Friss Ujság, 1932. május (37. évfolyam, 96-118. szám)
1932-05-01 / 96. szám
TV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA hette megint egy kicsit... a vitéz százados urat. (— Jaj de szép ember! Jaj de szép ember! ...) Garagos most gondolt egyet és kisietett a szobából. A folyosó fogasáról leakasztott egy vastag, bivalybőrből font korbácsot. Ezt kezére csavarta és gyors lépetekkel haladt visssza a tornác felé, esetleg élénkebb távozásra serkenteni Boronkay Tóbiás urat, ha még mindig nem találta volna meg rövid időközben a Garagos-kúria udvaráról kivezető kaput. De amint kilépett a tornácra, nagy meglepetésére különös látvány tárult eléje. Ott volt még Boronkay. Igaz, hogy távozóban, már jó messze a kapunál, de ott állt előtte összefont karokkal — Piroska, Piroska, ez a sehonnai, céda lány!.. Előrehajlik ez a leány és a fülébe sugdos Valamit annak a gonosz, feketelelkü embernek. Ott áll ez a céda azzal a zsiványok cimborájával. (Hogy összeillenek!) Suttog valamit, suttog, mire az a gonosz ember még egyszer a puskájához nyúl, felhörken, káromkodik, pattog, fenyegetődzve a puszta felé kiabál és elrohan. (Igen! Most szövetkeztek össze az ő házának megrontására. A démoni lelkű lány alattomosan bujtogat, a kiebrudalt gaz kalandor fogadkozik. Jól egymásra találtak. Ah, de bármit főztek ki e puszta ellen, ő is résen lesz, a két öklével, az igazság erejével, így gondolta ezt Garagos.) Piroska a tornác felé tartott. — Éppen jókor jössz erre! — mormogta magában a gazda. Bevárta, míg a tornácig ér. Tiltólag intett neki, hogy álljon meg, ne szentségtelenítse meg valahogy lépteivel a lépcsőzetet és lelkéből fakadt mély gyűlölettel förmedt rá: — Vissza innen! Mi trafikálni valód volt neked azzal a gonosz Boronkay Tóbiással? Piroskát meglepte a kérdés. Hisz azért jött ide, hogy gazdájamat valahogy figyelmeztesse a fenyegető veszedelemre, mely e hitványlelkű kalandor részéről érheti. Azt akarja éppen tudtára adni, hogy szeme láttára fenyegette meg puskával a házat, hát óvakodjanak tőle. Még a katonai komisszióval is fenyegetődzött és éppen azért rohant el, hogy azt elhívja, vagy ha valami rejteni való volna a házban, rejtsék el gondosan, jóelőre, mert egészen bizonyos, hogy Boronkay a komiszszióval fog ide visszatérni... Ezt akarta elmondani Piroska. De gazdájam megelőzte őt. Azt kérdezte, amire a legkényesebb volt felelni a nemeskeblű leánynak. Mit is feleljen arra, hogy mi trafikálni valója volt Boronkayval? Hát legyalázta, megfenyegette a tíz költével és megmondta Boronkaynak, hogy nem egy gyenge nő, hanem egy szörnyű furia fogja őt itt várni, minden bosszúra készen, ha az ő kedves gazdája ellen egy gonosz lépést is mer tenni. Ezt mondta! Hát ezt nem felelhette gazdáramnak. Mert ezt gazdáram talán el se hitte volna. Talán hazugnak nevezi érte és ez még jobban fájt volna tiszta szándékú, ártatlan lelkének. Ha meg elhiszi, akkor meg dicsekvésnek tartaná, vagy számításnak, vagy tudja a jó ég mi mindennek, csak annak nem, amit e leány gazdája és háza népe iránt valóban érez. Szinte elszégyelte magát a szegény lányka és mélyen elpirult a gondolatra is: hátha gazdájam most meghallotta onnan a tornáéról, mit is mondott ő a gonosz Boronkaynak ... Még utóbb kikap, hogy mi köze is van a Garagos-család házi dolgaihoz? — Semmi, gazdáram... Semmi!... — ügy! Semmi? — rivált rá Garagos András villámló szemekkel. — Azt hiszed vak, süket vagyok? Most már egészen tisztán látok. Gonosz, kétszínű, kígyólelkű nő vagy, aki fizetett ellenségemmé lettél a házamnál. De most már elég. Betelt a mérték. Saját szemeimmel győződtem meg az imént álnokságodról. Tudd meg tehát, hogy e percben kitelt nálam az esztendőtök. Szedd össze a sátorfádat és mars, ki a házamból! Estéiig elpusztuljatok innen! Érted? Ne lássalak többé itt benneteket. • Piroska a megdöbbenéstől és a rémülettől hátratántorodva nézett a gazdára e méltatlan szavak hallatára. Képtelen volt e szörnyű igazságtalansággal szemben egy érthető, világos szót is kiejteni igazolásra. Kétségbeesetten kulcsolta össze kezeit s csak zavarodottan hebegte: — De gazdáram!... — Semmi beszéd tovább! — vágott közbe határozottan Garagos. — Pusztuljatok, érted? A lányka bement a kis béreslakba. Negyedóra múlva édesapjával megjelent a küszöbön. Ami kis batyujuk volt, összeszedték, készen voltak, hogy kiköltözzenek innen. IV. Hívatlan vendégek Marci ijedten rohant le Garagos uramhoz — Gazduram, gyürnek! — Kik!? — Ok! És elkezdett lélekszakadtából beszélni, mialatt egész testében reszketett. Garagos kissé elgondolkozott. Marci előadásából tisztában volt vele, hogy a hírhedt Arany Bandi látogatott be hozzá egész bandájával. Tudta, miért jönnek? Éhesek és szomjasak, mint rendszerint és egy kis elemózsiát várnak. (Vasárnap folytatjuk.) 1932 május 1 1932 május 1. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA T. aFILISS- UJSÁG 'KEgfeNYIáliM. Dicsőséges rabbilincsek — Regény 1849-ből — Irta: Gelsei-Biró Zoltán 15 Elhárította szerényen egyelőre a kézfogást és miután Boronkay Tóbiás kiszavalta magát egy szuszra, most már, mielőtt e címeres nemesi marokba belecsapott volna, elkezdte mondani ő is a maga mondókáját, eleinte csendesen, szelíden, kimért, mérsékelt hangon, csupán csak a két szeme szórva egyegy elnyomott villámot. — Amit én mondok még rövidebb. Ahhoz se kell tanú. Ezek után még csak azt adom elő is tekintetes úrnak, hogy amikor kitetszik erről a kis tanyáról menni és kiér a tekintetes úr oda arra a szép kanyargós útra, ott a Krisztus-feszület előtt, forduljon meg még egyszer a tekintetes úr és nézze meg ezt a házat. Nézze meg jól, de úgy nézze meg, mint aki utoljára látta meg ezt a hajlékot. Mert ha még egyszer eszébe jutna a tekintetes urnak az a bátorság, hogy betegye a lábát ebbe a becsületes házba, hát én arra a Krisztusfeszületre esküszöm, hogy úgy leütöm a derekát az urnak, de úgy leütöd, hogy soha többé senkinek nem nyújtja oda úri paroláját a gazemberségre. Értette az úr? Boronkay Tóbiás úr? Pernahajder, rongy, gazember úr! Most pedig: ott a kapuajtó! Kotródjon ki az úr, rajta, de tüstént ám, nehogy elfusson a méreg és az eskümet valahogy ebben a minutumban végrehajtsam... Egyelőre megegyeztünk. Arra a kijárás! Jó napot kivánok, tekintetes után!... , András kinyitotta a tornáeajtót, belépett rajta, hevesen becsapta maga után és terrházban- otthagyva magára Boronkay Tóbiást... a szemébe vágott egyezséggel... Hadd eméssze... Boronkay előbb ámult-bámult, földbe gyökeredzett lábakkal, mintha egy leforrázott ólomoszloppá vált volna Az ábrázata elfehéredett, mint a kréta, az alja leesett, a szája tátva maradt... egy pillanatra malm megállt volna a szívverése. Azután, mikor az a nehéz tölgyfaajtó becsapódott ott az orra előtt, ettől a csattanástól felocsúdott ámulatából. Akkor tért csak magához és tört ki belőle most már valójában az iszi Boronkay Tóbiás. Az a Tóbiás, aki már nem alakoskodik, aki nem játszik, nem színészkedik, hanem kitör, agyába tódult lángoló fekete vére egész mivoltában... A koldussá lett, bűnre tévedt egykori dölyfös földesúr, akit porig aláz le úri gőgjével, nemesi címerével az egyszerű paraszti becsület, itt egy polgárnak becsapott ajtaja előtt... Lekapta válláról puskáját. Rázta, rázta fenyegetően a tölgyfaajtó felé, mintha most rögtön bele akarna lőni és ordította úgy, mintha még mindig ott állna előtte Garagos András — Micsoda? Mit mondtál, paraszt? Nekem mondtad ezt... paraszt? Nekem, nagybessenyi és boronkaházi Boronkay Tóbiásnak? Nekem? Akinek az ősapja már jeruzsálemi Endre alatt várispán volt?... Nekem merted ezt mondani, paraszt?... Azután hosszan, rekedten fölkacagott, mintha a pokol mélyéből a sátán fakadt volna hahotára: — Hahaha! A torkodra forr ez, paraszt! Torkodra, mielőtt szólhatnál! Nem alszol te ma már itthon! Madár van a kalitkában! Kikotyogta a kis oktondi galambocska. Rátok küldöm a vércsét! — Mindnyájatokat elvisz, paraszt!... — Hahaha!. . Pokoli kacajjal rohant le a tornác lépcsőjén és hosszú léptekkel haladt a kapu felé. Az udvar közepén, a béres kunyhó mögül váratlanul eléje toppant a lenhaju béreslányka. Ibolyakék szíveiből fenyegető tekintet lövött feléje. Útját állta az átkozódó Boronkaynak és ingerült hangon kiáltotta egyenesen az arcába: — Mindent hallottam! Boronkay kissé megütődött, majd megvető tekintettel mérte végig a lányt. Bosszantotta, hogy még ez a senki is szembe mer vele szállni. Sőt még talán leckéztetni is akarja. Mérgében meg összeszidni se tudta. Gúnyosan rávigyorgott: — Hát te is vagy a világon? Te kis zöld Véka, te! Hát mit hallottál? Te átszéli kendőnkéttel.