Független Magyarország, 1903. február (2. évfolyam, 317-343. szám)

1903-02-01 / 317. szám

Budapest, 1903. II. évfolyam, 317. §z. Vasárnap, február 1. Független Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyed évre 1 kor., ezt hónapra 2 kor. 40 fill. Egyes szám ára helyben S üll., vidéken 10 fill. 1 . DIENES MÁRTONi felelős szerkesztő, Apró hirdetések ára: Egy szó 4 fill., vastagabb betűvel 8 fill. Hirdetések nonparen­se számítással, díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Király utcza 72. (Teréz­ körút mellett.) Telefon: 586. A nép szava... Budapest, Január 31­. (L) Megmozdul hát az utcza. A fáklyák­nak lángja magasan fog fellobogni. Fel­vonul az ifjúság. Vele és mellette a va­sárnapot ünneplő népnek százezernyi serege. A tűzféríg pedig In borpiros rá fogja festeni az égalját­. A­kik pedig messzi­ről fogják látni a szemhatáron az ég­boltozat, színváltozását, csodálkozni fognak az esti hajnalhasadáson. Alért Hajnalhasadás, pirkadás előtt­­vagyunk. A nemzetre borult éjszakának Sötétsége oszlófélben van. A zsibbadt­ság, amely hatalmába kerítette a nem­zetet, megnehezítette cselekvését, meg­akadályozta szabad mozgását, kezd ki­szállni az elernyedt tagokból. Ébredezni kezd az ország! A főváros polgársága és ifjúsága holnap este már azt is bebizonyít­ja, hogy álma elmúlt már és talpon­ van . Tüntetni fog. Szeretetének egész me­legével, rokonérzésének bensőségével, hazafias lelkesedésének kitörésével fog tüntetni egy magyar főur mellett, aki a hatalom birtokosainak arczába oda­dobta a keztyüt, megmondván az elbi­­zakodottakn­ak, hogy ez a nemzet nem bir el több terhet és koldus nemzet nem lehet erős támasza királyának. Aki pedig ezeket a szavakat mondta, az népképviselő volt, a mellett­ még valóságos belső t­itkos tastácsosá is kirá­lyának. Esküje köti őt, hogy válságos időkben­ segítségére legyen az uralko­dónak. Esküjéhez volt tehát hű gróf Zichy Jenő, amikor otthagyta a kormánypárt táborát és rálépett arra az útra, amely az­ ország függetlenségéért, teljes nem­zeti önállóságért, a szabad, független, Magyarországért küzdő párthoz vezet. Egy hete mindössze, hogy sorompóba állította a függetlenségi párt a maga erős elszánt csapatát a nemzet, jogainak védelmére. Ez alatt a hét alatt a súlyos és megdönthetlen érvek erejével szállt szembe a nemzetet elsorvasztó ka­tonai javaslatokkal. Az eddigi ered­ménye a küzdelemnek: gróf Zichy Jenő zászlóbontása. A kezdetnek kezdetén, a küzdelem első hevében, amikor még teljes erővel ég és lobog a szivekben a harczkészség, és minden harczosát a nemzeti küzde­lemnek eltölti a harci kedv már­is ilyen hatalmas eredmény. A közvéleménynek felébresztése és in­tenzív erővel való megnyilatkozása a má­sik jelentős eredménye a függetlenségi párt akc­iójának. A fáklyák lobogó fénye holnap este nemcsak azt fogja jelenteni, hogy a főváros lakossága szívébe zárta Zichy Jenő grófot, akinek hazafias tet­tei a magyar históriának nem egy lapját fogják betölteni, de jelezni fogja azt is, hogy az ellenzék nagy küzdelmében im­máron bizton számíthat arra a hatalmas erőre is, amely a közvélemény meg­nyilatkozásában rejlik. És bizonyos, hogy a főváros polgársá­gának nemes példáját követni fogja az ország. Mint az 1889-iki véderővita al­kalmával, a főváros hazafias lelkesedése mint tüzes lávafolyam ömlött szét az ország minden részébe, izzóvá téve a kedélyeket, lángra gyújtva elfojtott szen­vedélyeket, akként viszi szét a holnap esti fáklyafénynek tündöklő sugarait is a felébresztett nemzeti érzés az ország minden részébe és ismét talpra fog állani az egész nemzet, megvédelmezni az országot a fenyegető veszedelmekkel szemben. És szükség is van arra, hogy meg­mozduljon az igaz hazafias érzéstől­­ tű­zetett közvélemény. Hiszen a kormány engedelmes közegei, már toborozzák országszerte a polgárságot térd és fel­­haj­tására a kormány előtt. A félhivatalos sajtó nap-nap után közli egyes vidéki városok szabadelvű pártjainak határo­zatait, amelyekben a kiegyezés Szeren­cs­é­s és kedvező megkötése miatt üdvözlik és bizalmukról biztosítják a kormányt. Jönnek nemsokára a deputácziók is. A lovaggá ütött, királyi tanácsosokká tett és dekorált városi és megyei potentátok majd a megyei és városi közgyűléseken e­l­­állanak indítványaikkal, hogy üdvözöljék a kormányt, mert újra eladta az orszá­got Ausztriának. Őszi szántás. A „ Fü­g­get­len Magyarország» tárczdja. Irta : Krúdy Gyula. Máskép nem is tudok emlékezni a Szamo- lányi-házra, mint igy : az őszi hideg eső csap­kod egy földszintes duplafedelű, hajdan sárgára meszelt, lakot a város végén; a ház körül öreg szilfák zugnak és a kert ritka és didergő ribizli-bokraival ködbe borulva terül el a ház mögött. . . Ebből a házból még nyáron is előkelő hűvösség áramlott, a hitvány bokrok mindig fáztak és a nagy szilfák koronájába varjak kapaszkodtak. Néha egy öreg inast le­hetett látni a ház körül. Az aranysujtásos frakkján több volt a folt, mint a szövet, de azért igen büszke öreg inas volt. Sohasem állott szóba a környék hanczározó cseléd­nép­ségével, a boltosok közönségesen Zsorzs urnak szólították és még a nagy fehér kosarat is büszkén vitte a piaczra. A piacztéri Fekete kutya, aki­­legénykorában Bécsben is megfor­dult, olykor beszédre bírta Zsorzs urat. A vén szolga megvetőleg vont vállat: ■— Nem sokáig maradunk itt. A császárnak újra szüksége lesz ránk. A Burgba járunk újra. . . — A Burgba! — sóhajtotta mézesen a Fekete kutya. Itt szájára ütött az öreg szolga és összet­ránczolta homlokát: — Remélem, nem kü­rtöki világgá? Eljárt a szám. Ha a méltóságos ű­r megtudná, menten , elcsapna. A Fekete kutya nem volt valami diszkrét ember, de Zsorzsot még­sem csapták el. Sőt nem is siettek a költözködéssel. Szamolányi, Zsorzs gazdája, szikár alakjával, kiberetvált arczával és állig gombolt hosszú kabátjával délelőttönkint a templomba sétált ezután is, mint eddig. Kürtökalapja csillogott és elefánt­­csontfejű sétabotja előkelően kopogott a koczka­­köveken. A polgárok tiszteletteljesen köszön­tötték, a patikában, ahol idegenek is meg szok­tak fordulni, a gyógyszerész a fehérhajú Sza­molányi után mutatott. •­ Ez az öreg úr mondta meg Bismarcknak, hogy közönséges haramia. Persze nem volt maradása tovább a diplomácziánál, de bizo­nyos, hogy nemsokára visszahívják. Nagy koponya, nélkülözhetetlen elme . . . Az öreg Szamolányi elgondolkozva lépkedett, mintha tudomása se lett volna arról a bűv­körről, amely alakját a kisvárosban körülvette. Annyi bizonyos, hogy­ sokáig szolgált a diplo­­mácziánál, de megöregedvén, félretolták a fiatal erők. Nagykövet nem lett belőle, mint ahogy igen kevesekből lészen az, de legalább pontosan elvégezte a reábízott feladatokat. A városvégi házban magányosan éldegélt, mint aféle öreg agglegény. Talán, ha Zsorzs nin­csen mellette, még keresztapaságot is vállalt volna a polgárházaknál és az olvasókörben tarokkozhatott volna. Az öreg előkelő inas azonban megközelíthetetlenné tette az ex-dip­­lom­atát. Ugyan ki lett volna oly vakmerő Szomolányi Artur barátságát keresni, akit minden pillanatban hívhat a császár? Polgár­ember ilyesmire nem gondol, de eszébe jutott az exdiplomata Surják Elemérnek. Ez a Surják újságcsináló­ ember volt nálunk, az ellenségei sok rosszat beszéltek róla, töb­bek között azt is, hogy mint nyomdász-inas kezdte volt pályáját. Ez a legkevesebb, amit egy szerkesztőre lehet mondani. Mozgékony, vöröshajú kis ember volt és állandóan revol­vert és bowie-krief-et hordott zsebében, mint vidékünkön az összes szerkesztők. Senki sem akarta ugyan bántani, de az ilyen fegyverek emelik a lap tekintélyét. Azonkívül mindig sürgönyileg gratulált a nevezetes embereknek és neve igy gyakran szerepelt a pesti újságok­ban, igy : A fügedi hírlapírók nevében: Surják. Épen Balkánia lázongott, mert tavaszi idő volt, — Surják egy szép napon betoppant a vá­rosvégi házba. Zsorzs úr a piaczon járt és az öreg Szamolányi lábait melengette a kandalló­nál. Surják, a nagy Blovitz modorában elő­adta, hogy a balkáni államokról szeretné meg­tudni a méltóságos úr véleményét. Az öreg úr jókedvűen felkaczagott: — Későn jött, kedves barátom. . . Tíz esz­tendő előtt lett volna véleményem, de mosta­nában már újságot se olvasok. Gyengék a szemeim. Surják a váratlan szives fogadtatásra neki­melegedett. Gyorsan helyet foglalt és zajosan csapta össze a kezét: — Lehetetlen, méltóságos úr! ... Nem tudná, hogy a Balkán lángban áll és a mac­edó­­nok fegyverkeznek ? Az öreg úr csendesen mosolygott: — Nem tudom, de nem is nagyon érdekel . . . Maczedónok, Balkánok . . . Azt sem tu­dom már, hogy kik azok ? Itt melegedem a tűznél és szeretem a nyugalmat. Ijapunk­anai 24 oldal.

Next