Friss Ujság, 1950. november (55. évfolyam, 255-278. szám)

1950-11-17 / 267. szám

4 Berettyóújfaluból bányásznak ment a három Pándi-gyerek Néhány nappal ezelőtt a Hajdúságból a megérkezzett az első ificsoport Tata­bányára. A hajdúsági fiatalok meg­kezdték munkájukat a bányában, amiről levelekben számoltak be a hozzátarto­zóknak. A többi között Berettyóújfaluba is ment egy levél. A Pándi-család leg­idősebb fia írta a lelkes hangú levelet, amelyben elmondotta, hogy a tatabá­nyai bányásztanuló-otthonban helyezték el őket. Nemsokára magukra ölthetik a bányásztanuló egyenruhát is. Hetente 30 órát kell dolgozniuk. Tizennyolc óra jut a tanulásra. Szabadidejükben pihennek, szórakoznak. Alig érkezett haza a levél, a Pándi­­gyerek öccse és húga is elhatározta, hogy bányásznak megy. Azóta már el is indultak Tatabányára. Hajdú-Bihar vármegyébe és Debre­cenből már 117 ifjú dolgozik a tatai szénmedencében. Tíz ifjú Sajószent­­péterre utazott. Most egy újabb 30—40 főből álló csoportot állítanak össze, amely a napokban indul el a bányába. A jelentkezők száma állandóan emelkedik, mert híre ment a falvakban a három Pándi-gyerek jó sorsának. Berettyóúj­faluban Pozsár Sanyi, Kucsmán Rózsi és Szilágyi Erzsi jelentkezett. A várpalotai bányászok ünnepélye­sen fogadták az első ötven budapesti ifjúmunkást. A széncsatába induló if­jakat Lelkei József és Károlyi József eztahánovista vájárok üdvözölték. A borsodi szénmedence paraszt­­fiataljai körében is nagy visszhangra talált Rákosi Mátyás felhívása. Egyre többen jelentkeznek bányásznak. Az edelényi szénbányánál 30 parasztfiatal, a kurittyáni bányaüzemben 40 DISZ- tag jelentkezett munkára. FIATALOK! KÖVESSÉTEK PÉLDÁNKAT! Levél érkezett a Ganz Villamos­­sági Gyár DISZ bizottságához Vár­palotáról. A levelet azok a fiatalok írták, akik Rákosi Mátyás hívó sza­vára gyárból mentek a bányába, hogy munkájukkal segítsék a régi­­ széncsaták hőseit. Üdvözletünket küldjük a várpalotai szénbányából a Ganz Villamossági Gyár DISZ-bizottságának és ezen keresztül a gyár ifjúmunkásainak. Büszkék vagyunk arra, hogy lejöhettünk ide a bányába harcolni, hogy iparunk még több szenet kapjon és ezzel újabb csapást mérhes­sünk a háborús uszítókra, a béke ellen­ségeire. Nem könnyű feladat előtt állunk, de nem leszünk méltatlanok bizalmatokra és termelésünk emelésével fogjuk bebizo­nyítani azt, hogy nem hiába küldtetek ide bennünket. November 13-án szálltunk először az aknába. Kissé szokatlan volt a nap­sugárhoz szokott szemünknek a sötét­ség, a szokatlan meleg, de tudtuk, hogy nem szabad meghátrálnunk. Mikor újra felkerültünk a napvilágra, elmondhattuk, hogy megszerettük a bányát. Még az első napokban, mikor Várpa­lotára kerültünk, bizony akadtak egye­sek, akik azt mondották, hogy voltak itt már pestiek, akik bányászok akartak lenni, de el is mentek egy hét múlva. Mi ezt válaszoltuk: Azok lehet, hogy pestiek voltak, de mi kommunisták va­gyunk, a DISZ tagjai, akiknek példa­képük a lenini Komszomol. Persze vannak hibáink is, amit ki kell küszöbölnünk. Rajtatok keresztül hívjuk fel a fiata­lokat, kövessék példánkat, jöjjenek bá­nyásznak. És addig is, míg mi az aknák mélyén harcolunk a többtermelésért, ti otthon, az üzemben végezzetek jó mun­kát a béke érdekében. Szabadság! Tóth Károly, Pósa Sándor, Hornyák József. A keskeny, lusztafolyású "Rúza sötét tükrén nagy, kerek levelek terpeszkedtek­ _ Mintha csak egy­azon minta után vágtak volna ki valamennyit. Nyáron itt biztosan fehér, vagy sárga liliomok nyíl­tak. Szép lehetett De én másra gondoltam: hitvány, sekélyvízű folyócska, amelyen könnyen átkel­het az ellenség. A mi oldalunkon a lejtős partot még meredekebbre ástuk, hogy tank azon nem jöhe­tett át. Meredek lejtő — katonai nyelvünkön: ,,escarp‘‘ — hajolt a víz fölé. A part friss agy­agán csillogott az ásók nyoma. A folyón túl a távolban szé­les mező látszott mélybe üt­ött beékelődött az erdők szegélye. A túlsó parton elterülő erdő egy helyen, Novoljánszkoe községtől kissé oldalvást szinte a vízig ter­jedt Lehet, hogy a művész, aki őszi er­dőrészletet akart festeni, mindent megtalált volna itt de rám visszataszítóan hatott az er­dőnek ez a csücske: legvalószí­nűbb volt, hogy az ellenség tűzünk ellen fedezve éppen itt vonja ösz­­sze támadásra csapatait. A pokoliba ezekkel a fenyőikkel! Kivágni valamennyit. Odébb tolni az erdőt a folyótól! Jóllehet — mint mondottam —, senki sem várta közülünk, hogy rövid időn belül itt harcok lesz­nek, de mivel az volt a feladatunk, hogy erődített állásokat építsünk ki, a feladatot a Vörös Hadsereg tisztjeihez és katonáihoz illő leg­nagyobb lelkiismeretes­séggel vég­re kell hajtanunk. 4. Csapataink" visszavonulásának első hírnökei másnap jelentek meg. Menekülőket láttunk, akik mindenüket otthagyták valahol. Akadtak köztük olyan katonák is, akik kisebb csoportokban vágták ki magukat az ellenség gyűrűjé­ből. Hideg, szeles idő volt. A gyéren hulló, tüskés hó jégdarává alakul­va a fű köré ülepedett és kis fe­ lövészárokban ettek. Végighaladva a vonalon, amit az agyagból ki­ágaskodó ásók nyele jelzett, a kö­vetkezőket hallottam: — Nem, fiúk, ez nem onnan tá­mad, ahonnan várjátok- Az_ nem dugja oda az orrát, ahol várják... Nem szereti... Kanálcsörgés hallatszott. Egy gödörben, alacsony töltés mögött ebédeltek. — Hát akkor mit szeret? A kiejtésből ítélve ezt egy ka­záh kérdezte. — Megkerül bennünket, oszt kész­ — Majd megtudod, hogy mit szeret... Erre megint a kazáh: — S akkor mi lesz? — Akkor meg ne add magad — mondta egy új hang —, ha kerük­— Elrejt az erdő... Az erdőben nem ismeri a járást. Kinek a lövészárka ez! Ki van itt a kazahok közül! Az emléke­zetem nem csalt — Barambájev. Itt van a géppuska legénysége. Vagy talán Gall­ulin. Mind a ket­ten egy géppuskánál vannak. A kanalak ismét halkan meg­csörrentek. Aztán megint egy is­meretlen hang törte meg a csen­det.­­— A hátizsákom is ottmaradt és a csajkám is ottmaradt... ül­dögéltünk, falatoztunk. Akárcsak most itt és hirtelen­.­Rájöttem: harcosaimmal azok ebédelnek, akik kitörtek a gyűrű­­be. Közbe akartam lépni, de egy gondolat visszatartott..­ Nem messze megpillantottam egy ak­kurátusan lerakott gyeptégla mö­gül kikandikáló gépfegyver holló­feketén csillogó acélcsövét. Egy géppuskás állt őrt mellette- A töl­ténytárban benn volt a töltény­szalag. — Rendben van? — kérdeztem. — Lövésre kész, zászlóaljpa­­rancsnok elvtárs. Leültem s a géppuska csövét a folyó tükrére irányítva, tüzeltem. A géppuska rángatódzva szórta a tüzet Mi eddig itt csak fedezéket ástunk, lőgyakorlatokat még nem végeztünk­ — Ez volt az állásaink­ban elhangzott első tüzelés. Valaki kiugrott a gödörből. —• Riadó! — kiáltottam­ — Fegyverbe! És mindjárt, mintha valami el­torzult visszhang felelt volna rá­. Németek! Tompa, különös hang volt, nem annyira kiáltották, mint inkább kilehelték ezt a­ szót, mintha már itt, mellettünk lett volna a német, mintha féltek volna, hogy meg­hallja. A következő pillanatban futott valamennyi. _ Észre sem vettem, hogyan történt ez. Minden egy pillanat műve volt — így szokott ez lenni mindig a háborúban! Az erdő nem volt messze, valami százötven-kétszáz lépésre lehetett- oda menekültek. Futott mindenki, aki a gödörben ebédelt, a mene­kültek és az én katonáim is. Szerettem volna­ feléjük fordí­tani, a géppuskát és végigszántani a hátukon. Az agyagkupac tete­jére állva, némán figyeltem őket. Legelőször egy Bioba nevű gép­puskás fordult vissza, jólelkű, higgadt ukrán fiú, akinek meg­volt a tapasztalata az élelmiszer­­beszerzés körül és mindent meg­osztott bajtársaival. Biztosan ez a jószívű ember hívta meg a menekülteket ebédre. (Folyt céluk. A. BECK: hér halmokká dudorodott a fel­szántott, fagyos földkupacok tö­vében. Ebédidő volt­ A katonáik széltől védett helyen, agyagk­ányi sok mögött, a fedetlen, félig kész­be kerülsz, véged van. Leültem s a géppuska csövét a folyó tükrére irányítva, tüzeltem. 1950 november 17. ném­et FRISS ÚJSÁG immmmmmmammmammmm A MIEINK VANNAK OTT! Meglátszik a tanács jó munkája az egész falun Délelőtt fél tíz. Az atkári tanácsház előtt gyülekeznek az emberek. Tíz órá­­tól tizenkettőig van fogadóórája a ta­nácsnak. Sorra jönnek a dolgozó pa­rasztok, hogy elmondják panaszaikat és felvilágosítást kapjanak kérdéseikre. Bent a szobában már együtt vannak a tanács végrehajtó bizottságának tag­jai. Bodó Antal elnök és Tari Dezső titkár reggeltől estig a tanácsházban tartózkodik, de most ,itt vannak a töb­biek is: Szabó István párttitkár, öthol­­das dolgozó paraszt, Szű­cs Antal el­nökhelyettes, négyholdas dolgozó pa­raszt, Csutorás Gyuláné, a termelő­szövetkezeti csoport tagja, Virágh Já­nos és Árendás Sándor. Tari Dezső, a végrehajtó bizottság titkára a tanács működéséről a követ­kezőket mondja: — A legnagyobb problémát a lakás­ügyek intézése jelenti. A falu lélek­­száma 2300 fő. Gyönyörű gépállomá­sunk van, egyre többen és többen jön­nek, új lakásokra van szükség. De már folynak az építkezések, úgyhogy rövi­desen ezt a kérdést is megoldjuk. Kezdődik a fogadóóra Megkezdődik a fogadóóra. Gál Gá­­borné egyénileg dolgozó paraszt kéri hadiözvegyi segélyének felülvizsgálá­sát, mert szerinte egy rosszul értelme­zett írás alapján vonták meg tőle a segélyt A tanács elrendeli az ügy ki­vizsgálását. Juhász Gábor középparaszt azért jött, hogy megkérdezze: nem lehetne-e elhalasztani a cukorrépabehordást? Va­lami baj van ugyanis a szekerével. Megmagyarázzák neki, milyen fontos a cukorrépabehordás, meg hogy az eső­zés nem tesz jót a répának, ha az a szabadban van. És a mélyszántást is be kell fejezni. Juhász Gábor megérti a jó szót. Megpödri bajuszát és ki­jelenti, hazamegy, azonnal megcsinálja szekerét, hogy el tudja végezni a cu­­korrépa­ behordást. Két asszony következik. Egyikük, Rácz Jánosné, hóna alatt hozza a tu­lajdonképpeni „vádlottat", egy­ hófehér, pirostarajú kakast, amely átment Tímár Józsefné udvarába és ott „rendetlenke­dett”. Néhány zsák is áldozatul esett éles csőrének. Pár perc múlva moso­lyogva jönnek ki az asszonyok. Az ügyet a tanács gyorsan és közmegelé­gedésre elintézte. Timárné kiszakadt zsákjait Ráczné megfoltozza és a kakasra pedig vigyáznak majd, hogy ne menjen át többé „rendetlenkedni”. Segít a tanács És jönnek a többiek. Tanácsot kér­nek. Itt van Bobák László, aki 300 százalékon felül teljesítette a be­adást. A mélyszántás meggyorsítását illetően kér tanácsot. Az atkáriak tud­ják, hogy kissé lemaradtak a mélyszán­tásban. Azért jönnek a tanácshoz, hogy megbeszéljék a fokozott munka menetét. És nem hiába jönnek. Meg­kapják a megfelelő utasításokat. A gépállomás traktorainak segítségével a hónap végéig Ajkáron is befejezik a mélyszántást. Mindenki elégedett a tanáccsal. Va­­sadi István, aki 200 százalékra teljesí­tette a begyűjtést és az őszi munkála­tokat is befejezte, így foglalja össze a falu véleményét: — Más világ van itt A mieink van­nak ott a tanácsban, annak végrehajtó bizottságában, úgyhogy szívesen fordul minden dolgozó paraszt hozzájuk. Min­den ügyet kivizsgálnak, segítenek. Ők is dolgozó parasztok, nem ismeretle­nek előttünk a mi kérdéseink«, örülünk, hogy falunk ügyeit magunk irányíthat­juk. A tanács munkája meglátszik az egész falun. A Gyöngyös felé vezető országút mentén már épülnek az új házak. Megszűnik a lakáshiány is Atkáron. T. 1. ­ BODROGKERESZTÚRON MEGKEZDŐ­DÖTT A SZOCIÁLIS OTTHON ÉPÍTÉSE és még ebben az évben fásítják a községet Az első tervévben 10.000 forint költség­gel már felépült az egészségház és 20.000 forint beruházással az általános iskola.

Next