Független Magyarország, 1903. szeptember (2. évfolyam, 523-552. szám)
1903-09-01 / 523. szám
Budapest, 1903. II. évfolyam, 523. sz. Kedd, szeptember . Dr. LENGYEL ZOLTÁN LÓRÁNT DEZSŐ RÁTKAY LÁSZLÓ A nemzeti nyelv joga. Irta : dr. Vértan Endre országgyűlési képviselő. Budapest, augusztus 31. Azt mondják, haragszik jó öreg királyunk. Haragszik a magyar nemzetre, melynek odaadó hűsége és hősies elszántsága annyiszor mentette meg a Habsburgoknak ingadozó trónját, rombadőlni indult hatalmát. Nemcsak a múltak bűne, de a jelen léhasága is, ha a történelem ez igazsáságait elfeledték, odaadó hűségünket nem méltányolták s önállóság iránti vágyunkat illegalitásnak keresztelték el. Ez hozza minden egyes alkalommal, midőn a nemzeti önérzet felébred, ellentétbe a nemzetet saját királyával s ez az oka annak, hogy nem erősödhetik meg közöttünk az a kölcsönös bizalom, mely legerősebb támasza egyrészt a királyi korona tényének, másrészt a nemzet nagyságának. Most is haragszik a király, mert attól fél, hogy a felébredt nemzeti önérzet a hadsereg nyelvének megállapítására vonatkozó felségjogaiban akarja korlátozni. Mélyreható veszedelmeket rejtő tévedés, mely ha megboszulná magát s lángba boritná hazánkat, feleljen e következményekért azoknak lelkiismerete, kik nemcsak a magyar királylyal hitették el, hogy a magyar nemzettől nyert királyi felségjoga alapján a magyar hadsereg nyelvéről intézkedhetik s ezt jogosan tehette németté, hanem a nemzettel is el akarták hitetni e majdnem nevetséges ostobaságot. Bűnösök pedig ebben a 67-es kiegyezés védői és pedig úgy az ó-liberálisok, mint a volt nemzetipártiak egyaránt. Egész világ választ el minket ezeknek felfogásától. Minket, akik valljuk és azt hirdetjük, hogy a nemzeti nyelv a nemzet létezésének annyira lényeges feltétele, hogy erről még maga a nemzet sem mondhat le anélkül, hogy nemzetté lenni meg ne szűnjék. Mert, amint az emberi test az isteni szikrából előtörő lélek által vallott emberré s ha a lélek elszáll, az ember csak volt, úgy teszi a nemzeti nyelvben felemelkedő géniusz nemzetiséggé, majd az államalakulásban nemzetté az egy nyelvet beszélő embercsoportokat s az államnak az az intézménye, ahova a nemzeti nyelv bele nem hatolhat, nemcsak a nemzeti jelleget nélkülözi, de megszűnik a nemzeti állam épületének élő szerves fennállásának biztosítéka lenni. Elválaszt minket, kik törvényeinkre hivatkozva hirdetjük, hogy a magyar nemzet nem is mondott soha le, egyetlen intézményében sem nemzeti nyelvéről, melyet sem kifejezetten, sem hallgatag, sem akaratnyilvánítás soha fel nem cserélt idegennel. Elválaszt minket, akik valljuk és hirdetjük, hogy a hadsereg nyelvéről való intézkedési jogot soha sem ruházta a nemzet senkire, még koronás királyára sem, de ha átruházta volna, úgy sem lenne joga a magyar királynak a magyar hadsereg magyar nyelvét idegenné tenni, mert a magyar királynak a magyar korona által nyert hatalma csak magyar nemzeti tartalommal bírhat s ha a magyar nemzeti tartalmat megtagadjuk és elvonjuk belőle, megtagadtuk és elvontuk a nemzet és korona közti azon összekötő kapcsot is, mely e kettőt nemcsak a hatalom külforrásában, de az érzelmek közösségében is összeforrasztja. Nem vitatkozom azokkal, kik azt hirdetik, hogy az összes hadsereg magyar részének egységes vezérlete, vezénylete és belszervezetének megállapítására átruházott felségjog a szolgálati nyelv kérdését is magában foglalja s a magyar király ezekre vonatkozóan nyert felségjoga alapján jogosan tette a magyar hadsereg nyelvét németté, — mert a vitának e része már lezáratott s ma már alig van számbavehető közjogász és politikusunk, ki a csak pár hónappal előbb még a Széll Kálmán által is hirdetett azon elvet vallaná, hogy a felségjogokban a szolgálati nyelv megállapítására vonatkozó jog is benfoglaltatnék. De felveszem a harczot azokkal szemben, kik az idevonatkozó nemzeti jogoknak elismerése mellett meghunyászkodó lojalitással hirdetik, hogy ennek daczára jogosan tette ő felsége a szolgálati nyelvet németté, mert érthetetlen logikájuk szerint a törvényhozás többi tényezői nem vették igénybe beleszólási jogukat. Mélyen sajnálom, hogy a most mondottakban Apponyi okoskodását idéztem, azét az Apponyiét, ki mint a nemzeti jogok bátor védője szerepel s kire még a nemzeti jogok védői is reménységgel tekintenek. Mert ha Apponyi azt vallaná, hogy a hadsereg szolgálati nyelvére vonatkozó intézkedési jogot a nemzet a felségjogokban a királyra ruházta, akkor meg tudnám érteni kijelentését. Ez esetben azonban e felségjogokban történt átruházás indokolná magát az intézkedést és ez, de csakis ez tenné azt jogossá. Apponyi azonban ellenkező felfogásban van s midőn a felség intézkedésének jogosságát indokolja, még veszedelmesebb térre téved, midőn a törvényhozás többi tényezőinek mulasztását fogadja el ennek igazolásául. Állításom igazsága nyilvánvaló, mert ha az intézkedési jog a királyra át nem ruháztatott, akkor a királynak egyszerűen nem volt joga intézkedni és ha mégis intézkedett, intézkedését sem jogossá, sem törvényessé nem tehette az, hogy a törvényhozás többi tényezői nem vették igénybe beleszólási jogukat. Még akkor is veszedelmes dolog lenne a királyi hatalom külforrásául a törvényhozás többi faktorainak hallgatását is elismerni, ha a magyar király nem ugyanazon személy lenne az osztrák császárral, mert ez esetben a királyi önkénynek mindazon túlkapásait törvényeseknek kellene elismerni, melyek ellen a törvényhozás nem foglalt állást, vagy amelyeket hallgatással mellőzött, aminek pedig nem egyszer az volt az oka, hogy a törvényhozásnak ilynemű megnyilatkozásra sem mód, sem alkalom nem nyuttatott. Nem az a kérdés tehát, hogy a törvényhozás többi tényezői igénybe vették-e beleszólási jogukat, hanem az, hogy a majy.ä£_fimzet átruházta-e„. a hadsereg nyelvére való....intézkedési jogát a királyra ? “Tigen vagy nem ? És ha ez átrutázás nem történt meg, amint ezt velünk együtt Apponyi is állítja, az esetben, ha a nejmszett nyelv idegennel lenne is felcserélhető, akkor sem lenne joga ezt másnak felcserélni, mint a nemzeti akaratnak, s e nemzeti akarat nyilvánítására hivatott törvényhozásnak. A törvényhozásnak pedig kifejezetten és nem hallgatag, nem mulasztás által kell akaratát nyilvánítnia, mert ez akarat csak a törvényalkotásban juthat kifejezésre, mely törvényalkotási jogról le nem mondhat s ezt az alkotmány sérelme nélkül másra, még ha akarná sem ruházhatja át. Nem száll tehát a törvényhozás joga át a királyra, azért, mert a törvényhozás másik faktora nem nyilatkozik, amire vonatkozóan, bár felállított alapelvével ellentétben, nagyon helyesen mondja maga Apponyi, hogy: «Az elv az, hogy minden intézményben, mely az államé, a magyar állami nyelvnek kell érvényesülnie, és hogy az ezen elv alóli kivételeket meghatározni s ez elvnek korlátokat szabni senkinek másnak, mint a nemzetnek és királynak együtt, mint a törvényhozás összes tényezőinek, nem állhat jogában.» Merev ellentétbe helyezkedik alkotmányunkkal az, aki a szóban forgó királyi intézkedés jogosságát vitatja. Mert ha igaz lenne is az, amit ez állítás bizonyításául a fentieken kívül felhoznak, hogy a felség intézkedése a hadügyi kormányzatnak és az összes kormányoknak alkotmányos felelőssége mellett létetett, akkor sem fedhetné a kormányok felelőssége ez intézkedést, mert ily felelősség mellett is csak azon Lapunk mai száma 16 oldalt .