Független Magyarország, 1903. március (2. évfolyam, 344-373. szám)

1903-03-01 / 344. szám

_________ — Elégtételt k­érünk ! — kiáltja Nagy Mihály kormánypárti tábor közepéből* Rátkay erős hangon folytatta tovább beszéd­jét. Ausztriában — úgymond — egy miniszter a parlamentben a császár személyét szembe­állítja a magyar nemzettel. A császárra hivat­kozott, akinek akarata, hogy a hadsereg egy­sége, szelleme, nyelve és hagyománya meg­maradjon. Újból kitört a vihar. Tombolt az ellenzék, elégületlenkedett a Háznak minden pártja. — Ha a magyar miniszterek — folytatta a szónok — a király megbízásából nyilatkoztak a szabadelvű párt értekezletén s igazat mond­tak, akkor az osztrák­­honvédelmi miniszter hazudott. Perczekig tartó tapsolás hangzik fel a bal­­mezőn. Az elnök erősen rázza a csengőt. Tü­relmetlenkedik, de látszik az arc­zán, hogy nem haragos. Beszélni akar, vagy legalább is mon­dani kíván valamit. . . . Csak azt akarom a 1. képviselőhöz figyelmébe ajánlani — mondta — hogy Ma­gyarországnak és a magyar parlamentnek fö­lényét annál biztosabban őrizzük meg, minél kifogástalanabbul viselkedünk továbbra is. Tetszéssel fogadják az elnök tapintatos kije­­lentését s ezután Rátkay folytatta beszédjét. Tüzes haraggal hirdette, hogy minek a magyar országgyűlés, ha császári hatalom megsemmi­sítheti nemzeti törekvéseinket? Bocsássanak bennünket haza, ne játszunk tovább, majd fogjuk tudni, hogy melyik az az út, amelyen haladnunk kell ... És leült Rátkay László. Egy pillanatig még csend volt az ülésteremben, de a másik pilla­natban már hatalmas tapsvihar tört ki, él­jenzés hangzott a halmezőn s perczekig tartó ová­­czióban részesítette az ellenzék Rátkayt. Min­denki érezte, hogy ez volt az egyedül helyes, igazi hang, hogy Rátkay beszédjében benne volt a magyar nép jogos fenyegetődzése, hogy ez a beszéd egy vérig sértett nemzetnek első erőteljes feljajdulása volt, mely megreszket­­tette­ a tanácskozó terem levegőjét. A baloldali honatyák a szomszédos falfestményt nézegetik önkénytelenül is. Kossuth Lajos glóriás alakja mosolyog le a képcsoportozatból, mintha mondaná: — Én értem. A magyar főnix madár újra felgyújtja fészkét. A tavasz elviszi a szolga­népekhez is a szabadság utáni szenvedélyes vágyódást.... .! A mennyied. Még a kormánypártiak is szeretnék összeütni a kezüket, ők is szeretnének gratulálni Rátkay­­nak. De feláll Széll Kálmán és contieuere omnes . . . Olyan bátran fogott beszédjébe, mintha erősen vissza akarta volna verni a Welserheimb­er támadásait. Joggal elvárhatta ezt az ellenzék Magyarország miniszterelnökétől. És joggal csak is ezt várhatta. A miniszterelnök azonban ezt nem tette. Kijelentette, hogy ő csak azért felelős, amit ígért és mondott s megismételte a kormány ígéreteit. Védelmezte még az osztrák Landner minisztert is s kérte a Házat, hogy térjen napirendre a kérdés felett. Ez természetesen legjobb lett volna Széll Kál­mán úrnak, de az ellenzék nem volt hajlandó ilyen szívességre. Rákosi Viktor felpattant he­lyéről. Éleken kikelt az osztrákok merénylete ellen. Mint 48-ban Windisgrätz hadserege — mondta — úgy vonult most fel ellenünk az osztrák parlament minden pártja. Olyan beszé­deket mondtak, hogy a közös hadsereg hum­bug, hogy az a hadsereg császári és osztrák s az osztrák birodalmi eszme megtestesülése ... — Köszönjük a gyáva kormányunknak — szólt Gábányi Miklós. A miniszterelnök idegeskedett. Nyugtalanul fecsegett bársonyszékében s indulatos hangon tudtára adta Gabányinnak, hogy ő nem gyáva. Erre aztán az elnök rendreutasitotta a közbe­szóló honatyát. — Ne kényszerítsék est­e a nemzetet arra, — fejezte b­e Rákosi a beszédjét — hogy mint az oroszlán fogaival védje magát. Viharos éljenzés hangzik fel balfelöl, mely­nek elcsendesedése után Pichler Győző mon­dott okos beszédet. Hangoztatta, hogy a volt nemzeti párt az osztrák urak házában kapta meg követeléseire a feleletet. Vázolta, hogy milyen vakmerő tanokkal léptek fel ellenünk az osztrák szónokok, akik közül egy hivatkozott arra­, hogy még ma is igaz, hogy «in deinem Lager ist Österreich». — Csapjon bele a­­ruennyka abba a lágerba — kiáltja Molnár Jenő viharos derültséget kelve. Pichler Győző higgadtan érvelt tovább s figyelmeztette a kormány táborát a bekövetke­zendő eredményre. Széll és Fejérváry buknak, mert nem tudják majd ígéreteiket beváltani. — Majd idecsap a mennykő ! — hangoztat­ták balfelől, ahol nagy tetszéssel fogadták a Pichler , Győző szónoklatát. Ugrón. És a jobboldal valóban úgy megijedt, mintha közéjük csapott volna a mennykő. Ugrón, a méltóságteljes székely állott fel szólásra. Az erké­lyeken előrehajolnak, hogy ne csak hallják, hanem láthassák is a hatalmas szónokot, aki­nél fényesebb ékesszólással senki nem beszél a magyar parlamentben. Csodás, isteni erő van benne. Izzó szenvedélyével magával ragadja a hallgatóságát, pompásan összeolvad beszédjé­ben a közjogász, a törvények jeles magyarázója és a poéta. Eleven, éles, színes, a szívhez és az agyhoz egyformán szól, amikor meggyőzni kíván. Megcsodálhatjuk Apponyi Albert klasz­­szikus szónoklatát, de Ugrón lobogó lelkese­dése, igazságos ítélőképessége, logikája min­denkitől tiszteletet parancsol. — Az a mi Ausztriában most történt, csak próba, arra, hogy mit tud eltűrni Magyarország. Elitélő éles szavakkal vázolta ezután, hogy kik támadtak ellenünk s maró gúny­nyal kérdezte­: olyan szövetségesünk van nekünk, mely csak akkor ért egyet, ha ellenünk akar törni? Van egy láthatatlan kéz, mely szervezte ezt a tün­tetést — mondta a szónok. Ezt a láthatatlan kezet a történelemből jól ismerjük, apáink kam­arillának nevezték. — Most is működik, érezzük ! — hangoz­tatták balfelől. Olyan férjre még­se fogsz szert tehetni, ami­­nől te kívánsz. Lássuk csak. Mindenek­­előtt gazdag legyen, nemde ? Adrienne. Nincs is egyéb föltételem. Lola.. Igaz,­­ hisz egyebet nem kívánsz tőle! Egy sereg udvarló vesz­ körül, csinos fiuk, kedvesek és jók . . . Köztük olyan, is, aki halálosan szerelmes beléd. Majd kiforgatja a szemeit utánad. Csak választanod kellene kö­zülök ... de egy se elég gazdag. Adrienne. (Megvető mozdulattal.) Ezek közül még, ráérek választani! Lola. Megégsz a szenvedély füzében .... Fölolvadsz sóvár szerelmi vágyban.... Flagel­­lálod­ magad. Mindez azért, hogy palotában lakjál az Andrássy-úton.. .Nem jobb volna le­mondani erről? . .. Adrienne. (Elszántan.) Soha! Erről nem mondhatok le. Az első férjem a szivem válasz­tottja volt Most eszemre került a sor. Hű maradok az elveimhez, ha belehalok is ... Lola. (Vállvonogatva.) Akkor hát szenvedj, gyötrődjél! . . . Adrienne. Nincs más hátra, kedvesem. Lola. De igen. Más tanácséval is szolgál­hatok. Adrienne. (Fölül a kereveten, kíváncsi tekin­tettel mered Lola arczába.) Más tanácsosai ? Lola. Szeress ... Adrienne. Szeressek ?, Lola. Igen. Adrienne Kit? Lola. Valakit azok közül, akik udvarolnak... Válassz ki közülük egyet, — a legszebbet! Adrienne. (Kigyuladt arc­czal ) Lásd .. . ez, ez nagyon okos ötlet. Nem­ uj ... cseppet se az ... De mindig úgy hat rám, mintha uj volna ... Lola. Rajta ! Adrienne. Ha az lehetséges volna ! Lola: Mi gátol benne ? Adrienne. Te ép oly jól tudod, mint én. Te is megtenned . .. Lola. Én nem! Undorodom attól a gondo­­lattól, hogy férfiaik érintse ajkamat... Adrienne. (Mély sóhajjal.) Oh boldog blazirt­­ság ! Irigyelt élettelenség­­ ... Ah, de én élek ! Landolnom sem szabad arra, hogy egy baju­szos ajk érinthetné ajkamat. Villanyos ütést érzek egész testemen. Úgy érzem, képes volnék a legelső férfi karjaiba dobni magamat... Ne beszélj nekem ilyeneket ! Lola. Igazán boszantasz ! . . . Tegyük föl, hogy a várva-várt gazdagság végre is öledbe pottyan egy vén, kiélt férfi alakjában. Adrienne. Bánom is én! Lola. És a szerelem ? Adrienne. Annyi terem számunkra, amennyit csak akarunk . . . A kezünket se kell érte ki­nyújtanunk . . . Ila egyszer férj lesz . . . Lola. Értelek . . . Ezt azonban most is meg­teheted. Csald meg már most. . . még mielőtt a férjed ! Ez sokkal veszélytelenebb s a ké­sőbbiekre nézve teljesen közömbös. Adrienne (boszos kitöréssel): Oh, te naiv, együgyü teremtés! Lola: Mi volna a különbség a «most» és az őakkor«­ között ? Adrienne (hevesen): Az, hogy «most» meg kell csalnom az apámat, a bátyámat... a nagynénimet... az unokahugaimat is . .. Mig . ..akkori •... Lóig. Nos —­ akkor,. . Adrienne. Csupán a férjemet! Lola. Igazán... olyan nehéz dolog volna egy diszkrét, lovagias férfit találni ? Keress egyet — s csald meg vele az egész világot! Adrienne. (Fölugrik, arczára szenvedélyes pír ül ki, le-föl jár izgatottan a teremben.) Ah . . . igen . . . diszkrét. . .lovagias férfi... Eltaláltad ! Hol van az ? Ha olyan is teremne ? (Leül egészen közel Lolához, s halk suttogás­sal folytatja.) Figyelj rám, Lola. Tudd meg, hogy diszkrét . . . lovagias férfiak csak regé­nyekben, és színdarabokban léteznek . . . Ezt verd ki végleg a fejedből . . . Ilyenek nin­csenek. S nehogy valaha is elhidd valakinek, hogy az . . . Lola. (Álmélkodva.) De kedvesem . . . Adriánné. Esküszöm neked, hogy nincsenek! Lola. De hiszen akkor . . .. Adrienne. (Daczosan.) Mondom, hogy verd ki a fejedből. Lola. No de — végre is . . . hiszen, ha ez így van .... akkor . . . Adrienne. (Fölütve fejét.) Nos — akkor ? Lola. Ha egyszer férjjhez mentek . . Adrienne. Ha férjhez mentem.. . Lola. Ahhoz a csúf vén milliomoshoz. . . Adrienne. Nos, igen. . . Lola. És nem lévén diszkrét és lovagias férfiak. . . Adrienne. (Vidám kac­agásba tört ki, ismét végigdől a kereveten.) Ah . . . az egészen más. . . Olyan diszkrét s olyan lovagias fér­fiak igenis­ vannak, amilyenek a férj számára szükségesek. . . Lola. (Hosszan eltűnődve.) Olyanok vannak? Hát milyenek ezek ? Adrienne. (Czigarettára gyújt s hatalmas füstfelleget fúj ki orrán át­) Ne törd rajta a fejed. . . Valamennyi ilyen! FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 1903. márczius 1.

Next