Friss Ujság, 1933. március (38. évfolyam, 49-73. szám)
1933-03-15 / 61. szám
2 Egy tavasz felé írta: Szép Ernő A tavasz nem úgy jön, mint a vihar. Csendesen,titkosan gyűlik a tavasz, akár a reggel a pitymallat piros sejtelmétől a fölkelt Nap gyémántos fenyözönéig. Megfogan a tavasz a földben, mint a vers a poéta lelkében; elindul, mint a titokteljes üzenet a muzsikus fülébe, a tenger messzi zúgása körül. Halovány terv először a tavasz a Földabroszon. Öltésenkint, szálankint lesz felséges poézis a tavaszból, hangjegyenkint, taktusonkint fejlődik a Természet isteni dala. Ha elszökhetnem édesebbik hazámba, a szabad földre, erdőremezőre, áhítattal várni, szorongva, lelkendezve, a Tavasz teljesedését! Itt leskelődöm, itt figyelem napról napra a város fogságában a titkos kezdetet, a varázslatos készülődést. Édes Istenem, honnan is számítsam a tavasz indulását? ! Attól a déltől talán, mikor még hideg van, mikor még hó ragad a háztetőn, meg az utcai lámpákon, de hirtelen meglepő világossága van a téli napnak, az ablakok szinte felkacagnak végig a városon. És a verebek aznap be nem jelentett gyűlésekre rebbennek össze a József tér meg a Szegényház tér fáira, puccsot határoznak el rettentő zsivajjal, nem tudnak titkolódzni. A kertek, ligetek rigói is próbálnak egy-egy hangot a furulyájukon. A cinkét is neszelem ilyen fényes napon, hogy bátrabban, éÜ£ubban szól egyik a másikhoz: ieikém, picikém, kicsikém, picikém! Másnap megint hull a hó, elsápad megint a levegő. De a jégtáblák sovánvadnak a Dunán, töredeznek, némelyik már annyi csak, mint valami úszó fátyol. S ez a késői hó egykettőre felszikkad, harmadnap elfelejtettük. A föld arcán kis izzadás ütközik ki. Apró tócsákat vesz az ember észre, ha Budán jár, vagy Kőbánya felé viszi a villamos. A hőmérő esését újságolják egymásnak, örülünk, hogy ennyi örömöcskét híresztelhetünk. Észrevettem, hogy délután öt órakor is világosság van, a szobában se kell a villanyt felcsavarni. A föld puhul, puhul mint a szív. És valamilyen fukar, finom por lepte el a cipőm orrát ma a járdán, örülök neki. Nincs még melegség, de ragyogón süt a nap. Biztatás, szeretet ez a napsütés. A lélek már érzi, már élvezi a melegséget, ami ígérve vagyon. Az iskolás gyerekeknek szaladós kedvük támad, kergetőzve menekülnek déli harangszó alatt az iskola kapun kifelé. Kutya pajtásainknak is tavaszi kedvük kerekedik. Ugrándoznak, rángatják a kutyaszíjat, játszhatnának, rögtön vágtáznak, ha szabadjukra engedik őket. Az uccán megjelen a hóvirág. A virágüzlet kirakata szinte fellobban. Idegen tavasz, álmodott tavasz. Az ucca boltjai is virágzásnak indulnak, pirossal, rózsaszínnel, kékkel. A fák, a fák, a néma komoly fák olyan csoda sápadtan, mozdulatlanságban állnak. Várakoznak. Sejtelem, ihlettség alatt. A bokrok vékony vesszei is valami megható sápadtsággal fogadják a napfényt. Mintha dideromiének, mintha félnének, remélve borzadva könyörögnének: ne még, ne még... És indul így tavasz felé parkokban, kertekben egy kísérteties levélhullás, látjátok? Aki tavalyi levél még az ágon felejtődött, sötéten, halkan zörögve hulldogál lefelé. Az eső majd szépen eltemeti őket, halottaikból új élet erjed a földben. Most még halva is álmodnak valami életet a napon, lebbeznek, futkároznak, csodálatos halotti hollétét járnak. Az utak kicsi véletlen kavicsai, azok is élni, élni szeretnének, így tavasz felé. Úgy megragyogunk a napsütés alatt. Sejtem, hogy eszmélnek, erőlködnek, moccanni óhajtanak, csigabigák szeretnének lenni. A lovak bőrét bearanyozza a nap. A kocsisok indulva integetnek a hídon egymásnak. Az autó nikkel vonalai szikráznak. A sofőrről lekerül a bunda. Benzinszag tolakodik az ember orrába. Ez a tavasz első lehellete a városon. Tegnap észrevettem, egy bolt már nyitva hagyja az ajtaját. Ma pedig elnéztem egy uszályt, amelyik alulról, Mohács felől vándorolt a Duna vizén. Micsoda zászló ez, szerb, bolgár, vagy török? — a tavasz zászlója. A budai hegyháton fakó havat látni, úgy nézem, mint a tavalyi krétafelhőt a táblán a gimnáziumban, mikor az új osztályba benyitottam. Az égett odafenn az a fehér habocska, mosolygó, az már tavaszi felhő. Angyalfej. Csókot intek neki a lejtemből. FRISS UJSÁG 1933 március 15. szerűn Ma nyolcvanöt esztendeje... 85 esztendővel ezelőtt történt. A nagy múlt, amely a történelem lapjain aranybetűs fejezettel kezdődik, a háború óta különösen élő valósággá változott, 85 esztendős távlatból visszapillantva keserűen kell gondolnunk arra, hogy a trianoni Magyarország függetlensége mennyire más, mint aminőről a 48-as idők rajongó hősei és diadalmas félistenei álmodoztak. Akkor az osztrák zsarnokság jármából való felszabadulás és a középkori társadalmi rend átformálása volt a cél. Hogy ezt a célt elérhessék, forradalomnak kellett jönnie és ez a forradalom elkerülhetetlenül és ellenállhatatlanul be is következett. Emlékezzünk a régiekre. Nem máról holnapra robbant ki 1848 március 15-ének vértelen forradalma. Benne volt az idők szellőjében, amely nyugatról hozta Magyarország felé a felszabadulás eszméjét. Franciaországban a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje már a diadalra jutott és még Bécsben is, a császárság ősi fellegvárában megmozdult a nép. Magyarországon a szabad szó és szabad szellem vértanukat követelt és az osztrák zsarnokság Martinovicsot, és társait a Vérmeőn nyakaztatta le. Táncsics Mihályt pedig 1846-ban a budai vár börtönébe vetette, azért, mert két vöriratban sajtóvétséget követett el és a sajtóvétség abban állott, hogy követelte a cenzuramentes szabad sajtót. A szabad sajtó megteremtése, a gondolat szabadsága: ez volt a 48-as felszabadulási törekvések legfontosabb jelképe. Az osztrák csendőrök valósággal kémrendszerrel hálózták be az országot, suttogni sem volt szabad és mindenkire, aki bátran ki mert állani a magyar név igazáért, fegyverek csövét szegezték. Az eseményeket azonban nem lehetett feltartóztatni. (A nagy idők meghozták a hivatott vezéreket. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasváry Pál, Irinyi József, Bukovszky Gyula és a névtelen lelkes ifjak egész serege nap, mint nap összejött és lázas igyekezettel készítették elő azt a nagy munkát, amellyel az új Magyarország alapjait akarták lerakni. Egy lelkes, külföldet megjárt 26 éves újságíró, Irinyi József megszövegezte a 12 pontot, amelynek címe: „Mit kíván a magyar nemzet? Ezt a kiáltványt valamennyien jóváhagyták, akik a reformtörekvések élén állottak. A márciusi ifjak Milyen lázas, milyen lelkes megbeszélések folytak ezek között az ifjak között, akik a Pilvax-kávéházban óriási pipafüst mellett a nemzet szebb jövőjét színezgették. És amikor a reformklub egy vacsorájára összejöttek, az Irinyi által összeállított 12 pontot kitörő örömmel tették magukévá. Ebben a 12 pontban az elnyomott nemzet legfontosabb kívánságai voltak összefoglalva. Milyen vakmerőség volt ekkor követelésekről beszélni, amikor Budán az osztrák helytartótanács mindenható hatalommal tört le minden megmozdulást. Beszélni akkor, amikor beszélni nem volt szabad és amikor a lapokat osztrák cenzor bírálta felül. A szabadság mozgalmának legmozgékonyabb és legkitartóbb vezére kétségtelenül Petőfi Sándor volt, akit fiatal felesége lázasan biztatott a cselekvésre, sőt a harcra is. Azt szerette volna, ha a rongyos dolmányban járó költő-férj a bécsi kapunál csákót nyom a fejébe és karddal kergeti el az osztrákokat. De a cselekvés izgalma benne égett a többi óvatosabb lelkekben is. Vasváry Pál, aki később hősi halált halt és Jókai Mór, a halhatatlan emlékű regényíró, maguk is úgy látták már, hogy nem lehet többé habozni. Lent Horvátországban Jellasseh bán horvátjai köszörülték kaszáikat a magyarok ellen. A Felvidéken Hlinkáék egyre másra gyújtogatták fel a magyar szérüket, Erdélyben az oláhok úgy akasztattak, hogy a halállal elhangzott egészen Pestig. Március 15-ike A kora reggeli órákban Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasváry Pál, Bulyovszky, mintha csak megbeszélték volna, összetalálkoztak. A Szőnyeges autóbaleset mint tanítási eszköz Philadelphiában sofőrtanfolyamon sződeges baleset formájában tanítják mest az autormobilistát, hogy miképpen kerülheti el a gázolást. nagy esemény benne volt a levegőben. — Ki kell nyomtatni a 12 pontotót! — mondotta Petőfi. — És Petőfi nemzeti dalát, a Talpra magyart! — tette hozzá Vasváry Pál. — Hogy „rabok tovább nem leszünk!“ — folytatta Jókai Mór. — Kinyomatni! Igen, de hol? — Vigyük a cenzorhoz javasolta Jókai. — A cenzorhoz? Nem ismerünk többé cenzort, — felelte Petőfi. Itt van harminc lépésre a Landerernyomda. Odavisszük és ha másként nem akarja kinyomatni, lefoglaljuk a nyomdát. A szót követte a tett. Az ifjak lelkes csoportja megjelent a Landerer-Heekenast-nyomdában, amely akkor Budapest legfelkészültebb nyomdája volt és amely később a szabadságharc folyamán az országon végigvándorolva, a Kossuth-bankókat nyomta. Landerer nem mutatott semmi meglepetést, amikor Petőfiék megjelentek nála. Ő már tudott mindenről, hiszen az előző nap nagymennyiségű papírt áztathatott be, hogy kellőképp fel legyen készülve a nyomásra. — Cenzori engedély nélkül nem nyomathatom ki ezeket az írásokat, — mondotta — csak ha lefoglalják a nyomdát. És Landerer kacsintott hozzá. Petőfi megértette a kacsintást. — Jókai nyomda sarokba a tekintetes urat, — szólt Petőfi és aztán odalépett az egyik nagy nyomógéphez és rátette kezét. — A nyomdát a nép nevében lefoglalom! És egy óra múlva már a kezükben volt a szabad sajtó első terméke. A 12 pont és a Nemzeti dal. Diadalittasan vitték az első példányokat a szabadba, a márciusi csendes eső keresztvize alá. — Fel kell lármázni az ifjúságot! — Rohanok a Múzeum elé, ahol már tízezren várnak bennünket! És Petőfi már száguldott is. A Múzeum lépcsőjéről elszavalta a mámoros tömegnek a Nemzeti Dalt. Óriási éljenriadalom ... De a nap eseményei ezzel nem zárultak le. Petőfiék a Múzeumtól a Városházára rohantak és a polgármesterrel tudomásul vétették, hogy a szabad sajtó megszületett. Aztán felmentek a Várba a helytartó tanácshoz. Bejelentették, hogy nem tűrnek többé cenzúrát és megígértették, hogy a szabadságát követelő nép nem fog többé csendőrszuronyokkal találkozni. A helytartótanács mindenbe beleegyezett, még abba is, hogy a szabad szellem mártírját, Táncsics Mihályt kiszabadítsák a budai vár börtönéből. Az ifjúság fáklyásü menetben hozta ki a börtönből a szabad szellem őszhajú, fehér szakárú apostolát. Kocsija elől kifogták a lovakat és úgy vitték diadalmenetben végig Táncsics Mihályt, akit a hosszú börtön egészen elcsigázott. Este a Nemzeti Színházban díszelőadás volt, amely megkoronázta a vértelen forradalom dicsőséges napját. És a 48-as forradalom elindult a maga útján. Aki a trombitát megfújta, annak masírozni is kellett. Nagy vezérek álltak a mozgalom élére. Kossuth, Szemere, Bemanó, Klanka, Dembinszky és a zászlók alatt felsorakozott az egész magyarság. A jobbágysorból felszabadult zsellérek együtt küzdöttek a földesurakkal, akik az új Magyarország megteremtését véráldozattal is keresztül akarták vinni. A 48-as eszmék evözvé forrasztották az egész nemzetet, amely az ámuló világ hódolata mellett küzdött a zsarnoksággal. Vérbe és jajba fojtották ezt a szabadságharcot, de 1848 március 15-ét és az utána következő hősi napokat sem golyóval, sem akasztófával szuronnyal nem tudtál* töV,'-' törölni a nemzet történetéből. Kóródy Béla.