinek tetszett a magyar fiú ez intelligens, gondolkozó agyból sugárzó észrevétele. Háta mögött Ali mutogatott rá, vigyorogva: — Megszökött Ali elől! Volt bazárba! — árulkodott tört magyarsággal. — Hallgass! — mordult rá suttogva Pali. — De Alimegtalálta! Alitól nehéz megszökni! Höhöhö! — folytatta büszke elégültséggel, esetlenül mellét ütögetve, mint egy szőrös orangutáng, mikor a datolyára röhög. — No és vettél valamit? ■— kérdezte Palitól Áldássy. — Igen, éppen mutatni akartam őrnagy úrnak. Egy kis bársonyskatulyát vett elő. Arany női gyürücske volt benne, kék kővel. — Hogy volt ez? — Tíz korona, instálom! — Zsuzsikának? — Igenis! — No majd én elküldöm. Mutasd! („Te áldott jó Mátyás, az igazságos!”) — Tessék! Áldássy megnézte és megcsóválta a fejét: — No, ezt fiam nem küldöm el! Csató Pál ijedt arcot vágott: — Miért... kérem alássan? —■ Mert ez, fiam, nem ér öt krajcárt se! — Mi baja van? — Az, hogy a karikája nem arany, a köve meg kékitőbe áztatott tengerparti kavics, amit millió számra szedhetsz a galathai fövenyben ... Csató őrmester olyan haragosan kikelt magából a felfedezésre, hogy egyik legkacskaringósabb babakáromkodás szaladt ki a száján, megfeledkezésében. — Óh az a gazember török, — tette hozzá mentegetődző szavak kíséretében. — De hogy ilyen alávalóan megcsalt a gazember! Pedig kérem, még a különbséget is megmutatta. Elővett egy üvegcsét, abból rácsöppentett valamit előbb egy rézgyűrűre, amire zöldszám hab kezdett pezsegni a helyén, ezen pedig semmit se fogott. Ali röhögött: — Annak az üvegnek két csöve volt.Egyik választóvíz, másik tiszta. Höhöhö! Úgy kell, minek szöktél Alitól! Höhöhö! Csaló szeretett volna egyet rúgni rajta: — Csaló, gazember török! Még meg is esküdött Allahra, hogy arany. És még azt mondják, hogy a török becsületes. Hiába nem esküszik Allahra! Gazember török! Ali Dagat erre kissé elkomolyodott és fejét rázta: — Török becsületes! Török nem csal! Török nem esküszik Allahra! Török utcán talál, mi nem övé, fölveszi, keres szöget házfalon, míg nem talál, arra fölakasztja. Nem lop, nem csal, nem károsít meg senkit! — Hisz zöld turbán volt a fején, zöld kaftán a testén, gyöngyös papucsok a lábain. — Csak turbán, kaftán, papucs volt török! Höhöhö! Ő nem örmény volt, nem török, höhöhö! Áldássy százados bólintott: — Egész bizonyos, hogy örmény volt, fiam és nem török! Aki jól jellemzi saját! — Egész bazár örmény! Höhöhö! Őrmester engem nem kérdezett! Höhöhö! Becsapta örmény! Úgy kell, höhöhö! Áldássyt bosszantotta ez a röhej. A tanulatlan török kikacag most egy körmönfont magyar bakaaltisztet. Szinte szemrehányóan pattogta Palira: — No hallod! Röstelem, hogy egy magyar bakaőrmester egy hitvány örményt hagyott túl járni az eszén. — Becsapott, őrnagy úr, az igaz! De az én eszemen azért nem járt túl. Mert ez a rézgyűrű még mindig többet ér, mint amit én adtam neki. — Hát ugyan mit adtál neki? rfagjfe — Egy pesti török tizkoronást! — Milyen az? — Olyan kérem, amelyiknek csak az egyik oldala magyar tizkoronás bankjegy. A másik oldalára ez a három szó van írva: Török szerencséje örök! Áldássynak könnyei is kicsurrantak nevettében, mikor a magyar bakafurfang e slágeréhez még Ali oly bután bámuló pofáját is látta a megsajnált magyar bajtársra rámeredni. — Hát ez jó! Az osztálysorsjáték reklámja, mint magyar bankjegy! És az örmény még csak vissza se meri hozni. Mert őt dutyiznák be a hamis aranyért! No ezt jól csináltad, Palkó! — Jól csináltam, mert ha ez a gyűrű arany lett volna, azért a reklámért is vissza■mentem volna, hogy jóval kicseréljem. Csak biztonságért adtam oda...! De bár találkozhatnék még egyszer azzal az örménnyel, aki olyan szentül megesküdött Allahra...! XI. A smyrnai hadnagy testamentuma A Dardanellák keskeny kis tengerszoros, Nagaránál a túlsópart alig van két kilométer, de századokon át az egész világ minden hajóhada itt állt, hogy az orosz flotta be ne sétálhasson Konstantinápoly elfoglalására, mely az európai Törökország halálát jelentette volna. A Fekete-tenger ez irigyelt szűktorkú vizikapujára egyszerre a hajóóriások özöne okádta a gyilkos ágyutüzet, amint a vitéz török nemzet nyíltan mellénk állt és megkezdte szövetségünkben segítő és védelmi háborúját. Angol, francia flották szállították szakadatlanul három világrészből a szuronyharcokra szánt szines rohamcsapatokat. Töméntelen vér folyt el, mig a gallipoli félszigeten partra szállíthatták a csapatokat s ideiglenesen megvetették lábukat. Itt már a vitéz Kemál bey parancsnokolt egy hadosztály élén. A török hadsereg bővelkedett jeles vezérekben. A török katonában újra felcsillant a hajdan hódító ősök minden megcsodált vitézsége. Az angol katona rettegett, mikor a török kiugrott a lövészárkokból és neki indult a „szündisü büzsüm”-re, magyar honvéd-nyelven: szurony-rohamra. " (Folytatása következik.) Csata őrmester haragosan kikelt magából e felfedezésre FRISS ÚJSÁG 1930 július 17, csütörtök