Független Magyarország, 1903. március (2. évfolyam, 344-373. szám)
1903-03-01 / 344. szám
_________ — Elégtételt kérünk ! — kiáltja Nagy Mihály kormánypárti tábor közepéből* Rátkay erős hangon folytatta tovább beszédjét. Ausztriában — úgymond — egy miniszter a parlamentben a császár személyét szembeállítja a magyar nemzettel. A császárra hivatkozott, akinek akarata, hogy a hadsereg egysége, szelleme, nyelve és hagyománya megmaradjon. Újból kitört a vihar. Tombolt az ellenzék, elégületlenkedett a Háznak minden pártja. — Ha a magyar miniszterek — folytatta a szónok — a király megbízásából nyilatkoztak a szabadelvű párt értekezletén s igazat mondtak, akkor az osztrákhonvédelmi miniszter hazudott. Perczekig tartó tapsolás hangzik fel a balmezőn. Az elnök erősen rázza a csengőt. Türelmetlenkedik, de látszik az arczán, hogy nem haragos. Beszélni akar, vagy legalább is mondani kíván valamit. . . . Csak azt akarom a 1. képviselőhöz figyelmébe ajánlani — mondta — hogy Magyarországnak és a magyar parlamentnek fölényét annál biztosabban őrizzük meg, minél kifogástalanabbul viselkedünk továbbra is. Tetszéssel fogadják az elnök tapintatos kijelentését s ezután Rátkay folytatta beszédjét. Tüzes haraggal hirdette, hogy minek a magyar országgyűlés, ha császári hatalom megsemmisítheti nemzeti törekvéseinket? Bocsássanak bennünket haza, ne játszunk tovább, majd fogjuk tudni, hogy melyik az az út, amelyen haladnunk kell ... És leült Rátkay László. Egy pillanatig még csend volt az ülésteremben, de a másik pillanatban már hatalmas tapsvihar tört ki, éljenzés hangzott a halmezőn s perczekig tartó ováczióban részesítette az ellenzék Rátkayt. Mindenki érezte, hogy ez volt az egyedül helyes, igazi hang, hogy Rátkay beszédjében benne volt a magyar nép jogos fenyegetődzése, hogy ez a beszéd egy vérig sértett nemzetnek első erőteljes feljajdulása volt, mely megreszkettette a tanácskozó terem levegőjét. A baloldali honatyák a szomszédos falfestményt nézegetik önkénytelenül is. Kossuth Lajos glóriás alakja mosolyog le a képcsoportozatból, mintha mondaná: — Én értem. A magyar főnix madár újra felgyújtja fészkét. A tavasz elviszi a szolganépekhez is a szabadság utáni szenvedélyes vágyódást.... .! A mennyied. Még a kormánypártiak is szeretnék összeütni a kezüket, ők is szeretnének gratulálni Rátkaynak. De feláll Széll Kálmán és contieuere omnes . . . Olyan bátran fogott beszédjébe, mintha erősen vissza akarta volna verni a Welserheimber támadásait. Joggal elvárhatta ezt az ellenzék Magyarország miniszterelnökétől. És joggal csak is ezt várhatta. A miniszterelnök azonban ezt nem tette. Kijelentette, hogy ő csak azért felelős, amit ígért és mondott s megismételte a kormány ígéreteit. Védelmezte még az osztrák Landner minisztert is s kérte a Házat, hogy térjen napirendre a kérdés felett. Ez természetesen legjobb lett volna Széll Kálmán úrnak, de az ellenzék nem volt hajlandó ilyen szívességre. Rákosi Viktor felpattant helyéről. Éleken kikelt az osztrákok merénylete ellen. Mint 48-ban Windisgrätz hadserege — mondta — úgy vonult most fel ellenünk az osztrák parlament minden pártja. Olyan beszédeket mondtak, hogy a közös hadsereg humbug, hogy az a hadsereg császári és osztrák s az osztrák birodalmi eszme megtestesülése ... — Köszönjük a gyáva kormányunknak — szólt Gábányi Miklós. A miniszterelnök idegeskedett. Nyugtalanul fecsegett bársonyszékében s indulatos hangon tudtára adta Gabányinnak, hogy ő nem gyáva. Erre aztán az elnök rendreutasitotta a közbeszóló honatyát. — Ne kényszerítsék este a nemzetet arra, — fejezte be Rákosi a beszédjét — hogy mint az oroszlán fogaival védje magát. Viharos éljenzés hangzik fel balfelöl, melynek elcsendesedése után Pichler Győző mondott okos beszédet. Hangoztatta, hogy a volt nemzeti párt az osztrák urak házában kapta meg követeléseire a feleletet. Vázolta, hogy milyen vakmerő tanokkal léptek fel ellenünk az osztrák szónokok, akik közül egy hivatkozott arra, hogy még ma is igaz, hogy «in deinem Lager ist Österreich». — Csapjon bele aruennyka abba a lágerba — kiáltja Molnár Jenő viharos derültséget kelve. Pichler Győző higgadtan érvelt tovább s figyelmeztette a kormány táborát a bekövetkezendő eredményre. Széll és Fejérváry buknak, mert nem tudják majd ígéreteiket beváltani. — Majd idecsap a mennykő ! — hangoztatták balfelől, ahol nagy tetszéssel fogadták a Pichler , Győző szónoklatát. Ugrón. És a jobboldal valóban úgy megijedt, mintha közéjük csapott volna a mennykő. Ugrón, a méltóságteljes székely állott fel szólásra. Az erkélyeken előrehajolnak, hogy ne csak hallják, hanem láthassák is a hatalmas szónokot, akinél fényesebb ékesszólással senki nem beszél a magyar parlamentben. Csodás, isteni erő van benne. Izzó szenvedélyével magával ragadja a hallgatóságát, pompásan összeolvad beszédjében a közjogász, a törvények jeles magyarázója és a poéta. Eleven, éles, színes, a szívhez és az agyhoz egyformán szól, amikor meggyőzni kíván. Megcsodálhatjuk Apponyi Albert klaszszikus szónoklatát, de Ugrón lobogó lelkesedése, igazságos ítélőképessége, logikája mindenkitől tiszteletet parancsol. — Az a mi Ausztriában most történt, csak próba, arra, hogy mit tud eltűrni Magyarország. Elitélő éles szavakkal vázolta ezután, hogy kik támadtak ellenünk s maró gúnynyal kérdezte: olyan szövetségesünk van nekünk, mely csak akkor ért egyet, ha ellenünk akar törni? Van egy láthatatlan kéz, mely szervezte ezt a tüntetést — mondta a szónok. Ezt a láthatatlan kezet a történelemből jól ismerjük, apáink kamarillának nevezték. — Most is működik, érezzük ! — hangoztatták balfelől. Olyan férjre mégse fogsz szert tehetni, aminől te kívánsz. Lássuk csak. Mindenekelőtt gazdag legyen, nemde ? Adrienne. Nincs is egyéb föltételem. Lola.. Igaz, hisz egyebet nem kívánsz tőle! Egy sereg udvarló vesz körül, csinos fiuk, kedvesek és jók . . . Köztük olyan, is, aki halálosan szerelmes beléd. Majd kiforgatja a szemeit utánad. Csak választanod kellene közülök ... de egy se elég gazdag. Adrienne. (Megvető mozdulattal.) Ezek közül még, ráérek választani! Lola. Megégsz a szenvedély füzében .... Fölolvadsz sóvár szerelmi vágyban.... Flagellálod magad. Mindez azért, hogy palotában lakjál az Andrássy-úton.. .Nem jobb volna lemondani erről? . .. Adrienne. (Elszántan.) Soha! Erről nem mondhatok le. Az első férjem a szivem választottja volt Most eszemre került a sor. Hű maradok az elveimhez, ha belehalok is ... Lola. (Vállvonogatva.) Akkor hát szenvedj, gyötrődjél! . . . Adrienne. Nincs más hátra, kedvesem. Lola. De igen. Más tanácséval is szolgálhatok. Adrienne. (Fölül a kereveten, kíváncsi tekintettel mered Lola arczába.) Más tanácsosai ? Lola. Szeress ... Adrienne. Szeressek ?, Lola. Igen. Adrienne Kit? Lola. Valakit azok közül, akik udvarolnak... Válassz ki közülük egyet, — a legszebbet! Adrienne. (Kigyuladt arcczal ) Lásd .. . ez, ez nagyon okos ötlet. Nem uj ... cseppet se az ... De mindig úgy hat rám, mintha uj volna ... Lola. Rajta ! Adrienne. Ha az lehetséges volna ! Lola: Mi gátol benne ? Adrienne. Te ép oly jól tudod, mint én. Te is megtenned . .. Lola. Én nem! Undorodom attól a gondolattól, hogy férfiaik érintse ajkamat... Adrienne. (Mély sóhajjal.) Oh boldog blazirtság ! Irigyelt élettelenség ... Ah, de én élek ! Landolnom sem szabad arra, hogy egy bajuszos ajk érinthetné ajkamat. Villanyos ütést érzek egész testemen. Úgy érzem, képes volnék a legelső férfi karjaiba dobni magamat... Ne beszélj nekem ilyeneket ! Lola. Igazán boszantasz ! . . . Tegyük föl, hogy a várva-várt gazdagság végre is öledbe pottyan egy vén, kiélt férfi alakjában. Adrienne. Bánom is én! Lola. És a szerelem ? Adrienne. Annyi terem számunkra, amennyit csak akarunk . . . A kezünket se kell érte kinyújtanunk . . . Ila egyszer férj lesz . . . Lola. Értelek . . . Ezt azonban most is megteheted. Csald meg már most. . . még mielőtt a férjed ! Ez sokkal veszélytelenebb s a későbbiekre nézve teljesen közömbös. Adrienne (boszos kitöréssel): Oh, te naiv, együgyü teremtés! Lola: Mi volna a különbség a «most» és az őakkor« között ? Adrienne (hevesen): Az, hogy «most» meg kell csalnom az apámat, a bátyámat... a nagynénimet... az unokahugaimat is . .. Mig . ..akkori •... Lóig. Nos — akkor,. . Adrienne. Csupán a férjemet! Lola. Igazán... olyan nehéz dolog volna egy diszkrét, lovagias férfit találni ? Keress egyet — s csald meg vele az egész világot! Adrienne. (Fölugrik, arczára szenvedélyes pír ül ki, le-föl jár izgatottan a teremben.) Ah . . . igen . . . diszkrét. . .lovagias férfi... Eltaláltad ! Hol van az ? Ha olyan is teremne ? (Leül egészen közel Lolához, s halk suttogással folytatja.) Figyelj rám, Lola. Tudd meg, hogy diszkrét . . . lovagias férfiak csak regényekben, és színdarabokban léteznek . . . Ezt verd ki végleg a fejedből . . . Ilyenek nincsenek. S nehogy valaha is elhidd valakinek, hogy az . . . Lola. (Álmélkodva.) De kedvesem . . . Adriánné. Esküszöm neked, hogy nincsenek! Lola. De hiszen akkor . . .. Adrienne. (Daczosan.) Mondom, hogy verd ki a fejedből. Lola. No de — végre is . . . hiszen, ha ez így van .... akkor . . . Adrienne. (Fölütve fejét.) Nos — akkor ? Lola. Ha egyszer férjjhez mentek . . Adrienne. Ha férjhez mentem.. . Lola. Ahhoz a csúf vén milliomoshoz. . . Adrienne. Nos, igen. . . Lola. És nem lévén diszkrét és lovagias férfiak. . . Adrienne. (Vidám kacagásba tört ki, ismét végigdől a kereveten.) Ah . . . az egészen más. . . Olyan diszkrét s olyan lovagias férfiak igenis vannak, amilyenek a férj számára szükségesek. . . Lola. (Hosszan eltűnődve.) Olyanok vannak? Hát milyenek ezek ? Adrienne. (Czigarettára gyújt s hatalmas füstfelleget fúj ki orrán át) Ne törd rajta a fejed. . . Valamennyi ilyen! FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 1903. márczius 1.