Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)

1905-11-11 / 1313. szám

fl ontja a vért, löveti magát rendszer nélkül, s a forradalom őrült tüzében fényesítgeti a szabadság acélát. Hiába­ a forradalom tisztító tüzén minden szabadságmozga­lomnak keresztül kell menni, mert a vér a népek ama kínos harmata, amely meg­termékenyíti a szabadság mezejét. Az orosz forradalom még csak a kez­det kezdetén van, az orosz parasztnép még meg sem mozdult, de lehetetlennek tartjuk, hogy Oroszország irtózatos des­­potizmusa után — irtózatos forradalom, hasonlatos a nagy francia forradalomhoz, ne következnék el. El fog következni s ebből a tengeráradatból, mint zápor után a nyári felhőből, annál égetőbben fog a népek szabadság napja földerülni. A finnekre már derül, az oroszé ipso fakto földerül, de földerül Lengyelországé is, amelynek felosztásával az Isten a ki­rályok moralitását mutatta meg. Politikai glosszák. Budapest, november 10. (k.) Új koalíció ? Ha az új koalíció azt akarja, amit a mostani, akkor fölösleges. Ha pedig mást akar, akkor a 48-as párt passzív segítségére nem számíthat. Ez olyan megdönthetetlen logika, amibe minden új koalíciónak bele kell pusztulnia. Mert mit akar a mostani koalíció ? 1. Akarja az önálló vámterületet — leg­később 1911. január első napján. 2. Akarja az önálló magyar jegybankot — ugyanekkor. 3. Akarja a törvénybe iktatott kiegészítő magyar hadsereg magyar nyelvét — a köz­katonától föl egészen a királyig. (Ez még nem az önálló magyar hadsereg.) 4. Akarja a külügyek paritásos rendezést. Ezek mind benne vannak a ki­egyezési törvényben, tehát tisztán csak a Hatvanhétnek alkotják közjogi tartalmát. A mostani koalíció tehát azt akarja megvaló­sítani, amit Deák Ferenc — Ferenc Józseffel együtt iktatott törvénybe. Ellenben a mostani koalíció a perszonál-unió­­ból nem akar egy betűt sem megvalósítani. Vagyis a koalícióban lévő 48-as párt az e sar­kalatos program vnjára, az önálló magyar had­sereget járó perszonál-unióra higgadt bölcse­­séggel vár. Azt várja, hogy e­l­ő­s­z­ö­r csak azok a nemzeti dolgok valósíttassanak meg, amelyek már egy meglévő törvényben, a kiegyezési törvényben úgyis benne vannak. Ha tehát az új koalíció is csak ezt akarná, akkor — ismételjük — : fölösleges. Ha azonban az új koalíció azt az istentelen orthodox magyarázatot adná Deák törvényének, amelyet eddig Bécscsel együtt a szabadelvű párt adott: ebben az esetben az új koalíció a­ 48-as párt halálos csapásai alatt csakhamar elhullana. Sem politikailag, sem köz­jogilag nincs tehát szükség új koalícióra. Ki is mond­juk kereken, nem segít itt semmi más, csak az az egyenes politikai és az az egyenes köz­jogi út, hogy : m­e­g kell adni a m­a­­gyarnak azt — ami a magyar­é. Punktum. Ez a kibontakozás. e­l ~ : \ ' Gróf Pallaviemni Alfréd, az uj zempléni fő­ispán elhatározta, hogy ha kell, hát szuronyok­kal nyittat magának utat a vármegyeházába és folyjék akármennyi vér , az esküt mégis le­teszi. Tehát mulatság: kivilágos-kivirradtigi E köll nekünk: nem a munka!­ ­ ' * ! ' A népképviselet többségi akaratának föltétlen és minden körülmények között való érvényesü­lése — a királyi akaratnak alkotmányjogunkban biztosított jelentőségét homályosítaná el. A két akaratot tehát át kell hidalni.» Ezt Issekutz Győző mondja. Erre azt jegyezzük meg, hogy a magyar nem­­­zet sohasem adott királyának oly tartalmú fel­ségjogokat, hogy azokkal a felségjogokkal a magyar nemzet meg ne férhetett volna. És minthogy nem adott, épen ezért a magyar nemzet a magyar királyi felségjogokkal mindig megfért, és ezután is meg­ fog férni. Attól tehát soha sem kell tartani, hogy a nemzeti akarat a királyi akaratot el fogná amályosítani. A magyar nemzeti akarat azonban nem a­­ magyar királyi felségjogokkal, tehát nem a ki­rályi akarattal, hanem az osztrák császári fel­ségjogokkal, tehát az osztrák császári akarattal nem fér össze. A magyar nemzetet a múltban, is, meg a jelenben is nem a magyar királyi, hanem az osztrák császári felségjogok nyom­ták el. Tisztán a magyar királyi fel­­­ségjogok soha nem nyomhat­ják el a nemzetet, s így ha a magyar király tisztán csak az ő magyar királyi felség­jogait gyakorolja Magyarország területén, ebben az esetben nincs szükség a királyi és a nem­zeti akarat áthidalására. Ellenben a nemzeti akarat, és az osztrák császári akarat soha, és semmiféle intéz­mény­nyél áthi­dalható nem lesz. Hiába is kreált Deák Ferenc 1867-ben t­ö­r­­v­é­n­y­i­l­e­g közös ügyeket, hiába létesített közös közjogi intézményeket, amely­ek mind­­mind a nemzeti és a­ császári akarat áthidalá­sára voltak szánva. Ez az áthidalás közjogunkba­ nem hogy nem sikerült, sőt látjuk, hogy egye­­d­ü­l csak a 67-ben létesített közjogi intézmé­nyek domborítják ki a nemzeti akarattal szemben az osztrák császári akaratot, és ennek a császári akaratnak egyedül csak ezek az intézmények adják meg a törvényes látsza­tot. Akárhogy is érezzük, akárhogy is bizo­nyítsuk ennek a császári akaratnak a törvény­akarna még valamit, — aztán megszorította reszkető kézzel s egy «Isten áldjá»-t mondva, miután a nyeregbe segítette szépséges kísérő­jét, elindult tovább. Feje felett egy vércse kóválygott, odébb két pacsirta énekelt egymás mellett lebegve. A vércse üldözőbe vette őket, kanyarogva szállongtak előtte, a míg egyszerre az egyik hirtelen leszállt a sürű­ búzavetés közé . . . Visszanézett. A cserjés szélén ott volt még :ova nyakára támaszkodva a szép kísérő, s mintha fehér kendőt lobogtatott volna. Gondol­kozott, ne forduljon-e vissza, de fülébe csen­dült annak a kékszemű angyalnak a szava: «Nem bánom én, ha nem szeret is, csak én szerethessem; nem bánom én, ha másé lesz is, csak álmodozhassam róla; nem bánom én, ha soha nem szólhatok is hozzá, csak láthas­sam, csak imádkozhassam érte ...» gyorsan megfordult, elindult. A vércse épen akkor csa­pott le elébe az üldözött pacsirtára . . . Erőss Lajos nárom hét óta a nádassal be­szélget. Órák hosszúig elbarangol a közte levő keskeny füves tereken. Nem láthat mást csak a nádat, meg az eget. Hol egyiket nézi, hol a másikat. Néha meg­áll, körülnéz a­ nádövezte keskeny téren, mintha azt méregetné, hogy ez a darabka föld épen elég volna az ő világának. Csinálna ma­gának rajta kunyhót; az iszapban fogdosna eledelül csikót, keresne vadruh­a-tojást; úgy élne, mint egy kis király,­­ a nádas királya. Majd meg, leheveredve a fűre, belebámult az ég végtelen tengerébe, nézte az egymást ker­gető bárányfelhőket, rajzolgatott belőlük képze­letében csodás alakokat, mesebeli képeket; s ilyenkor olyan szűk volt neki ez a nagy világ, úgy szeretett volna átváltozni egy röpke álommá s átsuhanni abba a, képzeletszerte világba. De hiába méregette akár a nád szűk sikáto­rait, akár az ég végtelenségét, itt volt ő csak a földön. Nem tudta magát kiszakítani fájdalmaiból; nem bírta a nád suttogása elné­mítani gondolatait, lelkének beszédét ; a bá­rányfelhők nem takarták el előle azt a két arcot. Ott látta maga előtt szüntelenül Te­­széry Katát, amint teher lova nyakára, támasz­kodva lobogtatja, utána fehér kendőjét, s ott állott, előtte szüntelenül az a kékszemű, angyal, áhítattal lesve ajkáról a, szót, hogy szelíd, zeng­­zetes hangján becézve válaszoljon rá . . . Most is ott ballag a nádas között. Utoljára kér tőle tanácsot. Nehéz sóhaj szakad fel a kebléből: — Istenem, mit csináljak ? . . . Belebámul a végtelenbe , — jön-e válasz sóha­jára . De az ég csak néma maradt. Csak a nád beszél suttogva. Mintha azt mondaná: —­­neked úgyis mindegy , az életed szomorú lesz mindenképen. Ha ahhoz a nagyúri lányhoz ragaszkodsz, a lelked örökké vádol, hogy azt az ártatlan kis angyalt megölted. S lehet, hogy csalódsz is még benne. Nagyúri lány, úri passziókkal, abba a csalóka vi­lágba vágyik, ahová te nem­ szeretsz menni, hazugságot nézni s hazudni velük együtt. Ha megmaradsz amellett a kékszemü lányka mellett, ott áll előtted mindig az a másik, akit szeretsz. Közétek fúródik, mikor ölelitek egymást; midőn egymásra mosolyogtok, odaáll életökbe halvány, kényes arccal; midőn sze­relemről beszélgettek, odasugja a füledbe, hogy hazudsz. S mindezt csak te látod, te érzed majd s úgy kell viselkedned, hogy a másik ne lássa, ne tudja; mert azzal is megölnéd őt, ha szenvedni látna.» — Nekem már úgy is mindegy — mondta magában Erőss — boldoggá teszem hát, aki­nek én vagyok a­ boldogsága, akit olyan mérhe­tetlenül szerettem. A másik meg — oh, minek is kellett meglátnom — majd­ elfeled. Majd talál magának abban a csillogó világban ragyogást, gyönyört, hódolást szépsége iránt, ami elhomályosítja az én képem. De az az egyszerűséghez szokott gyermek, elhervadna a fájdalomban. Kiért a nádasból. Sebesen haladt végig a réten, meg a búzavetések között, hogy mielőbb odaérjen a­­ lakodalmára. Messziről látta már, hogy a­ kertben egy rózsaszín ruhás kis­lány nézeget végig az után, hogy jön-e már a kocsi, amely az ő szerelmesét hozza ? Ni, bizonyosan látja is már valahol, mert kendőt lebegtet fe­léje. Kis bohó, nem is gondolja, hogy az a kocsi üresen megy, akit hoznia kellene meg, a rövidebb gyalogúton igyekezik feléje ... De már észrevette a tévedést, leeresztette a kezét, elbú­jik a bokrok közé, talán sír is szegény. Olyan jól esett Erőssnek az odaadó szeretetnek ezt az ig­az megnyilatkozását látni, meg úgy fájt is, hogy ő azt nem érdemli meg. Mindegy, most már nem szabad szomorúnak látszani, vidám­nak kell lennie. Tréfás megjegyzéssel ment el a bokrok mel­lett, melyek között ott volt Rózsi, szomorúan lépegetve a faleveleket s elmerülésében észre sem vette, hogy a szabadba vezető kis ajtón belopódzott, akit olyan nagyon várt. — Ej, ej, úgy látom, nem igen vár engem itt senki. Az ismerős hangra örömrepesve lebbent elő a bokrok közül Rózsi s csak odaborult szóta­­lanul szerelmese keblére. Hogy tudta volna máskép elmondani mindazt, amit érzett, mint némasággal! Hanem megjött aztán a hangja. Annyi mondani meg kérdezni valója volt, hogy alig győzte szóval Tán esté­iig is kérdezgette volna márkáját, elbeszélve­ FÜGGETLEN MAGYAR­ORSZÁG 1905. novem­ber 11.

Next