Független Magyarország, 1903. december (2. évfolyam, 614-642. szám)
1903-12-01 / 614. szám
■■■■■■■ rj FGGETLEN MAGYARORSZÁG, 1903. december 1. újabb kormánybukás, a közvélemény összekavarása, nagy nemzeti szabadságharcunk nimbuszának elhomályosítása és meggyőzése a császári udvarnak arról, hogy itt nem egy egyetértő, elszánt nemzet küzd jogaiért, csak kottémák versengenek — a miniszteri kegyért. És minden ilyen kísérletnél egy harcvonalnyival hátrálni kénytelen az ellenzék és nagy lépést veszit a nemzet. Mert az az osztrák császár is úgy gondolkozik, mint mi: ha látja, hogy nem vagyunk egyetértők s velünk lehet boldogulni, bizony módszerekhez nyúl és nem a jogokat adja ki. És igaza volt Kossuth Ferencnek, midőn szemére hányta a szabadelvű pártnak, hogy nagy hibát követett el azáltal, hogy már a küzdelem elején nem foglalt velünk egységesen állást, de épgy igazunk van nekünk is, hogy a harc esetleges eredménytelenségének nem ez a nagyobbik oka, hanem az ellenzék egyenetlensége. Ez rontotta el folyton a helyzetet Az rontja el, hogy a fényes küzdelem tetőfokán, midőn a miniszterelnök már meg is bukott, egyszeriben a nyakáról leveszik a hurkot s a küzdők nyakába teszik. Mi szükség volt ma erre a páros csevegésre ? Nem lehetett volna és nem kellett és illett volna megvárni a holnapi konferenciát s annak állásfoglalása után hívni fel Tisza urat a keringőre ? Miért kellett ezt ma csinálni, meglepetésszerüleg úgy, hogy, míg mi odabanna technikai obstrukciót csináltak vezéreink megbízásából, azalatt tárgyalásokat folytatva, egyszerre csak ugyanazott-'ammitik tesznek ajánlatokat, a küzdők legnagyobb elképedésére ? Hát engedelmet kérünk: a küzdőket ott meglepni és a porondon álmélkodásra kényszeríteni, sem nem jó, sem nem hasznos. Mert ez nem békét csinál, de sőt az elkeseredett harczra provokál. Aminthogy úgy is lesz. Hát ezekért nincs és nem is lesz kegyelem, főhadnagy úr Tisza! Sem tárgyi, sem személyi előföltételei ennek nincsenek meg. Önnek és az erőszak politikájának vagy vissza kell vonulnia, vagy le fogjuk verni, hogy az igazi nemzeti és liberális politika teljes garanciákkal megteremthető legyen. Ön megjuhászodhatott nagy hirtelen, mert mig délelőtt minket időlopással becsmérelt, délután már szépelgett nekünk, de mi nem szelídültünk meg s előre visszük meg nem inogva a nemzet igaz ügyének zászlaját, még ha előre ütni, hátrafelé rúgni leszünk is a jövőben kénytelenek. A gárda győz vagy meghal, de magát meg nem adja. Lengyel Zoltán, szenves, szőke bajuszú, sugár fiatalember vonult be a bankba, hogy a megüresedett fogalmazói állást elfoglalja. Galánthay Tibor volt eme kellemes ifjú, akit az egész ház a legnagyobb szívességgel fogadott. A hatalmas intézetben kellemes izgatottságot keltett az a hir, hogy egy igazi altábornagy, v. b. t. t., kegyelmes úr és a Mária Terézia-rend lovagjának öcscse méltatta a társaságot arra, hogy szolgálatába szegődjék. A magasabb tisztviselők jóakaró figyelemben részesítették, a fiatalabbak pedig törték magukat a barátsága után. És Brandt úr is kiterjesztette reá állandó figyelmét. Hiába, ez már a bankokban is így szokott lenni . . . Azonban a jövevény e kitüntető fogadtatást meg is érdemelte. Tisztelettel bánt a feljebbvalókkal, barátkozott a fiatalokkal. Ellenállhatatlan szeretetreméltósága, finom viselkedése, barátságossága csakhamar meghódítottak számára mindenkit. Azonkívül a sors eme kegyeltje, akinek csupán összetett kezekkel be kellett volna ülnie a hivatalába, csodálatos képen dolgozott is. És pedig szorgalmasan dolgozott, épen úgy, mintha ettől a munkától függött volna egész jövője, boldogulása. Tehetsége pedig egyenesen feltűnt. A legbonyolódottabb kérdéseket biztos kézzel oldotta meg, ítélete biztos, stílusa ragyogó, fellépése kifogástalan volt. Eme dolgok mind nem kerülték ki az intézet vezetőinek, különösen pedig Brandt urnak a figyelmét. A hatalmas igazgató, ha Tiborról volt szó, büszkén ütött a mellére. — Ezt a fiatal embert, akiben valóságos kincset nyertünk, én szereztem meg az intézetnek ! — ismételgette: így történt, hogy Galánthay Tibor alig egy esztendő alatt fényes fizetéssel az intézet vezértitkára lett. A fiatal vezértitkárt, az intézet büszkeségét, Brandt úr lassanként atyai barátságába fogadta. Bevezette őt családjánál, ahol nemsokára már mindennapos volt. Egy szép napon Brandt Klára, a város leggazdagabb férjhezmenendő leányainak egyike, akit mint a báltermek legragyogóbb szépségét ünnepeltek, sírva borult az édesatyja keblére. . • — Oh papa, ha nem adsz hozzá, meghalok ! — zokogta, szégyenkezve hajtva le gyönyörű, hamvasszőke fejét. — De hát kiről van szó ? — kérdezte Brandt úr jókedvűen. Beszélj, drága kincsem, hiszen a néma gyermeknek a legjobb papa sem értheti a szavát. A leány pihegve súgta fülébe a Galánthay Tibor nevét. — De hát miért ne adnálak hozzá ? Nagytehetségű ember, fényes állása van, még fényesebb jövő vár reá, azonfelül a legjobb családok egyikéből származik. Öcscse Galánthay Tamás táborszernagynak. Légy vele boldog, gyermekem. És Brandt úr gyöngéd csókot lehelt a szép Klára fehér homlokára. III. Brandt ur ismét dolgozószobájában tartózkodott. Bizonyos melankóliával járkált fel és alá a pompás teremben. Harminc év után megválni készült az öreg háztól, mely az ő vezetése alatt virágzott fel, vált nagggyá és hatalmassá. . . Mert a derék öreg úr nyugalomra vágyott. Elhatározott szándéka volt, hogy a legközelebbi igazgatói ülésen, amelytől immár csak két nap választotta el, átengedi helyét vejének, Galánthay Tibornak. A részvényesek már be voltak avatva a tervbe. És noha sajnálták az ő visszalépését, de viszont őszintén örvendtek annak, hogy helyét az ifjú Galánthay, a hős katona öcscse, oly fényes tehetségek birtokosa foglalja el. A szolga vendéget jelentett. — Galánthay Tamás táborszernagy ur ő excellenciája! Brandt úr vidáman zárta széjjel a bejárat nehéz bársonyfüggönyét. — Oh, lépjen be, kegyelmes uram, drága rokonom! — hábta örvendezve. Valóban szép, hogy mégis felkeresett. Amúgy sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az esküvőre nem jött el, sőt semmi életjelt sem adott magáról. Az öcscsétől nem is kérdeztem . . . Féltem, hogy fájni fog neki a dolog. Galánthay Tamás, ki időközben immár mint táborszernagy szolgálta a legfőbb hadurat, türelmetlenül vágott közbe: — Micsoda öcsém ? Micsoda esküvő ? . . . Ön talán megbolondult ?... Vagy tréfát akar belőlem űzni? — dörögte. Brandt úr nem értette a dolgot. — Nos, a kegyelmes úr öcscse, Galánthay Tibor, akit két év előtt a megüresedett segédfogalmazói helyre ajánlaná méltóztatott, jelenleg intézetünk vezértitkára és csekélységem veje ... — Az én öcsém ? — hebegte Galánthay elképedve. — Az én öcsém itt van! — szólt, egy halavány, pápaszemes, jelentéktelen fiatalemberre Budapest, november 30. A képviselőház szerdán délelőtt 10 órakor tartja legközelebbi ülését, amelynek napirendjére az újoncjavaslatok tárgyalásának folytatása van kitűzve. Lengyel Zoltán üdvözlése. Főszerkesztőnk ma este Zomborból a következő táviratot kapta : A függetlenségi párt mai estén megtartott Rákóczi-ünnepély alkalmából üdvözli nagyságodat és kéri, hogy a haza és a függetlenség érdekében eddig is kifejtett magatartásából egy szemernyit se engedjen. A zombori függetlenségi párt. Mérő, pártelnök. Újabb három kilépés a szabadelvű pártból. Smialovszky Valér, a szabadelvű pártnak tizenhárom esztendő óta tagja, az ő-szabadelvűek csoportjának eddigi harcosa ma szintén kilépett a kormánypártból. Ez elhatározását részletesen és alaposan indokolja meg Podmaniczky Frigyes báró pártelnökhöz intézett levelében s ez az indokolás, a maga nyugodt és biztos érvelésével erős csapás az erőszak miniszterelnökére. Kifejti, hogy a szabadelvű pártnak november 25-iki értekezletén a házszabály magyarázatára kimondott pártkérdés a fegyelemnek olyan mértékét akarja a párt tagjaira alkalmazni, amely már erkölcstelen s az alkotmányossággal össze nem egyeztethető. Erőszakot szentesíteni a pártegységért nem lehet. Ezenkívül a tisztviselők fizetésrendezési törvényjavaslatának visszavonását nagy sérelemnek tartja az ország tisztviselőire, továbbá Tisza programmjánakpénzügyi, közgazdasági és közművelődési részei ellen is súlyos aggodalmai vannak. Ugyancsak ma kiléptek a szabadelvű pártból Bolgár Ferenc és Samassa János volt nemzetipárti képviselők is. Alkotmányválság. Budapest, november 30.. Tegnap délben nagy fenyegetésre emelte száját Tisza gróf a küzdő nemzet ellen. «Hatványozott erővel megyek tovább — úgymond — a kitűzött után, tovább megyek, mig — vagy nem győztem, vagy összetörve el nem bukom az út közepén.» Ezt pezsgő közt, a hu ugrai küldöttségnek mondotta. Estére azonban hazament a honi gárda, a pezsgős mámor is eloszlott talán s az éj csöndes óráiban széttekintett a Kaszinó urai közt Tisza gróf, nagyon egyedül találta magát és a saját nagy személyét kínálta fel a békének. Ma pedig már valósággal imára kulcsolódott össze az «erős kéz», kegyelmet esdett az ellenféltől, akit még tegnap is meg akart ölni, a Ház nyílt színén hevesen ragadta meg Kossuth Ferenc segítő kezét, melyből reményt merített a békés kibontakozásra. Kapvakapott Kossuth meglepő ajánlatán, a magyar nyelvet készséggel taníttatja szigorúbban az iskolákban, hajlandó a választói jogot kiterjeszteni, szociális reformokat s egyéb aprócseprő dolgokat ígért, mint az lapunk más helyén olvasható, nyomban hozzá is járult, hogy se ma délután, se holnap ne legyen ülés, hadd rágódhassanak a pártok a feltálalt kijelentéseken. "