Friss Ujság, 1935. június (40. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-01 / 124. szám

kapnak, az élelmezésükről a közeli krisztina téri főzőhelyen gondos­kodnak. Az ebédjük se nem jobb, se nem rosszabb az átlagos nép­konyhas eledelnél. A betegek és gyenge gyomrunk havi 10—15 pen­gőt kapnak élelemfeljavításra, ezek maguk főznek az iskolában felállított közös konyhán. A fel­nőttek havonta három pengő kész­pénzsegélyt kapnak, a gyermekek nevelési költségeire egy-egy pen­gőt juttatnak nekik minden hó­napban. A főváros néhány hét előtt megszüntette az ingyenes fürdőjegyek kiosztását. Azelőtt havonta egyszer fürdőbe mehet­tek, ezt most nagyon nélkülözik. A gondnokság útján kérvényt ad­tak be a városházán, remélik, hogy a főváros szíve megenyhül­­és újra fürdőjegyekhez fognak jutni. A dohányjövedék is mostohán bánik velük. Azelőtt időnkint olcsó szi­vart, cigarettát és dohányt, osztot­tak ki közöttük, most ez is meg­szűnt. Az iskolában mindennap orvosi rendelés van, gyógyszert azonban csupán szegénységi bi­zonyítvány alapján kapnak, ami igen körülményes eljárást igényel. A legszomorúbb a gyermekek sorsa. Nyolcvan gyermek nyü­zsög a folyosókon és a termekben, ahol több család lakik együtt. Legutóbb kanyarójárvány tört ki a gyermekek között, azóta az is­kolából is kizárták őket. A jár­vány már múlóban van, szeren­csére nem lettek komolyabb követ­kezményei, Bén Tamáséknak kis­fiuk született, a keresztelőt lelke­sen ünnepelték a menekültek, akik­nek egyébként nem sok örömben van részük, amióta a száműzetés kenyerét eszik. A legtöbbnek nincs semmi keresete, pedig munkához szeretnének jutni, hogy a helyze­tükben végre valami változás tör­ténjen. Eddig csupán száz család talált egzisztenciát, ezek végképp itt maradnak. Az állam és néhány vidéki gazda adott állást nekik. Nagy elismeréssel beszélnek Baja város polgármesteréről, aki húsz menekült családot juttatott kere­sethez­­, városi közmunkáknál. Ál­talában nagy aggodalommal néz­nek a jövő elé, a kilakoltatás és hajléktalanság réme leselkedik rá­juk, visszatérésük lehetőségéről pe­dig nem tudnak gondoskodni az illetékesek. Haladéktalanul fegyverezzék fel Magyarországot. Lord Rothermere lapja, azt követeli, hogy Magyar­­országnak haladéktalanul adják meg a jogot az újjáfegyverkezés­­re. Magyarország 15 éven át pél­dás türelemmel viselte a trianoni szerződés területi megcsonkításait. A kisantant fegyverkezése veszé­lyezteti az európai békét. Magyar­­ország nem kér mást, csak jogot arra, hogy megvédelmezze magát. A kártyás írta: Radvány Ernő Rendőri riporter barátom egy­szer felvitt magával egy kártya­­klubba, mert tanulmányozni akar­tam a kártyások arcki­fejezését nyerés, vagy vesztés közben. Sokat foglalkoztam lélektani tanulmá­nyokkal és ezért kértem meg ba­rátomat, hogy a kártyaklubban szerezzen nekem modelleket tanul­mányaimhoz. Nagyon érdekes figu­rákat láttam, de legjobban felkel­tette érdeklődésemet egy vékony, sápadtarcú és meglehetősen rosz­­szul öltözött úr, aki ott ült az egyik játékasztalnál és szerény külsejé­vel ellentétben meglehetősen nagy tétekben játszott. Az is feltűnő volt, hogy habár meglehetős járat­lanságot árult el a játék szabályai iránt, mégis nagy egykedvűséggel veszítette el a legnagyobb téteket is. Arra kellett gondolnom, hogy a szemügyre vett ember valami ál- ruhába öltözött milliomos lehet, mert olyan szenvtelenül nézte, hogy miképpen söprik be a játék­mesterek a zöld posztóra feltett ezerpengősöket, mintha fillérekről, vagy babszemekről lenne szó. Meg­kérdeztem a barátomat, hogy ki ez az ember és ő csodálkozott legjob­ban, mikor meg kellett állapítania, hogy még sohasem látta a játék­klubban. Kérdezősködni kezdett, de jóformán nem ismerte senki sem, csak a klub egyik titkára mondta, hogy ismeri. Ő maga is rejtélyes­nek találta emberünk játszási mód­ját, mert elmondta róla, hogy egé­szen szerény fizetésű kis hivatalnok egy magánbankházban. Amikor ezt megtudtam, feltet­tem a kérdést a titkárnak, nem lehet-e, hogy az illető sikkasztott pénzből játszik? — Ezt nem tartom valószínűnek — felelte a tikár —, mert­ Kajtár úr, így hívják ugyanis az illető hiva­talnokot, tudomásom szerint, tal­pig becsületes ember és így nem tételezhető fel róla, hogy idegen pénzekhez nyúlna. Most még jobban izgatott a rej­télyes emberke játéka és vissza­mentem ahhoz az asztalhoz, amely­nél játszott, hogy továbbra is figye­lemmel kisérjem. Áráig távol vol­tam a játékszobából, úgy látszik megfordult Kajtár úr szerencséje, mert közben nyerni kezdett és ha­lomban állt előtte a pénz. Ezt a szerencsés fordulatot épp oly nyu­galommal szemlélte, mint előbb a peches sorozatot. A szeme nem csil­lant fel akkor sem, amikor egy-egy nagyobb tétet behúzott és a keze egyáltalán nem reszketett, amikor a nagy pénzbalomból egy-egy ban­kót kivett, hogy feltegye a kártya­lapra. Sok játékost láttam már életemben, de ilyen hidegvérű, nyu­godt kártyással még nem hozott össze a sors. A legtöbb játékos vagy nagyon szépen nyer, vagy esetleg nyugodtan veszít, de a leg­kevesebben tudják hidegvéresen vé­gignézni a kártya szeszélyes fordu­latát és vagy akkor esnek kétségbe, ha veszítenek, vagy pedig nem tudják örömüket türtőztetni, h­a nyerésben vannak. A mi embe­­rünk, úgy látszik, egyáltalán nem törődött a pénzzel, nem érdekelte sem a vesztés, sem a nyerés. Egy darab idő múlva megint for­gott a kocka és Kajtár úr veszíteni kezdett. Egy-kettőre összeolvadt előtte a három bankó és ezüst és bevándorolt a bankba. A játékos­nak egy izma sem rezdült, mintha nem is az ő pénzéről lett volna szó. Amikor, az utolsó pénzdarab is el­veszett, nyugodtan felkelt a helyé­ről és eltávozott.* Másnap nem hagyott nyugodni az élmény és nyomozni kezdtem Kajtár úr után. Véletlenül volt egy közös ismerősünk és tőle meg­tudtam, hogy a kis hivatalnok sze­rény fizetésért dolgozik egy ma­gánbankházban, de olyan egyszerű életmódot folytat, hogy még kis fizetéséből is meg tudott valamit minden hónapban takarítani. Las­san, lassan összekuporgatott az évek során annyit, amennyi a meg­lehetősen nagystílű játékhoz szük­séges volt. Azután felment a klub­ba és a megtakarított pénzzel­­így játszott, mint valami gróf a Nem­zeti Kaszinóban. Mint közös isme­rősünknek elmondta, egyszer ő akart úr lenni a pénzen, amelyet világ életében szolgálnia kellett. Nem törődött azzal, hogy fáradsá­gosan összelopozgatott filléreit egy összegben elveszíti, egy éjjelen át igazi úr akar­t lenni, aki, mint ő maga mondta: ,,fütyül a pénzre". Persze ez sikerült is neki és más­nap nyugodtan folytatta a hivatal­ban a munkát, szerény fillérekért, hogy majd egyszer, évek múlva, újra nagy kártyás lehessen. FRISS ÚJSÁG 1935 június 1. számba! A pénz drámája Az eseményektől mindig nyug­talan Franciaország, most iga­zán nyugtalan. Persze, hogy a francia népet a pánik borzolja, hiszen híres a francia kistőkés, földmíves arról, mennyire félti a megtakarított kis pénzét és most arról volna szó, hogy a vagyon­kájuk talán el is pusztulhat a ren­getegben —a nagy vagyonokkal együtt. A legkiválóbb francia ál­lamférfiak állanak a gáton, hogy a frank romlását kivédjék, de az ijedelem, rengés van jelen, any­­nyira, hogy ideges tőle Francia­­országon kívül Európa is. A világ hánykódó bajai fölé tor­nyosul a francia rettegés, mely ki­etlenül, fenyegetően hat minden­felé, ám mintha megszokhattuk volna a jelenséget. Hiszen évtize­dek óta egyebet sem teszünk, mint rémüldözünk ilyenformán is. Pró­báltuk mi is, amikor megdőlt a korona ereje, hitele, láttuk a szom­szédságban mint bukik alá az osztrák pénz és előttünk zajlott le annak idején a márka tragédiája is és úgy tetszett, ez a sorsa a le­győzött­ nemzeteknek. Már kezdő­dött világosodni, mit jelent hábo­rút viselni? Igen ám, de épp így ebrúdra kerültek a győztes hatal­mak is. Megtörtént a hihetetlen, hogy a legszilárdabb dollár resz­ketni kezdett, a legbüszkébb angol font bukdácsolt, most pedig, a há­ború óta másodszor, düledezik a francia frank és szédül tőle egész Franciaország. Húsz év óta egyre tanuljuk, mi a háború és nem ér semmit az olyan békekötés, mely álcásan tovább harcolja a háborút. Az erőszakosan összetákolt világ­rend, vagyis rendetlenség, a gaz­dasági akadályok, amelyek szem­­beállítják továbbra is a nemzete­ket, ez az igazi oka, magyarázata a pénz drámájának. Más arcú há­ború, ami dúl körülöttünk és higgyék el, ha egy-egy valuta alá­zuhan, az emberek ezrei, tízezrei, százezrei pusztulnak el továbbra is — a harctereken... Visszaálmodva gondolunk az el­merült korszakra, amikor a frank, a dollár, a font és a többiek, meg­ingathatatlanul ormoltak az élet fölött. Biztonságuk titka: a béke volt. A népek őszinte békessége. A beteg frank is csak ettől az or­vosságtól gyógyulhat meg. A féltékeny férj véres merénylete a Dunaharaszti állomásfőnök ellen 24 évi házasság után úrrá lett a­­féltékenység ördöge az elkeseredett Beszkárt-szabó fölött Véres féltékenység­: dráma ját­szódott le tegnap éjszaka fél 11 óra tájban Dunaharasztin a helyiér­dekű villamosvasút állomási épü­letének irodájában. Éppen az utolsó éjszakai villamos szerelvé­nye készült elindulni Budapest felé, amikor az állomási irodából segélykiáltások hallatszottak. Bent­­ről egy férfihang ezeket kiáltozta: — Gyilkos, segítség, megölnek! — A villamosvonat nem indult el, a vezető, a kalauz és az utasok leugráltak és az ir­oda felé szalad­tak, benyitottak s ott bent meg­döbbentő látvány tárult eléjük. Gál László HÉV állomás­főnök és egy másik férfi földrezuhanva dulakodtak egymással. Az állomásfőnök testéből ömlött a vér s a fölötte térdeplő férfi ke­zében hatalmas élesre fent véres kés villogott. Többen lefegyverez­ték a merénylőt, majd rendőrt hívtak és a pestszenterzsébeti mentőkért telefonáltak. Az orvo­sok első­segélyben részesítették az állomásfőnököt, akin nyolc mély szúrástól eredő sebet találtak. Életveszélyes állapotban szállították a Szent István-kór­­házba. A merénylőről megállapí­tották, hogy Kurtán Miklós a neve, 44 éves szabósegéd, aki a Beszkárt Damjanich utcai szabó­üzemében van alkalmazásban. Arra a kérdésre, hogy miért tá­madta meg késsel az állomásfő­­nököt, így felelt: — Féltékenységből! A szarkaié Beszkárt-szabó ki­hallgatása során elmondotta, hogy tíz éve áll a Beszkárt alkalmazá­sában. 24 éve nős és három gyer­meke van, egy 23 éves fia, 20 éves leánya s a legkisebbik fia 19 éves. Néhány hónappal ezelőtt felesége 24 évi házasság után elh­idegült tőle. Az asszony Budapestre költözött szüleihez, akik a Belvárosban ház­felügyelők. — Gál László állomásfőnök is­ kolatársam és jó barátom volt. Együtt végeztük az elemi iskolát. Mindkettőnknek kis földszintes háza van a Kölcsey utcában. Gál László állandóan vendégségbe járt hazánk, de megtudtam, hogy­ az aranycsillagos állomásfőnök nem az én kedvemért jár hozzánk és szemrehányást tettem a felesé­gemnek, aki még mindig szép, csi­nos, szemrevaló 39 éves asszony volt. Az volt a gyanúm, hogy az asszony az aranycsillagra ka­csintott. Azt mondtam a felesé­gemnek, hogy hagyja abba a ka­cérkodást Gál Lászlóval, mire így felelt: — Semmi közöd hozzá, különben is ártatlanul gyanúsítasz! Kurtán Miklós féltékenysége folyton fokozódott s amikor az asszony otthagyta, elatározta, hogy megbosszulja magát. Tegnap éjszaka dunaharaszti la­kásának padlásáról lehozta a disznóölőkést, kocsmába ment, a­hol másfél liter bort ivott meg, az­után felkereste az állomásfőnököt, rátámadt és összeszurkálta. A merénylő szabót szándékos em­berölés címén a csend­őrség letar­tóztatta.­­ A Friss Újság munkatársa beszélgetést folytatott a Beszkárt Damjanich uccai műhelyében Kur­tán Miklós munkatársaival, akik elmondották, hogy a 44 éves ipa­ros tíz éve állott a műhely alkal­mazásában, mindig szorgalmas, derék munkás volt. Az utóbbi idő­ben gyakran panaszkodott amiatt, hogy felesége elhidegült tőle, de arról nem beszélt, hogy a vélt csá­bító ellen véres bosszúra készül. Inkább azt hangoztatta, hogy el­válik az asszonytól, úgy látszik azonban, hogy a válásba nem tu­dott belenyugodni s elkeseredésé­ben határozta el a bosszúállást. őszinte Bíró: Kérem a tanú urat, tegyen őszinte tanúvallomást, öntsünk tiszta bort a pohárba. Védő (felugrik): Nagyságos el­nök úr, erre a tanú nem lesz képes. Ő ugyanis borkereskedő.

Next