Független Magyarország, 1905. október (4. évfolyam, 1272-1302. szám)

1905-10-01 / 1272. szám

r*_____________. | FÜGGETLEN MAGYAT­ORSZÁG 1905. október 1. 1 Bolond azonban, aki a tanácsot adta. Bolond i is, gonosz is, rövid eszü is. Mert azt ne gon­dolja senki, hogy a kolportázs csinálja a nemzeti küzdelmet. 48-ban, akkor semmi sem történt volna, hisz kolportázs nem volt. Rákóczi alatt pedig lapok se voltak és mégis megvertük a németet. Mert nem a lap csinálja az ország küzdelmét, hanem a nemzeti lélekből sarjad­nak ki a lapok is. És aztán : a muszka cár cenzúrával dolgozik, forradalom mégis van. Sőt annál több. Ameny­­nyit irtanak a cenzorok a ceruzával, ugyan­annyit visszairtanak a nihilisták bombával. Csakhogy : a betű feltámad, Szergiusz nagyher­ceg pedig csak Gábor arkangyal trombitájára fog felébredni. Hát még ott, ahol a sajtószabadság tör­vénybe van iktatva és évtizedes gyakorlat emelte hatalmassá ? A baj nem szűnik meg az elfojtással, sőt annál hatalmasabbá válik. A sajtószabadság a forradalom és elégedet­lenség biztosító szerepe. Az eszme éltet, al­kot és boldogít, ha közkincs­sé tehető, ha az eszmeáramlatoknak szabad befolyása biz­tosítva van. A folyó vize nyugodtan hajtja a malmot, ha szabadon folyhatik csatornájában. De ha feltorlaszolják ? A víz azért csak lefolyik, csakhogy a torlaszon keresztül ütve, ledönt mindent, a torlaszt is, azt is, aki emelte. Nem vagyunk oly messze a kortól, mikor még kéziratok alakjában éltek az eszmék. Megint bekövetkezhetik. Az országgyűlésnek már lakatot tettek a szájára, most jön a sajtó. A magyar nép pedig el van készülve minden gaz­­ségra. Kemény a lelke, mint a szikláé. Ismeritek a megkövesült virágok meséjét? Ismeritek a csipkerózsa- várban alvó királyleány regényét ? Hát ez jusson eszetekbe! Mert a nemzet lelke olyan tiszta most, mint a virágé és olyan üde és fiatal, mint a királykisasszonyé! Ha be­zárják a parlamentet és megcenzúrázzák a sajtót, ez az eszme, ez a fiatalság lesz megkö­­vesítve, illetve elaltatva. És megvárja, míg jön a szabadító és akkor ! Ne beszélj így Zsuzsi, mert megkese­­rülöd ! — Ugyan mit ? — Hát nem mondtam még ? Ott jártam a királynál, a császárnál . . . — Hát aztán? — Hát aztán? Így beszéltem vele, ahogy most veled beszélek, szemtül-szembe. Aztán nem fogtam be a számat. Elmondtam, hogy te engem egy csöpp italért minduntalan csúffá teszel. — Nem sült ki a szeme? — Nem nekem, mert az igazságom után jártam. — Aztán ráakadt legalább? — Rá bizony. Azt mondta a király. . . — Ugyan mit tudott mondani ? — Annyit mondott: ne hadd magad fiam. — Azt mondta ? — Azt. Még meg is tudotta. Felbiztatott: ha megüt, fiam, hát csak üsd vissza! — Ezt mondta? — Ezt ám Zsuzsi, úgy ahogy én mondom. Úgy redd a füledbe, hogy a király parancsolta . . . Megfenyegette az ujjával. Zsuzsi asszony hir­telen rákvörös lett, a szeme szikrákat hányt. Talpra ugrott és felkapta a fakanalat. — Nesze no, hát üss vissza ! A kanál tányérja nagyott csattant Csicsó Péter arcán. — Üss hát vissza — sikoltott az asszony. A kanál újra csattant. A fuvaros mozdulat­lan maradt. Zsuzsi asszony toporzékolni kezdett: — Üss hát, ha a király parancsolta! Csicsó Péter felkelt s megtapogatta fájó arcát. Aztán dacosan kidürlesztette a mellét: — Azért sem! Az én házamban nekem nem parancsol a király ... is üdén és fiatalon fog felébredni és tovább küzdeni. A sajtó megrendszabályozása csak a magyar függetlenségi eszme világát kövesitné meg és tenné örökéletűvé. Hát csak tessék! L. z. * Meztelenül áll előttünk Ausztria. Amit eddig nem tudott, most tisztán láthatja az egész­ nemzet, hogy az osztrák bennünket négyszáz esztendő óta mindig csalt, ámított, tőrbe ejtett és dézsmált. És 1867-ben követte el a magyar önállósággal szemben a legfurfangosabb sakk­­húzást: a könnyen hivő hazafiaknak bekötötte a szemét, betömte a száját és elhitette velük, hogy az osztrák szövetségestárs becsületesen értelmezi és becsületesen végrehajtja a paritást, a dualizmust, a kiegyezési törvény összes ren­delkezéseit. A hasonleső szabadelvű párt Potemkin falva­­kat állított a nemzet szeme elé. Harminc éven át egyebet se hallott a nemzet, mint a nagy haladás, az óriási fejlődés dicsőítését és ezt mind a kiegyezés, a 67 javára írták a nemzet véréből kövérré duzzadó Tisza-piócák. A nemzet tisztánlátását folyvást meggátolta a szemfényvesztés, a szabadelvűpárti hazugság. Csak most, amikor a császár egy önfeledt pillanatban széttépte a­ fátyolt és elénk tárta a pőre valót, csak most ocsúdik föl a nemzet mákonyos álmából. Csak most látja világosan, hogy haladtunk, fejlődtünk ugyan, mert a nem­zeti erő legyőzött minden akadályt. De a 67, az osztrák barátság, a császári kegy szerepe mindössze annyi volt a mi haladásunkban, hogy amikor mi tíz lépést tettünk előre, akkor ők együtt, szövetkezve árulásra kész­önző magya­rokkal, öt lépésnyire visszarántottak bennünket. Szóval, az alattomos gáncsvető, a kölönc, a te­her : ez volt nemzeti erőnk mellett a bécsi támogatás. Most végre mindezt világosan látja a nemzet és egy táborba verődik, hogy megvédelmezze jogait, alkotmányát, szabadságát az osztrák sógor ellen. A szomszéd persze prüszköl és kapkod, mert amióta le van leplezve, félti az eddig össze­­zsarolt haramia-zsákmányt. Ha loptál, rajta ne kapjanak ! Ha tetted , tagadd le! Ezek régi közmondások. Az osztrák militarizmus, abszolutizmus és nagyhatalmi hü­lyeség jelszava pedig ez: Ha mondtad: csűrd és csavard el! Íme Bécsben már kezdődik a visszaszívás ! Csűrik-csavarják a császári ulti­mátum 3-ik pontját, majd fogják csürni-csa­­varni a többit is, a fejedelmi tekintély, a ki­rályi szó nagyobb dicsőségére ! De már késő ! A nemzet már lát és nem hisz többé a komának . . . Bécsben tanakodnak, hogyan lehetne a nem­zetet újra elbolondítani, miféle csalétekkel­­ csalogathatnák ismét kelepcébe a magyart. De hiába : a nemzet már mindent tud ! És szervez­­­­kedik, egy táborba gyűl és készül az utolsó önvédelmi harcra, melynek teljes győzelem, teljes függetlenség lesz a vége. * he­ute­rr A horvát diákok Budapestre jönnek és a ma­gyar ifjúság tárt karokkal, testvéri szeretettel fogadja őket. Nagyon helyes ! A­mikor az egész ország népe, párt-, rang- és valláskülönbség nélkül összeforr, egy táborba, egy zászló alá seregük , hazafias cselekedet a magyar ifjúság részéről nyíltan szint vallani s tettekkel bebizonyítani, hogy ők nem ellenségei, hanem igaz szivü testvérei a horvát ifjúságnak. És a horvát diákság is az igazság utján jár és egészséges történeti érzéket árul el, midőn ide siet Magyarország szivébe és közösnek nyil­vánítja a veszélyt, mely Bécs felől minden jo­got, minden szabadságot egyaránt fenyeget. Józan értelme nincs is annak, hogy mi ma­gyarok hadilábon álljunk a horvátokkal. Ez a gyű­löletszítás, ez a rendszeres egymásra uszí­tás hagyományos osztrák ármány, mely mindig arra törekszik, hogy a magyar nemzetet elszi­getelje s a vele egy födél alatt élő testvérnem­zeteket ellene ingerelje. Nagy balgaság és rövidlátás a bécsi fondor­­kodás játékszerévé, vak eszközévé lennünk! Nézzenek vissza a szívesen látott horvát if­jak a saját népük és a magyar nemzet törté­netébe. Azt­ láthatják ott, hogy a magyar és horvát hősök a csatatéren, a békés munkában, a közéletben és a társadalomban évszázadokon át összefonódtak, együtt haladtak. Hány dicső férfiút adott a magyarnak a horvát! És várjon a magyar nemzet hol, mikor, mely cselekede­tével bántotta a horvátot ? Nyíljék ki végre a horvátok szeme és lássák be, hogy Horvátország és a horvát nép boldo­gulását, dicsőségét és diadalát mozdítják elő, ha elfordulnak az önző, irigy, kapzsi és gonosz Bécstől és velünk egy táborban küzdenek a népjogért, az alkotmányért!­ff'­ "r ! A darabont-kapitány kocsija tegnap elgázol egy szegény asszonyt. Az arcban (és lélekben) Haynauhoz oly fel­tűnően hasonlító Fejérváry ügyvivő úr azonnal átalakult irgalmas szamaritánussá. Ötven koro­nát adott a betört bordájú asszonynak és saját háziorvosát küldte hozzá és kijelentette, hogy gondoskodni fog róla és hozzátartozóiról. No lám, mily érzékeny szív, mily nemes em­berbaráti szellem lakozik ebben a Haynau-képű öreg ügyvivőben! Csak az a csodálatos, hogy amit szíve su­gallata szerint megcselekszik a darabont-kapi­tány egy ártatlanul elgázolt szegény asszony­nyal, miért nem cselekszi ugyanazt a magyar nemzettel ? Ott ül a kegyes lelkű báró az osztrák abszo­lutizmus, a császári törvénytelenség kocsijában. Száguldanak a nekivadult lovak eszeveszetten és keresztülgázolnak a nemzet testén és ki­ akarják belőle taposni a lelket. Hát miért nem száll le a kocsiról a dara­bont-kapitány ? Miért nem lép oda a betört bordájú alkotmány, a cudarul letiprott törvé­nyesség, az elgázolt nemzeti jog elé s miért nem jelenti ki, hogy jóvá teszi hibáját és gon­doskodik az okozott sebek begyógyításáról ? Különös, hogy itt már nem szállj­a meg őt az irgalmasság. Ehelyett őrülten vágtat tovább, az elgázolt nemzetre pedig ráuszítja vérebeit. Bizony, bizony, ez nem járja, öreg úr ! Ön egy koronácskát ad jótékony célra (fölemeli a porból az elgázolt szegény asszonyt !) és ki­hatja nemes tettét az újságba ; azután, pedig teljes lelkiismeretlenséggel folytatja gonosz szá­guldozását a törvénytelenség, abszolutizmus és osztrák őrület ördögszekerén. Bocsánat, kegyel­,­mes­ér, hiába gyújt gyertyát, hiába ad misére, így nem fog üdvözülni! Budapest, szeptember 30. Díszpolgárság a vezéreknek. Mint értesülünk,­ Nagybányán erős mozgalom indult meg az irányban, h­ogy gróf András­s­y Gyulát, gróf A­p­p­o­n­y­i Albertet, báró B­á­n­f­f­y Dezsőt, Kossuth Ferencet és gróf Zichy Aladárt Nagybánya város díszpolgárainak megválasszák. A Stoll Béla ügyvéd által szerkesztett terjedelmes és szépen megokolt indítványt ez ideig mintegy hat­van városatya írta alá. Az indítvány minden való­színűség szerint már az október 3-iki közgyűlésen tárgyalásra kerül. .

Next