Friss Ujság, 1932. május (37. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-01 / 96. szám

TV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA hette megint egy kicsit... a vitéz százados urat. (— Jaj de szép ember! Jaj de szép em­ber! ...) Garagos most gondolt egyet és kisietett a szobából. A folyosó fogasáról leakasztott egy vastag, bivalybőrből font korbácsot. Ezt ke­zére csavarta és gyors lépetekkel haladt vis­s­sza a tornác felé, esetleg élénkebb távozásra serkenteni Boronkay Tóbiás urat, ha még mindig nem találta volna meg rövid időköz­ben a Garagos-kúria udvaráról kivezető kaput. De amint kilépett a tornácra, nagy meg­lepetésére különös látvány tárult eléje. Ott volt még Boronkay. Igaz, hogy távo­zóban, már jó messze a kapunál, de ott állt előtte összefont karokkal — Piroska, Piroska, ez a sehonnai, céda lány!.­. Előrehajlik ez a leány és a fülébe sugdos Valamit annak a gonosz, feketelelkü ember­nek. Ott áll ez a céda azzal a zsiványok cim­borájával. (Hogy összeillenek!) Suttog valamit, suttog, mire az a gonosz ember még egyszer a puskájához nyúl, fel­­hörken, káromkodik, pattog, fenyegetődzve a puszta felé kiabál és elrohan. (Igen! Most szövetkeztek össze az ő házá­nak megrontására. A démoni lelkű lány alat­tomosan bujtogat, a kiebrudalt gaz kalandor fogadkozik. Jól egymásra találtak. Ah, de bár­mit főztek ki e puszta ellen, ő is résen lesz, a két öklével, az igazság erejével, így gondol­ta ezt Garagos.) Piroska a tornác felé tartott. — Éppen jókor jössz erre! — mormogta magában a gazda. Bevárta, míg a tornácig ér. Tiltólag in­tett neki, hogy álljon meg, ne szentségtele­­nítse meg valahogy lépteivel a lépcsőzetet és lelkéből fakadt mély gyűlölettel förmedt rá: — Vissza innen! Mi trafikálni valód volt neked azzal a gonosz Boronkay Tóbiással? Piroskát meglepte a kérdés. Hisz azért jött ide, hogy gazdájamat valahogy figyel­meztesse a fenyegető veszedelemre, mely e hitványlelkű kalandor részéről érheti. Azt akarja éppen tudtára adni, hogy szeme láttára fenyegette meg puskával a házat, hát óvakod­janak tőle. Még a katonai komisszióval is fe­­nyegetődzött és éppen azért rohant el, hogy azt elhívja, vagy ha valami rejteni való volna a házban, rejtsék el gondosan, jóelőre, mert egészen bizonyos, hogy Boronkay a komisz­­szióval fog ide visszatérni... Ezt akarta elmondani Piroska. De gazd­­ájam megelőzte őt. Azt kérdezte, amire a leg­kényesebb volt felelni a nemeskeblű leány­nak. Mit is feleljen arra, hogy mi trafikálni valója volt Boronkayval? Hát legyalázta, megfenyegette a tíz köl­tével és megmondta Boronkaynak, hogy nem­­ egy­ gyenge nő, hanem egy szörnyű furia fog­ja őt itt várni, minden bosszúra készen, ha az ő kedves gazdája ellen egy gonosz lépést is mer tenni. Ezt mondta! Hát ezt nem felelhette gazdáramnak. Mert ezt gazdáram talán el se hitte volna. Talán hazugnak nevezi érte és ez még jobban fájt volna tiszta szándékú, ártatlan lelkének. Ha meg elhiszi, akkor meg dicsekvésnek tartaná, vagy számításnak, vagy tudja a jó ég mi mindennek, csak annak nem, amit e leány gazdája és háza népe iránt valóban érez. Szinte elszégyelte magát a szegény lányka és mélyen elpirult a gondolatra is: hátha gazdájam most meghallotta onnan a tornáé­ról, mit is mondott ő a gonosz Boronkay­­nak ... Még utóbb kikap, hogy mi köze is van a Garagos-család házi dolgaihoz? — Semmi, gazdáram... Semmi!... — ügy! Semmi? — rivált rá Garagos An­drás villámló szemekkel. — Azt hiszed vak, süket vagyok? Most már egészen tisztán lá­tok. Gonosz, kétszínű, kígyólelkű nő vagy, aki fizetett ellenségemmé lettél a házamnál. De most már elég. Betelt a mérték. Saját sze­meimmel győződtem meg az imént álnoksá­godról. Tudd meg tehát, hogy e percben kitelt nálam az esztendőtök. Szedd össze a sátor­fádat és mars, ki a házamból! Estéiig elpusz­tuljatok innen! Érted? Ne lássalak többé itt benneteket. •­ Piroska a megdöbbenéstől és a rémület­től hátratántorodva nézett a gazdára e méltat­lan szavak hallatára. Képtelen volt e szörnyű igazságtalansággal szemben egy érthető, vilá­gos szót is kiejteni igazolásra. Kétségbeeset­ten kulcsolta össze kezeit s csak zavarodottan hebegte: — De gazdáram!... — Semmi beszéd tovább! — vágott közbe határozottan Garagos. — Pusztuljatok, érted? A lányka bement a kis béreslakba. Ne­gyedóra múlva édesapjával megjelent a kü­szöbön. Ami kis batyujuk volt, összeszedték, készen voltak, hogy kiköltözzenek innen. IV. Hívatlan vendégek Marci ijedten rohant le Garagos uramhoz — Gazduram, gyürnek! — Kik!? — Ok! És elkezdett lélekszakadtából beszélni, mi­alatt egész testében reszketett. Garagos kissé elgondolkozott. Marci előadásából tisztában volt vele, hogy a hírhedt Arany Bandi látogatott be hozzá egész bandájával. Tudta, miért jönnek? Éhesek és szomjasak, mint rendszerint és egy kis elemózsiát várnak. (Vasárnap folytatjuk.) 1932 május 1 1932 május 1. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA T. aFILISS- UJSÁG 'KEgfeNYIáliM. Dicsőséges rabbilincsek — Regény 1849-ből — Irta: Gelsei-Biró Zoltán 15 Elhárította szerényen egyelőre a kézfo­gást és miután Boronkay Tóbiás kiszavalta magát egy szuszra, most már, mielőtt e címe­res nemesi marokba belecsapott volna, el­kezdte mondani ő is a maga mondókáját, eleinte csendesen, szelíden,­ kimért, mérsékelt hangon, csupán csak a két szeme szórva egy­­egy elnyomott villámot. — Amit én mondok még rövidebb. Ahhoz se kell tanú. Ezek után még csak azt adom elő is tekintetes úrnak, hogy amikor kitetszik erről a kis tanyáról menni és kiér a tekin­tetes úr oda arra a szép kanyargós útra, ott a Krisztus-feszület előtt, forduljon meg még egyszer a tekintetes úr és nézze meg ezt a há­zat. Nézze meg jól, de úgy nézze meg, mint aki utoljára látta meg ezt a hajlékot. Mert ha még egyszer eszébe jutna a tekintetes urnak az a bátorság, hogy betegye a lábát ebbe a becsületes házba, hát én arra a Krisztus­feszületre esküszöm, hogy úgy leütöm a de­rekát az urnak, de úgy leütöd, hogy soha többé senkinek nem nyújtja oda úri parolá­ját a gazemberségre. Értette az úr? Boronkay Tóbiás úr? Pernahajder, rongy, gazember úr! Most pedig: ott a kapuajtó! Kotródjon ki az úr, rajta, de tüstént ám, nehogy elfusson a méreg és az eskümet valahogy ebben a mi­nutumban végrehajtsam... Egyelőre meg­egyeztünk. Arra a kijárás! Jó napot kivánok, tekintetes után!... ,­­ András kinyitotta a tornáeajtót, belépett rajta, hevesen becsapta maga után és t­e­rr­­h­ázban- otthagyva magára Bo­­ronkay Tóbiást... a szemébe­ vágott egyezség­gel... Hadd eméssze... Boronkay előbb ámult-bámult, földbe gyö­keredzett lábakkal, mintha egy leforrázott ólomoszloppá vált volna Az ábrázata elfehéredett, mint a kréta, az alja leesett, a szája tátva maradt... egy pil­lanatra m­a­­lm megállt volna a szívverése. Azután, mikor az a nehéz tölgyfaajtó be­­csapód­ott ott az orra előtt, ettől a csattanás­­tól felocsúdott ámulatából. Akkor tért csak magához és tört ki belőle most már valójában az is­zi Boronkay Tóbiás. Az a Tóbiás, aki már nem alakoskodik, aki nem játszik, nem színészkedik, hanem ki­tör, agyába tódult lángoló fekete vére egész mivoltában... A koldussá lett, bűnre tévedt egykori dölyfös földesúr, akit porig aláz le úri gőgjé­vel, nemesi címerével az egyszerű paraszti becsület, itt egy polgárnak becsapott ajtaja előtt... Lekapta válláról puskáját. Rázta, rázta fenyegetően a tölgyfaajtó felé, mintha most rögtön bele akarna lőni és ordította úgy, mintha még mindig ott állna előtte Garagos András — Micsoda? Mit mondtál, paraszt? Nekem mondtad ezt... paraszt? Nekem, nagybessenyi és boronkaházi Boronkay Tóbiásnak? Nekem? Akinek az ősapja már jeruzsálemi Endre alatt várispán volt?... Nekem merted ezt mondani, paraszt?... Azután hosszan, rekedten fölkacagott, mintha a pokol mélyéből a sátán fakadt vol­na hahotára: — Hahaha! A torkodra forr ez, paraszt! Torkodra, mielőtt szólhatnál! Nem alszol te ma már itthon! Madár van a kalitkában! Ki­kotyogta a kis oktondi galambocska. Rátok küldöm a vércsét! — Mindnyájatokat elvisz, paraszt!... — Hahaha!. . Pokoli kacajjal rohant le a tornác lépcső­jén és hosszú léptekkel haladt a kapu felé. Az udvar közepén, a béres kunyhó mögül váratlanul eléje toppant a lenhaju béres­­lányka. Ibolyakék sz­íveiből fenyegető tekin­tet lövött feléje. Útját állta az átkozódó Boronkaynak és ingerült hangon kiáltotta egyenesen az ar­cába: — Mindent hallottam! Boronkay kissé megütődött, majd meg­vető tekintettel mérte végig a lányt. Bosszan­totta, hogy még ez a senki is szembe mer vele szállni. Sőt még talán leckéztetni is akarja. Mérgében meg összeszidni se tudta. Gúnyo­san rávigyorgott: — Hát te is vagy a világon? Te kis zöld Véka, te! Hát mit hallottál? Te átszéli kendőn­két­­tel.

Next