Friss Ujság, 1935. február (40. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

1985 február 1, péntek FRISS ÚJSÁG Regény — írta: PATAKY JOACHIM — Késő — mondotta Mihály, amikor álmél­­kodó szemeivel megsimogatta a leány arcát. — Késő! Már mindezt magam is megmondtam magamnak. És maradok. Hadd vegyék a vérem, hadd lopják el arcomról az életpirt, hadd harap­ják a húsom! Mind-mind nekik adom, már ne­kik adtam magamat. Nem sírt már Magda. Igazán, szívből sze­rette ezt a nagy legényt. Elővett táskájából egy darab papirost és átadta Mihálynak. — Jó. Mást is akartam neked mondani, Mi­hály! Ma este meghivattalak egy irói össze­jövetelre. Ne kérdezd, hogyan történt. Most van kialakulóban egy új írói társaság a kivül­­maradt írókból, akik nem tudják írásaikat el­helyezni. Egész nyugodtan elmehetsz közzéj­ük. A nevedet már felvették a meghívottak közé és hidd el, hogy nem az itt az író, akinek az íróasztala tele van kincseket érő irodalmi mű­vekkel és nem tud róla senki, hanem az, akiről beszélnek. XIX. Mihály szorongással nézett az esti össze-­ jövetel elé. Úgy gondolta, hogy azok már a­ megjelenésében meglátják rajta a kubikust, mintha a hám nyoma ottmaradt volna a vállán, mint igásló oldalán az istráng helye. Pedig Magda kellően gondoskodott, hogy Mihály megjelenhessen bármilyen válogatott társaságban. Nadrágját élesre vasalta és még barna bőrkesztyűt is húzott eres kezére. Azután kioktatta Mihályt, hogyan visel­kedjék. A világért se érezze magát kisebbnek ezeknél az embereknél. Amikor Mihály benyitott a Józsefváros nem­ éppen fényes házának harmadik emeletén lévő lakásába, egy kis, borzashajú falusi leány engedte be. Bár meglátszott, hogy a leány min­dent elkövet, hogy lefejtse magáról a vidéket, Mihály mégis nyomban felismerte benne a soha ki nem fogyó, egészséges falusi fajtáját, akik azután divatos ruhákban, kipuderozva kerül­nek haza, csak éppen az életpárt lopják le az arcukról. Még befelé tessékelte a leány, úgy érezte, hogy egy kummával sem különb nála. Csak mikor beérkezett a szobába és szembe telepe­dett az asztalt körülülő társasággal, akik kö­zött két nő is helyet foglalt, akkor hajlott meg, illedelmesen, szolgailag. A házigazda kezelt vele és biztosította nagy becsüléséről a magyar vidék sokat ígérő tehetségét, így is mutatta be őt a jelenvol­­taknak. Mihály nem felejtkezett meg a Magda által különös gonddal ráparancsolt illemről és első­sorban a hölgyeknek csókolt kezet, miközben elhadarta a nevét és nem figyelt a feléje sely­pített nevekre. Ezért a megtisztelő magaviseletéért a két nő még akkor is szívesen legeltette arcán te­kintetét, amikor már mindenkivel kezet fogott és letelepedett az asztalnál. Magda tanácsát megfogadva, hallgatott és sorban szemügyre vette az asztalt körülülő tár­saság tagjait. Első tekintetre csalódott. Magvaltotta ma­gának, hogy nagyon vegyes ez a társaság. Kocsmáros Alajos mellett, aki házigazda és ügynök volt egy személyben, ott ült Bácskai János, a könyvkereskedő. Elmélyedve beszél­getett a mellette ülő hosszúhajú emberrel, aki­nek elől alig volt foga. A könyvkereskedővel szemben tekintélyes terjedelmű férfi ült, egy elszegényedett földesúr ivadéka, aki megtisz­telő állást töltött be egy nagy vállalatnál. Elő­­neves ősiségét éreztette is az egybegyűltekkel, mintha csak mondta volna, hogy boldogok le­hettek, mert eljöttem közétek. Volt ott egy kis emberke, aki csaknem az asztal alá szerénykedte magát, miközben gyer­mekes szeretettel csókolta szívén Mihály ta­vaszt hirdető fiatalságát. Ketten-hárman belemerültek egy Mihály előtt ismeretlen téma boncolgatásába, közben szép szavakat vetve a terméketlen szóugarba, juhászkutyái hűséggel várták a Mihály szép, tavaszi erejébe felejtkező nők dicsérő felbillen­­tését és mosolyát. Mihály érezte, hogy ő kiesett ebből a tár­saságból, mielőtt ideje lett volna odaplán­­tálódni. Komoly hallgatásának okosságot me­részelő álarca alatt olyan áhítattal hallgatta végig a felszólalók beszédeit, hogy hálából min­denki feléje szónokolt. Az első felszólaló természetesen a házigazda volt: — Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves­barátaim! Engedjék meg, hogy megkérjem Konkoly barátunkat, szíveskedjék ismertetni a tárgyat, amiért szükségesnek láttuk a mai na­pon összehívni a társaságot. Konkoly Boldizsár úr emelkedett — csak úgy ülve maradva — szólásra, ami abból állt, hogy levette aranykeretes szemüvegét és meg­törülte, miközben körülhordozta vizenyős, rö­vidlátó szemeit a jelenlévőkön, majd a szem­üvegét feltéve, olvasni kezdte: — Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, ked­ves barátaim! A mai nap jelentős nap az új magyar irodalom történetében. Az előttem szóló házigazdánkkal már régen aggódva figyel­jük azokat az állapotokat, amelyek a magyar irodalom hatalmas táborát pártokra bontják. Néhány ember kisajátítja a magyar irodalmat személyes céljaira és minden eszközzel elgán­csolja a haladni akaró új erőket. Kérem, mé­lyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, mondjuk ki egyhangúan a következőket: Szükségesnek látja ez az asztaltársaság, hogy megalakítsa a ma­gyar irodalom minden tagját magába záró iro­dalmi kör megalakítását! Kérem, szíveskedje­nek hozzászólni! Egy hosszúhajú ifjú emelekedett szólásra: — Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi­előtt tovább mennénk, engedjék meg, hogy hi­báztassam az összehívó ív összeállítását. Olyan nevek maradtak ki belőle, melyek a jövőben sajnálatos személyeskedéseket vonnának ma­guk után. Majd a földesúr terült Széjjel székében: — Mélyen tisztelt Hölgyeim és író Kollé­gáim! Engedjék meg, hogy magamévá tegyem az előttem szóló álláspontját, hiszen nem min­denki olyan demokratikus, mint szerény szemé­lyem. Tekintettel arra, hogy ebben a körben, vagy asztaltársaságban, bocsánat a kifejezésért, helyet foglaló társaság nagyon érzékeny, aján­lom, hogy küldjünk ki három, vagy négy tag­ból álló bizottságot, amely újabb értekezletet hív össze. Arra azután meghívunk mindenkit, aki ebben a városban az irodalommal és művé­szettel közösségben van. Hát ezt jól elmondotta Dombaljai Tury Tóni úr és a jelenlévők hangosan megtapsol­ták. Különösen a jelen lévő hölgyek, akik las­­san-lassan elfordultak Mihálytól. Beszéde végeztével megkérték, hogy vál­lalja el a díszelnökséget, amit Dombaljai Tury Tóni úr nagy kegyesen elfogadott. Az értekezlet befejezése után a jelenvoltak egymást dicsérték, vállveregetve, visszaváró dicséretekkel. Mihály szaladt ki előre az előszobába. Mi­közben keresgélte a kalapját, az alacsony kis szemüveges tagtársa nagy melegséggel súgta oda neki: — Menjen innen édes gyermekem. Magá­nak nincs itt mit keresnie! Menjen és soha ne jöjjön ide többé! Maga nem ezek közé való. Én már harminc éve járogatok az értekezle­tekre és legalább még harminc évig eljárhatok, amíg ez a bábszínház megalakul. Csak hagyja ezeket, jobb, ha soha nem ismerkedik meg ezekkel! Már régen lenn jártak az utcán és még mindig karonfogva vezette Mihályt. — De azt gondolhatná fiatalember, hogy én is ezek közé az emberek közé tartozom. Maga még nem ismeri Rigó bácsit! Nevezzen csak így. Bátran az apja lehetnék. De igaz, merre­ is akar menni. Jó, nekem mindegy. Nézze, én na­gyon megszerettem magát. Magában van még őserő. Fájna, ha itt süllyedne el magtalanul. Mert mind­igy szokott elveszni a nagy erő. Nem bírja sokáig a rúgásokat. Nektek még van szi­vetek meghalni fiam, ezért fájsz nekem! Mihály kitisztult, józan ésszel átérezte a szavak komolyságát, súlyát, jelentőségét. Valami új fény derengett az agyában. Uj világosság, mely észretérítette! XX. Akkor este hiába várta haza Magda­­Mi­­hályt. Elmúlt tíz, tizenegy óra, majd a tizen­kettőt is elütötte, de csak nem jött. Magda ruhástól feküdt Mihály ágyára, úgy várt reá végtelen, anyás türelemmel. Szívébe felcsordul a féltékenység. Ma­sírt először a le­gényért. Hajnali három óra volt, amikor Mihály hazaérkezett. Feje kóválygott. Az álmosság és dohányfüst elkábította az agyát. A leány örömmel ugrott az ajtót nyitni. Csak akkor ijedt meg, amikor a legény torz arcát meglátta. — Mi van veled! — szakadt fel szívéből a kérdés. Mihály hiiba mosollyal dőlt le az ágyra, mint mikor egy óriás tölgyet dönt le a fejsze, olyan volt a zuhanásában. Felnevetett, de Úgy, hogy attól borsódzott a Magda háta. A leány odaguggolt a legény lábához. Mi­hály lenyúlt érte és erős karjával pehelyként emelte fel. — Te, te Magda, én megborzadtam ma este, hogy belebotorkáltam abba a nagy „irodalmi mozgalomba". Én nem ezt akartam. Én nem ezt akartam. Ek­ azért jöttem ide, hogy tanuljak. Most úgy érzem, hogy ezektől, ilyenektől nem tanulhatok semmit! Magda megbékítően simogatta a legény gondredős homlokát. Csoda nagy csacsi vagy ám! Hiszen előre megmondtam. Csak úgy lesz belőled valami, ha te nagy leszel önönmagadban! Segítséget ne várj senkitől. Ha egyenes fővel haladsz előre! A nagyok útja mindig mártírokat termett. Én mégis boldog leszek majd, hogy egyszer a szol­gálód lehettem. (Félj Üljük.) Csak akkor ijedt meg, amikor a legény torz arcát meglátta. II

Next